Ez az a film, ami eddig az összes nemzetközi filmfesztiválon hatalmasat tarolt, ettől a mozitól harsog hetek óta a média. A mostani Joker arcával konkrétan mindent el lehet adni. Kiváló marketingje van az idei Arany Oroszlán-díjas alkotásnak, világszerte kiugró az érdeklődés iránta. Hangulata, koncepciója teljesen különválik az összes eddigi Batman filmétől, ahonnan a nagyközönség ismeri karakterét. Egyértelmű, hogy a képregényfigura önálló bemutatása feltétlenül jó ötlet volt, az pedig különösen, hogy akciófilm helyett egy teljesen új műfajt választott Todd Phillips. Ez bizony art mozi lett. Mondom ezt azután, hogy rendesen odatapasztott a történet a mozivászonhoz annak ellenére, hogy a nettó két óra nagyobb hányada leginkább a pokol bugyraiba vezetett.
Azt gondolom, mindvégig nagyon ügyesen lavírozott a valóság és fikció között Todd Phillips és Scott Silver, amikor a forgatókönyvet írták. Csak így születhetett meg a nagyon is valóságosnak tűnő, komoly mentális problémákkal küzdő karakter, aki furcsa mód szinte követendő példává vált bizonyos tekintetben egyes közönségkör számára. Ezt úgy értem, hogy nem egy írás azt sugallja, hogy Arthur (Joker keresztneve a filmben) mindannyiunkban benne van, oly módon legalábbis mindenképp, hogy a frusztrált, ki nem adott feszültség nem egy életbiztosítás: hát add ki, ami belülről szétfeszít, még ha pusztítás is az ára! Én ezt egy kicsit másképp látom, még ha az alaptézissel egyet is értek, félelmetes eredménynek tartom alkotói szinten, hogy az agresszivitást, mint természetes velejárónak vélő szellemiséget képesek voltak emberek tömegeinél elérni. Nem tudatosan persze – teszem is gyorsan hozzá.
Nem is tudom, hol kezdjem a mű dicséretét, mert mindentől függetlenül, mint filmes alkotás, egészen maradandó nyomot képes hagyni a nézőben. Azt hiszem, a siker egyik legnagyobb kiváltója maga a főszerepet játszó színész, Joaquin Phoenix. Sok filmben láttam már, és most utána kellett néznem, jól emlékszem –e, hogy szinte az összes szerepe egy furcsa, magába zárkózó figura volt. Az bizony. Azt hiszem, van ebben a férfiban valami original Joker. Nagyon komoly mélységekig tudott azonosulni szerepével, ami egyrészt hatalmas színészi bravúr, ugyanakkor bennem plusz kérdéseket vetett fel. És nem, nem vagyok az a fajta naiv néző, aki azt hiszi, hogy a színész az azonos a szerepével meg hasonlók. Vérprofi volt az egész, nem is kérdés. Én csak azt szerettem volna mondani a fenti gondolatmenettel, hogy Phoenixben van valami eredendően para. Ehhez pluszban adott furcsán deformálódott felső teste, és szája, ami több korrekciós műtéten esett át még gyermekkorában egy születési rendellenesség okán. Nem volt egyszerű élete a sztárnak, szülei szektatagok voltak hosszú évekig, öt testvérével nem tudhattak egy átlagosan nyugis életet magukénak. Bátyja, a szintén színész River Phoenix tragikusan fiatalon halt meg, mondhatni, Joaquin kezei között. Talán ez is hozzájárult kábítószeres problémáihoz, aminek elvileg egy ideje vége. A belső démonokkal való küzdés tehát nem lehetett új feladat Phoenix számára. A Phillips-Silver alkotópáros egyik nyilatkozata is érdekes, amiben többek között az is elhangzott: „A cél nem az volt, hogy Joaquin Phoenixet a képregények világába illesszük. A cél az volt, azokat vezessük be Joaquin Phoenix világába.”
Pedig 2017 őszén még Leonardo DiCaprióban is gondolkodott a Warner Brothers, aki visszautasította a szerepet. Todd Phillips rendező viszont már eredetileg is Phoenixet akarta, rá álmodta meg a karaktert, a rendkívül bonyolult pszichológiai esetet, akit egészen biztosan ezerféleképpen el lehetne játszani. Ahány színész, annyiféle Joker. Ehhez a pszichológiai thrillerhez én nem tudnék jobbat elképzelni Phoenixnél perpill. Azt olvastam, először nagyon izgatott lett a tervezett film hallatán, merthogy pont egy ilyen filmszerepről álmodott, később azonban mégis elgondolkodott azon, hogy elvállalja –e, mivel a megírt karakter „megfélemlítette”. Attól tartott, hogy a gonosz archetípussal azonosítja majd a közönség, és esetleg elhatárolódnak majd tőle. Írták, nehéz volt egyben tartania magát a forgatások közben, elveszítette az önuralmát, le is kellett állniuk egy kicsit. Aki látta a filmet, el tudja képzelni, hogy annak bizony ára van, hogy egy durván mentálisan beteg ember személyiségével valaki hosszú ideig azonosulni tudjon.
