A külvárosi leánykollégium igazi olvasztótégelyként működött, háromszintes épületében különböző univerzumokból érkező ifjú hölgyek zsúfolódtak össze sosem múló zsibongást gerjesztve.
Pont ezt az elképesztő tarkaságot szerettem benne a legjobban, no meg persze azt, ahogy egy-egy új csapatban idővel elsimultak a hisztihullámok, átadva helyüket a cinkos susmorgásnak és kacarászásnak.
Vastagon benne voltunk már a tanévben, ilyenkor új lakók jelentkezésére rendszerint csak valamilyen kínos, azaz ciki okból kerülhetett sor. Így aztán mindenki hegyezte a fülét, amikor bejelentette az igazgatónk, hogy friss tag érkezik délután, és az én legbalhésabbnak bélyegzett csoportomba osztották be.
Kora délután toppant be a kis család, ugyanis a leányzót elkísérték a szülei is. Az apuka azonnal jelezte, hogy szeretne velem beszélni. Megadtuk a módját, a kis tárgyalóban foglaltunk helyet négyesben. A roppant szuggesztív családfő szempillantás alatt magához ragadta a szót és gyakorlatilag végig meg is tartotta a következő egy órában. A rám borított drámai monológból kiderült, hogy ez a szent és mélységesen humánus jóember néhány éve karolta fel ezt az elhagyatott kis családot, amikor is a megmentésükre sietett és feleségül vette az anyukát. Azóta sínen van az életük, a család gyarapodott anyagiakban és létszámban, hiszen lett egy közös – csodás, tehetséges, jól nevelt…stb. – mintagyerekük is.
Az ittlétük oka viszont az, hogy bár kitette szívét, lelkét felesége első házasságából született lányáért, ez a végtelenül önző, mindennemű hálát nélkülöző, szívszorítóan rideg csitri teljesen kezelhetetlen. Kétségbeesésükben végül arra a döntésre jutottak, hogy a család lelki nyugalmának érdekében, szigorú szabályairól (sajnos) híres műintézményünkbe adják be, a kis bestiát, bízva szakértelmünkbe, hogy mi majd talán képesek leszünk legalább egy mákszemnyi tiszteletet, és együttműködési készséget verni abba a konok fejébe….
Kínosan feszengek, az úriember végig törekszik a szemkontaktust fenntartani velem, sőt egész testével igyekszik nyomatékot adni a szavainak, folyamatosan ostromolva a személyes teremet. Egyértelmű, hogy teljesen a bűvkörébe akar vonni, de pont ez a vehemencia kapcsolja be nálam a vészcsengőt, no meg az, hogy lopva ki-kipillantok a két nőre – és amit látok, görcsbe rántja a gyomrom…
Az anyuka arca szürke, zavaros szemei alatt mély árkok, háta minden egyes szóval görnyedtebbé válik. Nem meri vagy nem képes a tekintetét levenni a hevesen gesztikuláló férjéről, de minden élesebb hangsúlynál megrezdül és gépiesen bólogatni kezd.
A kislány ezzel szemben mozdulatlan szoborként ül, arca merev és tökéletesen kifejezéstelen, tekintete áttetsző, üveges. Zavartan pislogok rá, percekig kutatom mitől olyan dermesztő ennek az alig tizenöt éves kislánynak a pofija… Aztán a hős apa megadja a választ – éppen azon panaszkodik, hogy a kislány olyannyira romlott és hiú, hogy csak vastag sminkben hajlandó mutatkozni, ezért néz ki most is úgy mint egy feslett k….va.
Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, de az ájtatos képű férfit láthatólag nem zavarja, hogy a szidalomáradat céltáblája is jelen van, és minden szavát hallja.
A kislány mindvégig rezzenéstelen marad, szinte hátrahőkölök, amikor a „megbeszélés” végén megmozdul és a kérésemre követ leendő szobájába. Amikor belépünk, azonnal megérzik a lányaim, hogy valami nem stimmel. Némán jelzem, maximálisan számítok rájuk. A normál esetben igen élénk és zajos társaság tágra nyílt szemmel és visszafojtott lélegzettel bámulja a jövevényt.
A kislány gépies mozdulatokkal lepakol az egyetlen szabad ágyra, és már éppen fordulna be a fal felé, amikor az egyik fő cserfes felvisít:
– Anyám, iszonyú baró a sminked!!! Te csináltad?! Engem is ki tudnál festeniiiii????!!!
A többiek hangosan próbálják lepisszegni, de a kislány tétován feléjük fordul, leheletnyi mosolyra húzódik feketés lilára festett szája, és alig észrevehetően bólint. A feszültség úgy illan el mint egy kipukkadt lufiból a levegő. Hálásan vigyorgok a kis csapatra és gyorsan kisurranok. Van amikor egy felnőtt jelenléte csak zavaró tényező.
