Matt Ross filmjét kötelezővé tenném. Elsősorban a szülőkkel nézetném meg legalább egyszer a Captain Fantastic-ot, de tulajdonképpen minden korosztály számára erősen ajánlott lenne magába szívni, vagy legalább mélyen elgondolkodni azon a sok fontos kérdésfelvetésen, amit a két óra alatt folyamatosan kapunk. Kemény társadalomkritika, fájdalmas valóság. Matt Ross filmje ott fáj a legjobban, ahol kell.
Egy család történetén keresztül nézhetünk a tükörbe és láthatunk elcseszett emberi kapcsolatokról, torz társadalmi mintákról, rengeteg hazugságról, ellentmondásról kitűnő mintákat, ugyanakkor rávilágít a legfontosabb dolgokra is, mintegy a mérleg másik oldalára is felhívva a figyelmet: igazi értékekről, az őszinteség hatalmáról, természetességről, az ember élet megismételhetetlenségéről, becsületről és még nagyon sok fontos, bár sajnos egyre inkább kihalóban lévő jelenségről is szól ez az egész. Két ellentétes világ találkozásáról, felelősségteljes döntésekről, korunk abszurd, létező problémáiról például.
A történet röviden: valahol Észak-Amerikában, a vadonban neveli hat különböző korú gyerekét Ben (Viggo Mortensen). Hónapok óta egyedül viszi a szülői feladatokat, az anyáról csak annyit tudunk, hogy kórházban van, súlyos bipoláris zavarban szenved, de nem látjuk. A film első negyed órájában aztaa meg is hal: fölvágja az ereit. Az immár héttagú család élete – hiába mondja az apa, hogy minden marad a régiben – nyilván teljesen megváltozik. Az egykor buddhista hitű anya, feleség temetésére nem engedi oda apósa, de ő kockáztat: gyerekeivel elindul a hosszú útra, hogy meggátolja a katolikus szertartást, és hogy helyette, a nő utolsó kívánságát teljesítve, elhamvassza őt. A gyerekek mindent tudnak, értenek és támogatják tervében. Sőt! Ők vívják ki az utat.
Ez a keretsztori, de ami közben van, az a leglényegesebb. Hogy a gyerekek nem járnak iskolába, helyette otthon szívják magukba a tudást, de szó szerint; minden tudományágban otthon vannak, és ami a legfontosabb, önálló gondolkodásra vannak nevelve. Családon belül csak őszinteség van! Nincsenek tabuk, se hazugságok, annál inkább életre nevelés; a vadászat, túlélőtúrák, sportolás mindennapos foglalatosság náluk. Viszont egyáltalán nem ismerik a 21. századi kütyüket, de még a Nike márkát vagy a kólát se. Teljesen elzárva a külvilágtól élnek ők az erdőben egy jurtában, békében, szeretetben. DE: nyilván nem élhet burokban az ember. Nem lehet elbújni a civilizáció elől. Vagyis lehetne, de biztos, hogy az a jó út?
Rengeteg hasonló kérdést vet fel a film, miközben éles ellentétpárokat látunk különböző szituációkban. Vadon nevelt gyerekek kontra tipikus mai gyerekek. Melyik életrevalóbb? Melyik érvényesülhet jobban? Melyikük élheti meg igazabbul az életet? Hogyan, mivel teszünk jót a gyereknek? Ha óvjuk őket, vagy ha már az elejétől felnőttként kezeljük őket; ha iskolába, közösségbe járnak, és már az elejétől benne élnek a 21. század „dzsungelében”, vagy ha saját meggyőződésünk szerint neveljük őket? Mennyire építsük bele nevelési elveinkbe a társadalmi elvárásokat? Egyáltalán, mennyire kell ezeknek szilárdnak lenni? Hol kezdődik a nevelés és hol a saját mintánkra formálás? Mennyire befolyásolhatjuk egy másik ember életét? Milyen mértékű szocializálódás mellett tarthatjuk meg autonóm személyiségünket?
Hihetetlenül jó meglátással és rendkívüli érzékkel nyúlt a legfontosabb témákhoz a film írója és rendezője, Matt Ross, aki sokak számára színészként lehet elsősorban ismerős. Az általában érdekes figurákat alakító alkotót láthattuk a Szilícium-völgyben, a Vakrepülésben, az Amerikai psychoban – csak hogy a legismertebb mozikat említsük. 2012-ben lépett ki a csak színész kategóriából, akkor mutatták be a 28 hotelszoba című filmet, aminek a forgatókönyvét írta. Azóta még két-három filmet írt, és megrendezte ezt a méltatlanul keveset emlegetett filmet 2016-ban. Azt sem tudom, hogy a hazai mozikban vetítették -e, vagy csak letölteni lehet, de az biztos, hogy összehasonlíthatatlanul kevés infót találni róla a többi, ehhez képest méltatlan filmekhez viszonyítva. Pedig Viggo Mortensent még Oscarra is jelölték a filmben nyújtott alakításáért. Hogy őszinte legyek, bár kedvelem régóta, jó színésznek is tartom, nem az ő játékára figyeltem most, hanem a sztorira, a szövegre, a cselekményre, de tényleg le a kalappal előtte, fel sem merült bennem egy pillanatra se, hogy nem egy hatgyerekes szuperapa. A gyerekek pedig egyszerűen óriásiak voltak! Azt gondolom, nagyon szinkronban volt minden: a történet felépítése, a képek, a szöveg, a színészi játék, a zene, tényleg minden. Pluszban még a humora is nagyon szerethető.
Ez az a film, amiről szerintem sokkal többet kellene hallani, írni, ugyanakkor pont amiatt, hogy ennyire üt és elgondolkodtat, még jobb volna talán, ha miután hagyjuk leülepedni magunkban a látottakat, beszéljünk róla. Első körben a családban, a gyerekekkel, őszintén. Mondanám azt is, hogy barátokkal, ismerősökkel, de nincsenek túl jó tapasztalataim a hasonló témájú beszélgetéseket illetően. Mindig van valaki a társaságban, aki konkrétan tudja, hogyan kellene nekem és mindenki másnak élnie. Aki megmondja a frankót, hogyan kell gyereket nevelni, házasságban élni, dolgozni, és a többi. Valahol a film is sajnos pont erről szól. Az ítélkezésekről, elvárásokról, álszent magatartásokról, vagy hitbuzgóság miatti vakságról – lehet választani. De hasonlóan az alkotókhoz, én is hiszek abban, hogy mindenek felett győzedelmeskedik az egyéniség, a tudás, az élet tisztelete, a családi összetartozás és a tiszta szeretet, amiért az ember képes elengedni olyan dolgokat is, amelyeket soha nem gondolt volna.
Ha csak tehetitek, töltsétek le, szerezzétek meg a Captain Fantastic című filmet! Kell a fejnek, és nem mellékesen jót tesz a szívnek és a léleknek. A legjobb pedig, ha együtt, közösen nézi meg a család.