Többen feldobták a neten a kérdést az utóbbi hetekben: ki volt eddig a legjobb Joker szerepében? Jack Nickolson, Jared Leto vagy Joaquin Phoenix? Szerintem mindhárom telitalálat volt, ugyanis a filmek műfajához különböző karakterek kellettek. Az őrült, vigyorgó, közveszélyes bohóc Nickolsonnak piszkosul jól állt, nekem ő volt eddig a kedvencem. De talán azért, mert a Batman-filmek közül is az a rész maradt meg a legjobban bennem. Jared Leto nagyon jó színész (is), aki egy teljesen más vetületében maxolta ki az őrültség jelentését. Phoenix pedig… azt hiszem, a legszomorúbb, legemberibb, legvalóságosabb Joker, akit el tudok képzelni. Nem ismerem annyira a Marvel sztorikat, sem az egész szellemiségét, de abban egészen biztos vagyok, hogy ott épp csak köszönőviszonyban van ezzel a figurával.
Olvastam, olyan felejthetetlen kultfilmekből nyertek merítést a film cselekményeihez illetve a karakter kidolgozásához, mint a Taxis, Dühöngő bika, Száll a kakukk fészkére, A nevető ember. A mű tehát nem egy képregény adaptáció, hanem egy teljesen új szülemény. Eredetileg ugyebár Joker egy savval teli tartályba esik, de azt alapból elvetette a szerzőpáros, s mivel nincs külön eredettörténete a képregényben, ők megalkották a saját sztorijukat. Az eredmény pedig hátborzongató lett.
Önmagában persze a történet kevés, a jó színészi alakításokat is jó képekkel kell átadni. Az operatőri munka feltűnően fantasztikus volt a filmben. Néhány képet sikerült nagyon bevésni a fejembe. Lawrence Shert illeti ezért a dicséret java. A komor, kicsit valóságosnak is tűnő, de leginkább mégiscsak egy képzeletbeli világot elénk táró képekhez megfelelő zenét az izlandi Hildur Gudnadóttirra bízták, aki azt gondolom, szintén jól végezte munkáját. Ami miatt felkaptam a zenére a fejem, az nem is valamelyik nyomasztó etűd volt, hanem dinamikusabb, felszabadult táncos jelenethez köthető. S ha már tánc, személy szerint a legnagyobb képzeletbeli taps azért jár tőlem a rendezőnek, hogy beleírta, mint az érzelmek kifejezésére leginkább alkalmas módot, egy elemet, ami gyönyörűen vitte a karaktert. (A koreográfus nevének is utána nézek, ha nagyon akarjátok.) A legnagyobb hatással bíró képek voltak szerintem a finom kézmozdulatokkal kezdődő, később a vállra, fejre és egész testre átterjedő rezgésekkel átadott üzenetek. Ez a mozgásművészet, és Phoenix fantasztikus volt!
Ha művet elemeznék, nyilván nem hagyható ki a politikai él fontossága sem, ami a fertőről és igazság hiányáról szól. Hatalom kontra kisemberek, stb. Nagyon fontos szál volt számomra a mindenkori döntéshozók felelőtlen viselkedése, a közönyük ami a mentálisan ápolásra szoruló emberek speciális ellátását illeti. Nem tekintik problémának, sem feladatnak az egyáltalán nem elhanyagolandó kérdést. És ezt itthon is elmondhatjuk, sajnos.
Ami viszont engem a legjobban megfogott a történetben, az a társadalmi morál finoman hangolt tükröződése volt. Az emberek gyarlósága, egymással szembeni gonoszságuk, vagy az apátia, a rendszer működésképtelensége, a káosz bekúszása minden szférába sajnos nem egy Marvel képregény fantázmagóriája csupán, Phillipsék a való világot írták bele a forgatókönyvbe, a mellékszálakba ugyanúgy, mint a vezető sztoriba. Az agressziót ugyebár már megszoktuk a filmvásznon, ezért nem is lehetne bírálni a Jokert, a többi véres mozihoz képest nagyon halovány, mégis helyeslem, hogy 16 évhez kötötték a korhatárt. A legveszélyesebb fegyver az elme, aminek nem biztos, hogy szüksége van nagyon fiatal korban hasonlóan depresszív, sötét üzenetekhez, mint amit Joker képvisel, úgy gondolom, épp elég megbirkózni nekik a valódi hétköznapokkal. És abban is bízom, hogy a felnőtt nézőközönség helyén kezeli a dolgokat, és nem kreál hőst magában Jokerből, és nem hasonlítja magát ahhoz a szomorú, szánalomra méltó figurához, akinek megvan a saját története. Méghozzá kiugróan drámai, tele fájdalommal, hazugsággal, bántalmazással, ami szerencsére azért nem egy hétköznapi élet összetevőit takarja. Az alapvetés ettől még nyilván igaz, hogy a gyerekkor összes traumája és beégett történése befolyásolják felnőttkori életminőségünket, amihez még hozzájönnek a kívülről érkező ingerek, a társadalom működéséhez köthető befolyásoló tényezők, és még oly sok minden, amivel meg kell birkóznunk.
A nagy társadalmi különbségekből és kizsákmányolásból fakadó igazságtalanságok észlelését nem szabad lebecsülni – ez is egy fontos üzenete a filmnek. A feldühödött embertömegnek csak egy megfelelő módon őrült vezetőt kell találnia, és máris kész az anarchia. A csordaszellem elnyomásban éppúgy működik, mint a béklyóitól megszabadult, megvadult tömeg esetében. Ezen is érdemes elgondolkodni talán mindenkinek.
A Joker egy remekül megkomponált mozi, amit feltétlenül ajánlok mindenkinek, aki nem fél egy kicsit mélyebbre utazni, és megismerni egy tragikusan drámai figura életét. Nem csak kívülről.
