Túl a házasság hetén és a Valentin napon, nem terveztem a napokban párkapcsolati témával foglalkozni, de amikor meghallottam, hogy Pilát Gábor „házhoz jön”, tudtam, hogy nem hagyhatom ki az előadását. Nem azért, mert problémáim akadtak, hanem mert kíváncsi voltam arra az emberre, aki csak a közösségi oldalán naponta több tízezres tömegeket tud meghódítani olyan gondolatokkal, amikről azt gondolhatnánk, hogy nagyjából már minden felnőtt átélte, ismeri. De nem. A Tabuk nélkül a párkapcsolatról könyv szerzőjét még az előadás előtt kaptam el egy kis beszélgetésre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy kicsit közelebbről is megismerjem a nagy showmant.
Tudod Te, hogy mekkora hatással vagy az emberekre?
Ha nem is tudhatom pontosan, hogy hova nyúl el és mit okoz, amikről beszélek, a visszajelzések alapján egy bizonyos szintig lehet következtetni rá. A felmérések azt mutatják, hogy 100-110 ezren olvassák naponta az oldalamat, amihez még hozzájönnek azok, akik a könyvemet olvassák. Nagyon sok levelet kapok, és azokból érzem, hogy mi az, amit sikerült az olvasóimnak, követőimnek úgy átadni, hogy abból sikerélmény lett. Ha én ahhoz tudtam adni egy löketet, hogy ő tényleg elkezdje a gyakorlatban is megoldani az életét, akkor annak nagyon örülök. De az is inkább az ő sikere, ami nem rajtam múlik.
Azért mégiscsak sok mindenről írsz a könyvedben, amit úgy vesznek az emberek, mintha abban megtalálnák a megoldást problémáikra.
Pedig nincsen semmilyen titkos recept. Az a legnagyobb titok, hogy nincsen titok. Ilyenkor mindig az a példa jut eszembe, amiben a tanítvány kérdezi a mesterét, hogy: „Mester, miért van rád szükségem?” Mire a mester: „Neked nincs rám szükséged.” A tanítvány nem érti: „De mégis tanítasz.” Mire ő: „Igen, de csak addig, míg rá nem jössz, hogy nincs rám szükséged.” Valahogy így gondolom én is, anélkül, hogy mesternek tartanám magamat. Elmondom, leírom nekik, amit gondolok, amiket évtizedek tapasztalatából összegyűjtöttem, amiket vagy át tudnak ültetni a gyakorlatba, vagy nem. Amikor egy pár bejelentkezik hozzám terápiára, és kérdezik, hányszor kell jönni, nekik is azt mondom, hogy a legtöbbször elég, ha egyszer találkozunk. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az esetek 90 százalékában egy alkalomra szorítkozik a találkozásunk.
Ilyenkor mondasz valami igét, vagy varázsolsz? Tudod, eléggé képtelenségnek tűnik a dolog…
Mondom, 90 százalékban csak egyszer találkozunk, de ha mégsem, a következő találkozó előtt azt szoktam mondani, hogy én egyvalamire nem vagyok hajlandó: kétszer ugyanarról beszélni. Olyan nincs. Nekem is, és nekik is drága az idő. Azt gondolom, hogy ha sikerül megtalálni a probléma valós forrását, akkor az ő problémájuk is gyorsan megoldódik. Az a baj, hogy minden tele van a felismerések áhítatával. De a felismerés önmagában véve kevés. Ha azt nem követi döntés és cselekvés a gyakorlatba átültetve, a felismeréssel még rosszabb helyzetbe kerül az ember, mert az érzést azzal azonosítja, hogy akkor ő biztos már csinálja is. Pedig a kettő: a felismerés és a cselekedet, nagyon élesen különbözik egymástól. És amikor megkérdezik tőle, hogy: Te, azt tudod? Azt mondja, hogy igen, pedig nem, mert még csak a felismerésig jutott el. Van erre egy nagyon jó példám: 23 évet töltöttem el az üzleti világban, üzleti és sales-es tréningeket tartottam. Egyik ilyen kétnapos értékesítési tréning után egyáltalán nem kezdték el betartani a hallottakat, így nem is lett változás. Tehát, mintha meg sem történt volna az egész. A cégvezető egy év után megkért, hogy tartsam meg ugyanazt a tréninget. Az előadás közben nagyon gyorsan rájöttek az emberek, hogy ez már egyszer megvolt. Hihetetlen élmény volt látni, hogy ezt azzal azonosították, hogy „ezt mi már tudjuk”. Hamar kiderült, hogy a „mi már ezt tudjuk” egyenlő a „mi már ezt hallottuk” érzettel; meglehet, köszönőviszonyban nem volt a kettő egymással, mert egyszerűen nem ment át a dolog gyakorlatba.
