A Házassági leckék középhaladóknak évek óta a Centrál Színház egyik legsikeresebb darabja, amelynek alaphelyzetét Florian Zeller Moliere-díjas szerző gondolta újra. Az eredményt a múlt héten láthatta először a közönség a Révay utcában. Úgy vélem, a négyszereplős előadás sikere garantált. Mondom ezt azok után, hogy úgy nyomták le a torkunkon a megcsalás témáját, végig az őszinteség és a kegyes hazugság dilemmáját feszegetve, hogy közben nagyon jól szórakoztunk. Pedig egyáltalán nem vicces, hogy „a hazugság úgy árasztja el az életüket, mint nyitva felejtett csap a lakást.” De van –e jogunk ítélkezni addig, amíg magunkra ismerünk a dialógusokban? – kérdem én. „Egy bizonytalan világban különösen fontos, hogy emberek tudjunk maradni, hogy tudjunk önfeledten nevetni.” Ezt már a Pault alakító Schmied Zoltán mondta nekem, akivel az előadás után ültünk le beszélgetni. A Házassági leckéken túl szó esett a színházak szerepéről, a vírus okozta bizonytalanságról és az SZFE-ügyről is.
Visszatért a két házaspár a Centrál színpadára. Mennyiben különbözött Paulként a feladatod ahhoz képest, ami az első részben volt?
Bár ugyanazok szerepelnek a darabban, ez nem tekinthető az első folytatásának, önmagában is egy teljes történet. A tekintetben különbözött a feladat az előzőhöz képest, hogy itt egy kicsit másabb Pault játszom, most nagyobb fordulatokat jelent az én figurám. Továbbá itt van olyan jelenet, amikor négyen vagyunk egyszerre a színpadon. Az elsőnél ilyen nem volt; vagy én az Andrissal, vagy ő a lányokkal szerepelt. Akkor Michel karaktere volt a motor, a másodiknál viszont két ember viszi az előadást. Amikor elkezdődtek a próbafolyamatok, olyan volt, mintha egy másik darabot próbálnánk, nem pedig valaminek a folytatását. Tehát nem az volt bennem, hogy ez könnyű, mert már csináltam. Az alapokról kezdtem, komolyan vettem a dolgot.
Ami számomra érdekes volt még, azt Puskás Tamás, az előadás rendezője fejezte ki találón: „A második részben mélyebb vonók szólalnak meg. Egy idő után úgy érezzük, mintha mocsáron, vagy a Hold sötét oldalán járnánk, teljes a bizonytalanság, fogalmunk sincs, mi az igazság. A Házassági leckék középhaladóknak 2. ádázabb darab…” Valóban az, de nagyon szerethető módon. A dialógusok nagyon valóságosak. Azon gondolkoztam, ha egy kicsit máshogy játszátok, valódi dráma lehetne.
Azt gondolom, akkor is nevetnének az emberek, mert a jelenetekben magukra ismernének. Nagyon jól meg van írva a darab, amit nekünk drámaként kell eljátszanunk. Nem úgy készültünk, hogy poénok lesznek, hanem próbáltuk megcsinálni a helyzeteket „igazul”. Én abban hiszek, hogy minél valóságosabb, drámaibb valami, annál viccesebb tud lenni. Szerintem a színház is ebben hisz. Nyilván néha el tud billenni a mérleg, de a mi feladatunk kordában tartani az egészet, megteremteni az egészséges egyensúlyt. Én úgy láttam, jól szórakoztak a nézők. Ahogy az első résznél, bizonyos szempontból itt is ők rendezik az előadást. Ez egy olyan típusú színmű, ahol a reakcióik meghatározzák a ritmust.
Érdekes volt számomra, hogy mennyire eltérő érzéseket hozott ki az emberekből az előadás. Az én színházpartnerem például, aki, bár ugyanolyan jól szórakozott, mint én, kifejtette, milyen szomorú, hogy még mindig egy konvencionális világban élünk, ahol inkább bent maradunk egy hazugságokkal kikövezett kapcsolatban, ahelyett, hogy szembe nézve a valósággal, megtisztelnénk magunkat egy őszinte élettel.
Szerintem az fontos, hogy ez a darab nem dönt helyettünk, nem mondja meg, mit kellene tennünk, csak rávilágít bizonyos dologra. Fölvet egy bizonyos problémát, elég erősen, amit több oldalról is körbejár. A kiút, a megoldás rá van bízva a nézőre, de azért persze van egyfajta útmutatás a végén. Az első résznél is volt olyan, aki szörnyülködve nézte az előadást, aki egy cseppet sem tudott nevetni rajta. Ő azt mondta, borzasztó, hogy Michel csalja a feleségét és hazudik. Volt olyan, aki dermedten nézte végig. Nyilván lesz olyan nézője ennek az előadásnak is, aki nem tud rajta nevetni, akit annyira szíven üt majd. De ez a jó benne.
Nem tudom, hogy létezik e- a műfajon belül külön megnevezése annak, amikor egy mű a legkényesebb, akár tabutémákat előhúzva vájkál sorsdrámákban, sírva nevetős módon szórakozásra kényszerítve a nézőket.
