Amikor hónapokkal ezelőtt elkezdtem az interjúalanyok felkutatását, eredetileg arra készültem, hogy felfrissítsem a nyolc utánnyomást megélt Luxushotel, Hungary című könyvemet pár történettel. Hét év telt el az első kötet megjelenése óta, én pedig alig vártam, hogy újra kedvenceim, a luxusszállodaipari dolgozók közelében lehessek. Nem véletlenül volt ez a témája a Hungary-sorozat első kötetének: máig a szállodák vonzanak a leginkább a bemutatott világok közül. Gyűltek a sztorik, egy nap pedig jeleztem a kiadónak, hogy írok inkább egy teljesen új könyvet, bőven van még muníció. Jó volt újra ebben a közegben mozogni, átélni, leírni történeteiket. A luxusszállodák dolgozóiban különös módon keveredik az elegancia, a romlottság, a lazaság, a komolyság, a vásottság és a szolgálatkészség. Izgalmas elegy.
Hét év alatt alapjaiban változott meg a hazai szállodaipari helyzet, beindult a biznisz, sorra nőnek ki a semmiből a kacsalábon forgó hotelek. Egyre nagyobb tömegek igénylik a magas színvonalú szállodákat, ám egyre kevesebben tudják megfizetni az igazi luxust.
Ettől aztán az ötcsillagosok elnégycsillagosodnak, a négycsillagosok pedig próbálnak feltörni az ötcsillagosok szintjére.
Vidéken megjelentek a hazai gazdagokra és szupergazdagokra (tényleg létezik ilyen szó, azokra utal, akiknek a személyes vagyona országrészek GDP-jével vetekszik) és külföldi turistákra szakosodott elit kastélyszállodák, wellnesshotelek, amelyeknek a belső világa össze sem hasonlítható a pestiekével. A Luxushotel, Hungary első részének írásakor kizárólag a néhány nagy, fővárosi luxusszállodára koncentráltam, ezúttal azonban kiterjesztettem az érdeklődésemet a vidéki felső kategóriás házakra is.
A régi, hűséges olvasóknak talán nem kell elmagyaráznom a munkamódszeremet, ám remélem, sokan lesznek, akik most először vesznek a kezükbe Hungary-könyvet. Ez a sorozat a kíváncsi embereknek íródott, azoknak, akik szeretnék tudni, mi történik a zárt ajtók mögött, érdeklődnek a világ dolgai, valamint azok háttere iránt, és egyáltalán nem bánják, ha az új információk megszerzése közben jól is szórakoznak.
Újságíróként rájöttem, hogy ha a hagyományos úton próbálkozom, engedélyt kérek a sajtóosztálytól az interjúra, majd névvel, címmel kérdezem a riportalanyokat, akkor gyakorlatilag semmit sem tudok meg arról, hogy milyen egy szállodában dolgozni. Azt hallom majd, amit hallanom kell, mert a nyilatkozó nem engedheti meg magának, hogy őszinte legyen.
Más megoldást választottam hát, a luxusszállodák dolgozóit külön utakon kerestem meg.
Kávézókban, bárokban, irodákban, lakásokban találkoztam velük, és teljes anonimitást ígérve arra kértem őket, hogy meséljenek ma-
gukról, az életükről, mindennapjaikról, tapasztalataikról.
A történetek, a folyamatok, a hangulat mind valódiak, legfeljebb annyit tettem az interjúalanyok azonosíthatóságának elkerülése érdekében, hogy egy-egy sztorit picit, a lényegét nem érintve megváltoztattam, bizonyos információkat pedig az ő érdekükben nem osztottam meg. Csilla, Lili, Kristóf és a többiek nem fiktív szereplők, karakterüket hús-vér emberekről mintáztam, azonban átestek némi változáson. Elképzel-
hető, hogy amit a valóságban egy fiatal nő mesélt, az egy idősebb férfi szájából hangzik el, és fordítva? Hogyne! Lehetséges, hogy valaki a kollégája történetét a sajátjaként adja elő? Simán. Egyes beszélgetőtársaim mindenképpen ragaszkodtak az anonimitáshoz, 10
hiszen zárt világban élnek és dolgoznak, titkokkal körbevéve egy olyan környezetben, ahol a diszkréció mindennél többet ér. Mások, akik már kiszálltak a mókuskerékből, kevésbé félnek a következményektől. A cél az, hogy ez a könyv hiteles és valós képet adjon a hazai luxusszállodák életéről, miközben megvédi azokat is, akik megbíztak bennem, és leültek velem beszélgetni. Bizalmat kérek az olvasótól is: higgye el nekem, hogy az információkat valóban hozzáértő emberektől,
biztos forrásoktól szereztem be.
Az első könyv megjelenése után rengeteg e-mailt, kommentet és megjegyzést kaptam, részben az alkalmazottak, részben pedig
a vendégek viselkedése kapcsán, amelyekben „borzalmasnak” és „gyomorforgatónak” nevezik a szállodai sztorikat. Sokan úgy érezték, hogy az iparág mocskos titkairól rántottam le a leplet, és a könyvből azt a tanulságot szűrték le maguknak, hogy többé egyetlen
hotelbe se teszik be a lábukat. Ezen őszintén meglepődtem. Mi több, a riportalanyaim is.
Teljesen másként éltem meg az interjúkat.
Megbotránkozás helyett mélységes tiszteletet érzek a profi szállodások iránt, akik az emberi természet mindenféle megnyilvánulásával találkoznak, és képesek azokat a helyükön kezelni. Ehhez a szakmához humor kell, mint ahogyan a könyv feldolgozásához is: az itt olvasható történetek nagy része természetesen extrém eset, a szállodások olyan pillanatokat osztottak meg velem, amelyek őket is mélyen megérintették, netán megrázták. A kedvesen köszönő, illően viselkedő vendégek vannak túlsúlyban, mégis, nekik ezeken a lapokon kevesebb figyelem jut. Elnézést, ilyen ez a szakma.
Az előző részben soka foglalkoztam a házon belüli kis maffiákkal, stiklikkel, lehúzásokkal, lopásokkal. Ezt a témát akkor tisztességesen körüljártam, nem is térek vissza rá.
A mostani könyvben főleg a front office, vagyis a porta és a recepció életére koncentrálok, hiszen ők találkoznak a legtöbbet a vendégekkel, és értesülnek mindenről, ami a házban történik A második rész megírásához több tucat szakmabelivel interjúztam az igazgatótól a szobalányig. Ismerkedjenek meg velük.
Forrás: 21. Század Kiadó