Szerinted egy párkapcsolatnál ugyanígy működik? Annak minőségére, illetve egy ember gondolkodására, viselkedésére ugyanolyan befolyásoló erővel bírhat egy kívülről jövő „tanítás”, mintha valaki saját magától jönne rá dolgokra? Nekem aztán bárki szajkózhatja, hogy mit csináljak, ha én nem érzem belülről a késztetést…
Nem egyszer találkozom olyannal, amikor valaki azt mondja, hogy ő már 10 éve pszichológushoz jár. És amikor megkérdem, hogy jobb lett-e, azt válaszolja: Kicsit jobb, kicsit szarabb… Az a legrosszabb, amikor egy külső ponttól kezd függő lenni az egyén boldogsága, tőle várva a megoldást, bízva abban, hogy megmondja neki, mit tegyen. Mindeközben még a felelősséget is átruházza a másikra, és ha nem sikerül valami, hárít: nem én mondtam, nem én találtam ki. Ez párhuzamos azzal, hogy sokszor a párkapcsolatban a partnerek is egymástól remélik saját boldogságuk forrását, amit magukban nem találnak. Amikor jön a szerelem, egy pillanatra az ember megérzi, hogy milyen a boldogság, és egy nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerül, mert soha nem lehet a másik a mi boldogságunknak a tárgya, sem a kiindulópontja, vagy a megoldása.
Azt gondolnám, hogy azért 35-40 éves korára már nagyjából mindenki eljut eddig a fejlődésben, hogy ezeket már mind tudja. Nyugtass meg, hogy ennél a korosztálynál már te is ezt látod a nagytöbbségnél?
Egyáltalán nem.
Mi lehet ennek az oka?
Az egyik az, hogy irdatlan mennyiségű hamis adattal tömik tele a fejünket, amihez a médiától kezdve a tömegkommunikációs eszközökön át, minden segítséget nyújt. A másik pedig, ami a legfontosabb, az a rossz szülői mintákra vezethető vissza, amik már gyerekkorban beégnek.
Na, jó, de ennyi idő alatt nem lehet azokat feldolgozni?
Nem, mert nem vesszük észre, mi történik velünk. Időnként annyira beletespedünk a megszokott életünkbe, hogy már nem észleljük azokat az automatizmusokat, azokat a negatív berögződéseket, amik meggátolják azt, hogy külső szemmel lássuk, mi zajlik bennünk.
Gondolom, ilyenkor kell segítségül hívni egy szakembert.
Akár. Irdatlan mennyiségű párkapcsolati konzultáció után, azt látom, hogy azért van annyi egy helyben topogás és probléma, mert nem tudnak „ránézni”, mit is játszanak le valójában. Ezért működik nálam, hogy akár egy alkalom után is nagy csodákat tudunk tenni; mert megtörténik a ránézés. Ha valaki konfrontálódik az igazi problémával, és ránéz, az esetek döntő részében nem is olyan bonyolult a megoldás. Ha viszont fordítva kezdjük el, ha nincs meg a gyökere a problémának, akkor a világ legjobb technikája sem fog hosszútávon sikert aratni, legfeljebb rövid időre, látványosan.