A két érzelem egy tőről fakad. Egyformán mélyen van a boldogság és a boldogtalanság-, a sírás és nevetés forrása. A színház őszinte érzelmeket csalogat elő. Próbálja megcsavarni az emberek szívét és megnevettetni őket. Én kifejezetten szeretem azt, amikor az iszonyatos drámaiság mellett jelen van az elesettség, az emberségesség humora. Szerintem akkor lehet azt mondani, hogy jó egy előadás, ha valamilyen szinten minden érzékszervet beindít. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy amin nem lehet nevetni, ami régi, vagy nincs benne humor, az ne lehetne erős. A Centrálban viszont főleg olyan „felnőtt mesék” láthatók a színpadon, amelyek nagyon közel vannak az életünkhöz. Ezekben rendszerint nagyon sok humor és fájdalom van. Megismerni magunkat és másokat – erre törekszik a színház.
Ami már nagyon hiányzott nekem nézőként, bár élesben nem volt hiány drámából, azt hiszem, ezt mindenki nevében mondhatom. Tavasz óta a világ kifordult a négy sarkából. Mennyiben változott az életünkben a színház jelentősége?
Nehéz megtalálni a jó szót arra, ami most van. A művészetek, a színház szerepe szerintem fel- és átértékelődött. Visszahúzza az embereket, hogy ne csak azzal foglalkozzanak, amit a nap 24 órában kapnak minden irányból: a vírust, politikát, világhíreket. Lényeges, hogy emberek tudjunk maradni ebben a bizonytalan világban. Ezért is fontos, hogy tudjunk önfeledten nevetni, hogy legalább egy kis időre elfelejtsük, hogy mi történik odakint. Hasonló volt mindig is a cél, de most talán még inkább.
Erről eszembe jut egy kép, amit az Instagramon láttam. A szakadék szélén zajlik az előadás; a palló egyik végén az előadóművészek, a másikon az egyre fogyatkozó nézők ülnek. Veszélyben az egyensúly, veszélyben vannak a művészetek. Nem emlékszem olyan „tétmeccsre”, olyan időszakra, amikor ennyire számított volna a nézők jelenléte.
Tagadhatatlanul óriási szükség van rájuk. Egy kicsit úgy érezzük magunkat estéről estére, hogy nekünk is meg kellene tapsolni a nézőket azért, hogy eljönnek. Azzal, hogy beülnek a nézőtérre egy maszkkal, számomra azt jelenti, hogy fontosak vagyunk nekik, így tisztelnek meg bennünket
Nem volt nagyon furcsa az elején a maszkos közönséget látni?
Kezdetben kicsit az volt, ahogy az is, hogy kevesebben vannak, de hamar megszoktuk. Nekünk egyáltalán nem zavaró a maszk. A reakciók nem változtak; a szemek csillogása, a nevetés ugyanúgy megvan.
Mennyiben nehezítette a munkátokat a próbafolyamatok alatt a vírushelyzet?
Olyan szempontból volt más most a próbaidőszak, hogy bizonytalan volt közben minden. Hiszen bármelyik pillanatban elkaphatjuk ezt a betegséget, vagy kontaktok lehetünk. De mi úgy mentünk neki ennek az egésznek, hogy bármi is történik, ez az előadás létrejön, sikerülni fog. Így is történt. Közben nyilván vigyázunk magunkra és betartjuk a szabályokat. Egyedül a bizonytalanság nehéz, ami máig átszövi a mindennapokat. Mindenkiben benne van, hogy bármikor azt mondhatják, holnaptól nem játszhatunk vagy nem próbálhatunk.
A legutóbbi kormánybejelentés hatására milyen változásokra számíthatunk a színházban? Hogyan érint benneteket az ügy?
Nyilvánvalóan tovább mélyíti a bizonytalanságot és újabb kihívás elé állítja a színházat ez a döntés, de mindenki megpróbál alkalmazkodni. Aki megteheti, vagy kénytelen megtenni, az játszik tovább. Most csak egy lehetőség van: a túlélés és a biztonság. Nekünk színészeknek is ez a dolgunk. Akik színházra vágynak, azokat megpróbáljuk kiszolgálni, amennyire lehet. Persze, nehéz anyagi helyzetbe hoz ez a szituáció mindenkit, de túl kell élni. Remélhetőleg túl fogjuk élni…
Nem lehet kellemes érzés Demoklész kardjával a fejetek fölött ezt így megélni. Ráadásul a szakmátok körül is óriási jelentőségű történések zajlanak – gondolok itt az SZFE-ügyre.
Ami történik, az szomorú. Aki ebben a szakmában van, és józanul szemléli a dogokat, az látja, hogy ez nem mehet így tovább. Nagyon sok minden elhangzott már az ügy kapcsán az utóbbi hónapokban, hosszú lenne ezeket most felsorolnom. De hogy a szakmaiságot nem veszik figyelembe, az engem nagyon elszomorít. Példaértékű, amit az SZFE hallgatói csinálnak. Nem tudni, hogy mi lesz ennek az ügynek a vége, de azt gondolom, már győztek. Velük vagyok.
Fotók: Centrál Színház weboldala