Látom, ahogy mozog a szád, hallom a hangod, a kettő mégsem áll össze. Nem fogom fel, hogy hozzám beszélsz, hogy nekem erre válaszolnom kéne. Különben sem fogadod el, amit mondok, megjegyzed a bajszod alatt, depresszióm van. Ennyi. És nem fogom látni, hogy mozog a szád, de a hangod a fülembe siklik, összesűrűsödik akkor is, ha inkább kivetném.
Szerintem egyáltalán nincs depresszióm, sőt, a depresszió nem is létezik. Egy hangulat, érzés, mint a boldogság vagy a harag, mint minden más, amit azért kell megtapasztalnom, mert én viszont létezem. Nem vagyok beteg, egyedül akarok lenni. Hadd süppedjek a saját valóságomba magamban, magam nélkül magammal! Süketnéma esszencia egy légüres börtönben. Nincs kedvem beszélgetni. Nincs kedvem már hallgatni sem.
Tudod, ha leeresztem a redőnyt a szobámban, a fénnyel az egész vad massza kívül marad. Azt képzelem, hogy a belső redőnyömet leengedem, még lukacsos, de azt hiszem, végül annyira lehúzom, hogy egy szemernyi külvilág se préselhesse magát át rajta. Sőt, a redőnyre is eresztek egy redőnyt. Magamra akarom húzni a sötétséget, fullasztó és könnyed, könyörtelenül kényelmes viselet, nyoma akkor is a bőrödön marad, ha önként leveszed. Én nem veszem le, több heg nem fér el a testemen.
Néha még szégyellem magam, amiért nem figyelek, amiért a semmire hegyezem a fülem. Nem azért, mert nem akarom tudni, mit mondasz, csak tényleg nem érdekelsz. Nem úgy értem, hogy nem vagy érdekes, különleges többé, inkább nem ütöd meg az ingerküszöböm. Szerintem nincs is ingerküszöböm. Jelentéktelenné vált. Ahogy minden más, amit azért kell megtapasztalnom, mert még létezem. Jelentéktelenné akarok válni.
Azon rágódom, mi lenne, ha szavakba tudnám önteni az egészet. Az elejétől. A torkomba gátat épített a lemondás. Nem is emlékszem a fájdalomra. Vagyis azt tudom, mi az a fájdalom, mit jelent, ha fáj, de a hogyan felszívódott. Az érzéktelenséget érzem. Át vagy itatva részvéttel, közben félszegen tagadsz, fogalmad sincs, min megyek keresztül. Egy szemrebbenéssel megbocsátasz, amiért meg sem próbálom kifejezni. Én nem tudom, te nem is akarod, egyre megy, annyi a különbség kettőnk között, hogy a te szád mozog, az enyém kiszáradt kút, felesleges kényszer.
Hallom a semmit. Látom a semmit. Téged nem fogad be a tudatom, de a semmit igen. Azonnal. Elevenen. Szinte zabálom, őrjöngve, egyszerre török az ég felé és zsugorodom össze, röhögök, fröcsögök, hörgök, felöklendezem magam. Újra születek fül nélkül. Szem nélkül. Száj nélkül. Lélek nélkül lenne a legmegnyugtatóbb. Tudom, hogy nincs depresszióm, amim van, az a semmi. Ennek ellenére létezem.