Ezeknél a találkozásoknál, amikor megjelenik nálad a pár, van egy konkrét kérdéssorod vagy speciális technikád, ami miatt egyből kibújik a szög a zsákból? Bocsánat, hogy ezen lovagolok, de hihetetlennek tűnik az 1 alkalom.
Véleményem szerint nem létezik egy bizonyos kérdés, vagy egy olyan konkrét mondat, amivel rögtön, tökéletesen ki lehetne építeni a bizalmat. Mindegy, hogy hol kezdjük el, mert az egész olyan, mint egy kötött pulóver; akárhol kezded el húzni a szálat, úgyis lebomlik. Egy stabil pontot kell találnom, és onnan már viszonylag tudom, hogy mi az a 3-4 kérdés, amivel már a mélyre tudunk menni. Sokszor a sérelmeknél kezdik, és onnan indulnak el a lényeg felé. Önmagában véve már az is nagyon sokat számít, ha sikerülne megérteniük az embereknek, hogy a probléma soha nem a jelenben van, hanem korábbra nyúlik vissza. A jelenben csak a hatását fejti ki. Ugyanaz, mint egy betegség esetében, amikor az orvos azt mondja, hogy vegyél be a köhögésedre köhögéscsillapítót. Az tényleg elmúlik, csak lehet, hogy 2 hét múlva kórházba kerülsz, mert sokkal nagyobb a baj. A köhögést jól kezelte, csak az ok ott maradt gyógyítatlanul.
Te hogy látod, különbséget lehet tenni a nemek között a „hibák” tekintetében, vagy pedig csak létező problémák vannak, melyek férfinél és nőnél is egyaránt rosszul kezelteknek tekinthetők?
Persze, bizonyos tekintetben vannak különbségek, de alapvetően a nők sokkal jobb állapotban vannak lelkileg és szellemileg. A férfiak nagyobb egóval működnek. Ez arra is visszavezethető, hogy a nők sokkal inkább a feladatok elé voltak állítva. Egyszerűen alkalmazkodniuk kellett ahhoz, hogy egyszerre több minden rájuk hárult: a gyereknevelés, a háztartás vezetése, és karrier építése komoly erőpróbák elé állították, megedzették őket. Mi, férfiak pedig egy kicsit ellustultunk. A mostani tendencia pedig ezt még jobban erősíti. A nemi szerepek egyre közelítenek egymáshoz, most már klasszikus értelemben nem is látsz udvarlást egy férfi részéről. Mondjuk, esélye is alig lenne, mert a nő még előtte felkínálkozik. Ezt úgy tudnám érzékeltetni, hogy a férfiak kezdenek olyanok lenni, mint a ketrecbe zárt vadállat, akinek mindig bedobják a húst. Amikor egyszer tényleg ki kéne menniük vadászni, nagyon sokan pislognának, hogyan is kell azt csinálni.
Mi a helyzet veled? Te X évesen rájöttél, hogy mi, hogyan működik, és azóta minden rendben van a világodban?
Hát az, amikor az ember úgy megismeri saját magát, tud egy fordulópontot jelenteni az életében. Én azt gondolom, hogy amikor megtalálja az ember saját magát, az nagyon komoly változásokat hozhat. Velem is ez történt. Két úton lehet ide eljutni szerintem. Az egyik, hogy történik egy nagy tragédia, vagy halál közeli élmény, ami olyan erősen fel tudja rázni az embert, hogy az érzelmek olyan széles skáláját éli meg, ami mindent más megvilágításba képes helyezni. Ez viszonylag ritkábban történik meg. A változás másik útja, hogy az egyén elkezd tudatosan dolgozni magán.
Te melyik csoportba tartozol?
