A negatív társadalmi morál pszichológiája. Hosszú a téma, bonyolult a rendszer, de egy biztos: a nem a jóindulattól vezérelt kritikák, az irígység táptalajából erőt nyert támadások bántóak és rombolóak tudnak lenni.
Az embernek sokszor olyan érzése támad, mintha folyamatosan azoktól a helyzetektől kellene tartania, amelyekben kéretlenül fogalmaznak meg vele szemben elmarasztaló ítéletet, legyen szó a megjelenéséről, a munkájáról, világnézetéről, politikai identitásáról, vagy úgy általában, az életéről.
A görög nyelvben egyértelmű a kritika szó jelentése: kritikosz, azaz dönteni tudó. Felettébb érdekes következtetésre juthatunk, ha innen közelítjük meg a dolgot. Akkor van szükségünk kritikára, ha valamiben döntenünk kell. Mennyivel másabb képet kapunk így a kritikáról. Amikor mérlegelünk, valójában fontolóra veszünk egy csomó lehetőséget, hogy a legmegfelelőbben határozzunk egy eset kapcsán. Ez a kritika!
Természetesen a kritikának, mint publicisztikai értékelésnek, megvan a maga haszna, hiszen sokat segít a nagyközönségnek egy mű megértésében, esztétikai jelentőségének feltárásában, vagy épp kedvet csinálhat egy-egy színházi előadáshoz, könyvhöz, filmhez, kiállításhoz. Persze ettől még szubjektív marad, ám általa kapunk egy képet, ami alapján eldönthetjük, hogy veszünk jegyet egy színházi előadásra, vagy sem.
A kritikának azonban nem erről az oldaláról szeretnék írni, hanem elsősorban a valós életben betöltött szerepéről. A hétköznapi kommunikációnk erőteljesen abba az irányba tolódik, ahol valaminek vagy valakinek a kritizálásán van a fő hangsúly. Bevallom őszintén, azért is érint mélyebben a téma, mivel egy olyan korban nőttem fel és bele, ahol a dicsérettel elég fukarul bántak. Gyakran hallottam az idősebb generációtól, hogy ami jól működik, azt felesleges dicsérni. Így sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a problémák, amelyekkel beazonosították az embert. A megbélyegzés ellen egyetlen menekülési lehetőség maradt, az uniformizálódás. Nem volt jó kitűnni, különösen nem olyan dolgokban, amivel kivívtuk mások rosszallását. Ám még sem volt egyszerű a beleilleszkedés egy olyan világba, ahol sem a tanáraitól, sem a főnökétől, de még a rokonaitól sem hallott semmi bíztatót az ember arra vonatkozóan, hogy vele egyébként minden rendben van. Hamar letörték a pihe-puha szárnyakat, amitől aztán csak a kétségek nőttek az embernek és folyamatosan azt kérdezte magától: miben vagyok jó egyáltalán?
Persze abban az időben is akadtak olyan lelkes pedagógusok, edzők vagy ismerősök, akik nem a kritikát találták egyetlen nevelési eszköznek. Ezért van az, hogy a mi generációnk (45-50-esek) között is születtek lázadók, akik nem akartak szorgalmas, elégedett és sosem kérdező munkásemberekké válni egy olyan rendszerben, ahol egyetlen érték a szocializmus építése és a társadalmi munka köntösébe bújtatott brigádbuli volt. Ám a kritika, mint a társadalmi előítéletek eszköze, továbbra sem ment ki a divatból. Sőt, ha lehet, még inkább virágzását éli, amihez kiváló terepet szolgáltatnak a közösségi oldalak.
Mégis mi lehet az életben tartója? Mitől ennyire népszerű fegyver?
Amikor kritikát fogalmazunk meg valakivel vagy valamivel szemben, valójában saját bizonytalanságunkat palástoljuk és fedjük el. Miért is? Mert csak annak az embernek van szüksége a kritika eszközével élni, aki meg van győződve saját igazáról úgy, hogy valójában még sosem próbálta, csinálta, élte át azt, amit kritizál. Vagy, ha mégis, más körülmények között és más habitussal. Mégis jogot érez arra, hogy felsőbbrendűként nyilatkozzon egy helyzetről, amiben nem érintett, vagy, ha igen, a másik oldalról szemléli a dolgokat. Persze mindezt teljes meggyőződéssel, hogy igenis joga van ahhoz, hogy másokat a viselkedésük és véleményük alapján kritizáljon. Különösen akkor, ha sikerül maga mögé toborozni kisebb-nagyobb támogatói sereget. Minél nagyobb mögötte a tömeg, annál hangosabb és vérmesebb a kritikája. Na, ugye, hogy igazam van! Én megmondtam!- szállnak a szlogenek az éterben.
Miközben elfelejtkezik arról, hogy ő sem tökéletes. Őt is kritizálták már, követett el hibákat, maradt szégyenben mások előtt, és most itt van a revans ideje, hogy mindezt a keserű élményt megtorolja az éppen jelenlévő gyengébben. Empátiáját jó mélyre nyomja, hogy egy pillanatra se zavarja meg küldetésében.
Vajon mi kell ahhoz, hogy félre tegyük azt a késztetésünket, hogy mindenáron meg kell mondanunk a magunkét és rendre kell utasítani a renitens másik felet, ahelyett hogy pár percig magunkba mélyedve fontolóra vegyük, hogy valóban mindez szükséges? Vagy képesek vagyunk szem előtt tartani, hogy aki dicsér az ad, aki kritizál elvesz!