Azt mondták, szakítani csak rondán lehet.
Úgy gondoltam, mi leszünk a kivétel.
Hogy kávé mellett anekdotázunk
a múlton, nagyokat szürcsölve, átrepülve
a kínos feszültség jelenlévő árkai felett.
Fájdalmat nem gondoltam, a feszültség
jelenvalóságát már egymás mellett is
megszokta töredezett személyiségünk.
Aztán nyugalmat tettetve elbeszélnénk
a jövő mellett, értéktelített oszlopokkal
dekorálnánk ki a helyzet repedezett
falait. Repedésekről tudnánk, igen, de
rothadásról soha. Sűrűbben szívnánk
a cigiket, mert kellene valami
pótcselekvés azon kívül, hogy
szorongatjuk a csészét. Máskor
nem esne jól ennyi nikotin, de
most úgy érezzük, van miért,
a fizikai pusztulás most kéz a
kézben jár a lelki nyomással, és
a test most nem gép, nincsenek
szokások, a hétköznapi mechanizmusok
levetett ruhákként várnak minket a téren
leszedált padon. Azt mondom, hogy a
bizonytalanság méreg, és összeroppanok
már a súlya alatt, pedig reggelente nem
tudom, mit kenjek a kenyérre, milyen
cipőt nyúzzak újfent a budai aszfalt
összehugyozott kövén. De úgyis tudjuk,
hogy hazugság. Hogy hazugság
a kávé, a keresztbe tett láb és a
moderált mosolyok. És a
szakítás csak akkor szép,
ha csöppnyi tehetség szorult
darabja színészeibe. Látod,
csak magamról beszéltem,
ez mind én vagyok, te nem
voltál jelen. Ez lenne
az őszinteség? Ez
kivégzése csak
az összetar-
tozás-
nak
.
Borítókép: @delusioni