Én a másodikba, de nyilván ugyanúgy meg kellett élnem a mélységet, hogy értékelni tudjam a magasságot. Az a mondás, hogy az okos ember más kárán tanul, egy nagy baromság. Mindenki a saját kárán tanul, sőt, ezt még azzal is kiegészíteném, hogy a saját kárán tanulhat. Az emberek 150-szer is képesek ugyanazt a hibát elkövetni, úgy, hogy még mindig nem jönnek rá. De ha az ember elkezd magán dolgozni, magába nézni – ami nem könnyű -, előbb utóbb megtalálja magát a jelenben.
Veled kapcsolatban erről beszélhetünk?
Persze.
Te jól csinálod, boldog vagy, jó a párkapcsolatod?
Nagyon érdekes, amit mondasz, mert amikor azt kérdezzük egymástól, hogy „Boldog vagy?”, akkor automatikusan arra gondolunk, hogy boldog párkapcsolatban élsz-e. Mindig erre vonatkozik a kérdés, de én azt gondolom, hogy a kettő teljesen különböző. Ha az ember megtalálja saját magában a boldogságát, akkor van esélye arra, hogy valakivel egy párkapcsolatban kiteljesedhessen. Fordítva nem működik, mert az csak egy rövidtávon megélt szerelem lesz.
Tényleg nem akarok vájkálni a magánéletedben, de a Te esetedben nyilván fontos kérdés, hogy mi a helyzet nálad ezen a fronton?
Én 12 év együttélés után, négy évvel ezelőtt váltam el a feleségemtől. Borzasztó nagy szerelem volt a miénk, de a végén kiderült, hogy teljesen más realitással bírunk az élet legtöbb területén. Tehát nem idővel változtak meg a mi elgondolásaink az életről, hanem nagy valószínűséggel mindig is távol voltak, csak az a lila köd nagyon sokáig elfedte.
12 évig ott lebegett a lila köd? Az nagyon jó!
Addig nem, de sokáig. Végül úgy döntöttünk, hogy nem egy irányba megy az utunk. Pedig ő egy hihetetlen etikus, klassz csaj, és tökéletes anyja a gyermekünknek. Érdekes módon, nekünk akkor teljesedett ki emberileg a kapcsolatunk, amikor vége lett a házasságunknak. Azóta barátságban vagyunk, nem tudnék olyat mondani, amiben ne támogatnánk egymást. Mindig azt gondoljuk, hogy az az ideális, ha két ember összejön, és életük végéig együtt maradnak. Pedig van olyan, amikor nem egy irányba megy az emberek útja. A párkapcsolatoknál sem lehet azt mondani, hogy egyedül jó vagy párban. Van, aki egyedül akar lenni, mert úgy érzi jól magát, és van, aki párban. Az a baj, ha valaki egyedül van, amikor szíve szerint párkapcsolatban akarna lenni; vagy, ha valaki egy párkapcsolatban él, és egyedül lenne legszívesebben.
Na, jó, ezt értem. Azt azonban nem, hogy ha valaki hatalmas szerelemmel belemegy egy kapcsolatba, és miután menet közben besokall, vagy elfáradt, kiszáll anélkül, hogy küzdene önmagával vagy a másikkal, mert visszanéz a kapcsolatuk legelejére, és akarja.
Én azt gondolom, hogy van egy nagyon fontos vezérelv, ami nem csak a párkapcsolatokra igaz, hanem mindenhol ezt kéne alkalmaznunk. Ha találkozunk egy problémával – tetszőleges területen, tetszőleges méretű problémával -, alapvetően két dolog közül szabadna választani. Ezek pedig: kezeld vagy szakítsd meg! Leggyakrabban a köztes utat választják az emberek, nem pedig a döntést. Ez a legrosszabb, amit tehetnek. A kezelés és az elengedés is vezethet megoldáshoz. Ami a kudarchoz vezet, az, ha nem döntenek.
Te most hogy érzed magad a bőrödben férfiként?
Tökéletesen.
Betartod, alkalmazod, és a szerint tudsz élni, mint amiket leírtál, és amikről az előadásaidon és a rajongói oldaladon beszélsz?
