A Katona József Színházban színre vitt Mesteremberek már alapcselekményével magához köti a nézőt. Máté Gábor rendezésében komoly problémákkal, valós (és abszurd) helyzetekkel, valamint olyan idegőrlő pillanatokkal találjuk szemközt magunk, amiket csak humorral lehet ellensúlyozni, nehogy összeroppanjunk alattuk. Persze csak mi, nézők. A szereplőkkel már más a helyzet…
Lakásfelújítás? Nagyon kell, de nagyon nem akarom – talán így lehetne legjobban jellemezni a dán író, Line Knutzon vígjátékának egyetlen gondolatba zanzásított lényegét. A folyamat nagyon macera, na de a végén? Ugye, hogy megérte. Ha minden jól megy, valahogy így néz ki a képlet, de mi van akkor, ha olyan emberekkel dolgoztatunk, akiknek a folyamat maga a cél, hogy ennek a folyamatnak soha ne legyen vége. Hogy örökké tartson ez a felújítás, de azt a látszatot keltve, hogy minden lassan, szépen sorjában halad. Nagyon lassan. Annyira indokolatlanul lassan, hogy
a lakásépítés bontásba fordul, és úgy bontja meg az újdonsült lakástulajok elméjét is, hogy különös, fekete komédiába fordítja a valóságot.
A tehetetlenségből és kiszolgáltatottságból fakadó összeroppanás végül olyan tettekre késztet, amelyekkel Manfred (Kocsis Gergely) és felesége, Alice (Ónodi Eszter) örökre befestik az álomotthon falait.
Fokozatosan érezzük azt a nyomást és feszültséget, amit ez az állapot magában rejteget, mert tökéletesen tudunk azonosulni a házaspár helyzetével. A mesteremberek folyamatosan függésben tartják a főszereplőket, ráadásul Manfred gyerekkori ismerősének Magretének (Pelsőczy Réka) a férje, Karl (Rajkai Zoltán) csak fokozza ezt a nyomást a tökéletesség képében tetszelegve. A pénzügyi likviditás, a másoktól függés és a másoknak megfelelés dilemmái fokozatosan megbontják a házastársi idillt és megosztják a személyiséget.
A darab kulcsfigurái – nem csak a címből adódóan – valóban a mesteremberek, akik megszülik, majd mozgásban is tartják ezt a feszültségspirált, és a cselekmény (plusz a lakás?) építésével párhuzamosan le is bontják a házaspár idegrendszerét. Külön öröm, hogy a „nemakarunkdolgozni” attitűdön túl minden munkás rá jellemző, saját személyiségjegyeket vonultat fel, az erélyes, segédmunkás-főnök Glenntől (Bányai Kelemen Barna) kezdve a nagydumás, „leszaromavilágotis” stílusú Karolán (Tóth Zsófia) át a lengyel vendégmunkás Haribor (Lengyel Benjámin) és Mareken (Vajdai Vilmos) keresztül a nyúlszájú, nagyon lajhár Beckmann-nel (Keresztes Tamás) bezárólag. Plusz mellékszálként pedig még beköltözik a félkész lakásba Manfred anyukája is (Szirtes Ági), aki még inkább ráerősít a helyzet abszurditására, egyben új impulzust is hoz a történetbe.
Line Knutzon művének az a legnagyobb erőssége, hogy egy teljesen hétköznapi helyzetből kiindulva jut el a legszélsőségesebb végkifejletig. A tűréshatár ilyen mértékű szétfeszítésével úgy fordítja át groteszkbe a valóságot, hogy az megmarad a maga hétköznapiságában.
Ez a teljesen életszerű helyzet pedig a maga súlyosságával, egyben meg is tépázza saját komolyságát és a humor forrása lesz.
És mi őszintén nevetünk azon, amiken Alice-ék csak kínjukban nevetnek. A történet végére aztán sokkal jobban besározzák saját kezüket, mint bármelyik mesterember. De érdekel bárkit is, hogy miként, milyen mocskos módon épült fel az álomotthon, ami már a boldogság otthona?
Borítókép és fotók: Dömölky Dániel / Katona József Színház