A következő hetek izgalmasan telnek, a lányok még mindig kíváncsian kerülgetik az új szobatársat. Egyelőre a sminkelés a kapcsolódási pont, mert tényleg mindenkit készségesen, és zavarba ejtő profizmussal kifest, aki csak megkéri rá. A lányok egymás szavába vágva mesélik egyik este, hogy nem tudják elképzelni, hogy csinálja, de még soha egyetlen pillanatra sem látták festék nélkül, és picit furi, hogy mennyire nem lehet semmit sem leolvasni az arcáról. Egyikük megjegyzi, hogy tisztára olyan, mint egy horrorfilm-béli porcelánbaba… Nem tudom megcáfolni, így csak kérem őket, hogy gardírozzák tovább, bandázzanak vele, szóval minden lehetséges módon vonják be a társaságba. A stratégia működőképesnek tűnik, a porcelánbabánknak lassan kezd megjönni a hangja és olyan sziporkázó humorérzékről tanúskodik, hogy mindannyiunknak leesik az álla. Nekem a leginkább, amikor büszkén újságolják a többiek, hogy sikerült rávenniük egy iskolai szavalóversenyre való benevezésre.
Tudom reménytelenül szentimentális vagyok, de az egész kislány egy olyan megfagyott bimbócskára emlékeztet, akit a nap sugarai végre felmelegítettek, és most kezdi bontogatni színesedő szirmocskáit. Napról napra telik meg élettel, de még mindent elkövet azért, hogy ne essen ki a szerepéből, és kellően flegmának, hűvösnek lássák a többiek. Biztató, hogy már kihallom a csoportból a hangját, és jól eséllyel már őneki köszönhető, amikor egyszerre kacag fel az egész szoba. Kezd velem is szóba állni, kikéri a véleményemet, hogy milyen humoreszkkel jelentkezzen a suli versenyre, én meg lelkesen kapacitálom, hogy lépjen fel a kollégiumban is. Valósággal fürdik a reflektorfényben, de azért továbbra is masszívan ragaszkodik a „kúl nemtörődömség” imázsához.
Egyik este azonban kettesben maradunk, a többieknek kötelező kultúrprogramjuk van, így végre finoman ráterelhetem a szót arra, ami az első pillanattól feszít. Egy pillanat alatt visszatér a szobormerevség, de már élnek a kezei, görcsösen markolják széke karfáját. Keskeny vonallá szorítja ajkait, tekintete újra üvegessé fagy. Stratégiát váltok, barkochbázni kezdek vele. Úgy fogalmazok meg minden kérdést mintha tojáshéjon lépdelnék, miközben nem engedem el a tekintetét, s minden erőmmel igyekszem üzenni: biztonságban vagy! Érzem hisz nekem, de még nem áll készen…
Egymás után hozza a díjakat a versenyekről, egyre jobban belesimul a közegbe, ami jelen esetben azt jelenti, hogy kezd ugyanolyan impulzív és hangos lenni mint a szobatársai. Egyetlen egy dolog nem változik csak, de ez úgy tűnik kizárólag engem zavar: a már valóságos védjeggyé vált maszkszerű smink. Nem várom, hogy a többi tizenhat éves ossza az aggodalmam, legtöbbjük mindent megtenne azért, hogy valaki mássá változzon, menő álarc mögé bújhasson.
Lassan itt a tanév vége, lakóink többsége a hétvégéjét kalandokkal teli osztálykirándulásokon tölti, engem viszont igazgatóm beoszt ügyeletesnek. Hiába, pályakezdőként én kapom a legnépszerűtlenebb feladatokat. Ez a szombat lesz az év legunalmasabb napja könyvelem el magamban, amikor legyűrve ólmos fáradtságomat, elindulok a kötelező és teljes mértékben értelmetlen „körtúrámra”.
Szórakozott rutinnal nyitok be kedvenc csoportom szobájába, holott tudom, hogy előző nap reggel hátizsákokkal megpakolva elképesztő hangzavar közepette kapaszkodtak fel mindannyian a külön buszra. Az ablakban azonban egy törékeny kis alak üldögél, vidáman lóbálja lábát miközben dudorászva bámészkodik. Az ajtó nyikorgástól megrezzen, ijedten felém kapja a fejét, leugrik az ablakpárkányról, az ágyához rohan és bemászik a sarokba.
Megdöbbenve torpanok meg, lázasan tekerem vissza a fejemben az iménti másodpercekben látottakat, érzem volt benne valami nagyon szokatlan….És akkor bevillan – ő az – és nincsen rajta smink …teljesen „pőrén” van…
Visszafojtott lélegzettel odaosonok hozzá, és leülök az ágya végébe. Felhúzott térdekkel kuporog, arcát a kezeibe rejtve.
-Egyszerűen elfelejtettem…nyöszörgi vélhetőleg önmagának.
Centiről centire lopakodva közelítem meg, és félénken megsimítom reszkető kezeit, majd ujjanként lehámozom a pofijáról. Mikor végre egymás szemébe nézünk, elsápad, visszafojtja a lélegzetét… Csakugyan elfelejtette felvenni a maszkját, s most pajzs és páncél nélkül várja az ítéletet.
Úgy szemlélem arcocskáját, mint aki egy ritka, gyorsan illanó csoda legapróbb részleteit szeretné bevésni, nehogy feledésbe merülhessen. Olyan sebezhető, olyan gyermeki, olyan éterien finomak a vonásai. Ahogy megilletődve bámulom, halovány pír önti el egészen a feje búbjáig.
Annyival gyönyörűbb vagy így – suttogom, és azok a jégkék szemek végre olvadni kezdenek….