Az biztos, hogy százszor tudatosabban működök, mint mondjuk 10 vagy 20 évvel ezelőtt. Az viszont nem igaz, hogy nem vagyok képes hibákat elkövetni. Szerintem nem is azzal van baj, hogy az ember elkövet valami hülyeséget, hanem azzal, hogy megmagyarázza magának, miért volt az jó. Nagyon ritka az, hogy valaki ne követne el soha semmilyen hibát, mert én is elkövetek. De az már nagyon ritkán fordul elő, hogy ne nézzek rá, hogy mit kell azon változtatni. Azt gondolom, hogy ott kezdünk el tudatosan működni, amikor a dolgokat a sorsra hagyjuk; engedjük, hogy megtörténjenek, amiknek meg kell történni.
Most megleptél azzal, hogy a sorsot említetted. Azt hittem a te „tanításaidnál” nincs helye a hasonló fogalmaknak.
Akkor most még jobban megleplek: volt nekem sokáig, 5 évig egy spirituális tanítóm, aki azt mondta nekem egyszer, ami zsigeri szinten belém égett: „Gabikám, ha nem engedi, hogy a sors vezesse, akkor hurcolni fogja.” Ha ezt megértjük, és rá merjük bízni magunkat az életre, és nem azt gondoljuk, mint amit egyébként sikeres emberként én is véltem évtizedekig, hogy az én seggem köré van csapágyazva a világ, akkor, amit én kitalálok, az úgy lesz. Több tízezer embert képeztem, és az 5 legnagyobb multinak a menedzsmentjével dolgoztam. 100 évig megéltem volna az üzleti partnereimből. Amikor én 2 évvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni a Tabuk nélkül a párkapcsolatról könyvvel, szerencsére megtehettem, hogy teljesen erre koncentráljak. Tudtam, hogy ez az utam, én így tudok a legtöbbet adni.
Ennek fényében, végül adnál egy olyan jó tanácsot az olvasóknak, ami arra vonatkozik, hogy milyen hibákat ne kövessenek el a kapcsolatukban, vagy, hogy mire figyeljenek nagyon?
Sokszor esünk abba a hibába kapcsolat elején (amit én kampány időszaknak hívok), hogy mindent beleteszünk, még azt is, amin az első pillanattól látszik, hogy tarthatatlan. Fontos lenne, hogy amikor egyértelműen érezzük, hogy túl van koreografálva az egész, hallgassunk a megérzéseinkre. A másik nagyon lényeges szabály, hogy legyenek meg azok a dolgok, amiket elvárás szinten szeretnénk egy kapcsolattól, és amikor olyat látunk, ami még csak a közelében sincs annak, amire mi vágyunk, ne menjünk bele a kapcsolatba azzal a tévképzettel, hogy majd mi a szerelmünkkel megváltoztatjuk a másikat. Sok dologban kompromisszumot kell vállalni egy párkapcsolatban, de azokat a tulajdonságokat, amikről már az elején tudjuk, hogy nem tudunk együtt élni velük, nem szabad bevállalni. A legnagyobb hiba így belemenni egy kapcsolatba, mert idővel kialakul egy érzelmi szál, megéljük a szerelmet, a szexualitást, és egyre nehezebb lesz a ránézés, az elválás. Ilyenkor szokott bekövetkezni az igazi csiki-csuki, se veled, se nélküled játék, amikor a szíved hozzá húz, de a racionalitás meg taszít. Ez mindkét nemre vonatkozik, mert az ember egyféleképpen működik. Vannak bizonyos dolgok, amelyek külön a férfiakra vagy nőkre jellemzőek, de alapvetően a felelősségvállalás vagy megvan valakiben, vagy nincs.
Lesz folytatása a tabutémák feszegetésének? Van új könyvterv?
Igen, és nagyon aktuális a kérdésed, ugyanis éppen tegnap nyomtam meg az enter gombot, és küldtem a nyomdába az anyagot. Az lesz a címe, hogy „Élj! Mert az élet csak alapanyag.”