Emberek milliói álmodoznak másodpercenként egy szebb, élhetőbb jövőért, amiért mégsem képesek tenni, helyette az állandóság egyre súlyosabbá váló mocsarában vesztegelnek. A változtatástól, újrakezdéstől való félelem hosszú évekre képes lebénítani az életünket. Miért félünk? Azért, mert van egy rossz tapasztalatunk, amihez kapcsolódik egy belén ivódott rossz érzés, vagy mert egyáltalán nincs tapasztalatunk és az ismeretlentől való szorongás erősebb a mozdulni vágyásunknál.
Jakab Tünde coach előadását hallgatva csak megerősítést kaphat az ember arra, hogy ezen csak úgy lehet segíteni, hogy merünk dönteni. Egy idő után el fog tűnni a félelem, mert rájövünk, hogy minden nap dönthetünk. Újra és újra. Miután megérezzük ennek felszabadító érzését, egyre több döntést fogunk tudni hozni, aminek következtében egyre haladunk előre. Nem húz vissza többet a félelem, nincs, ami frusztrál, ami felemészti a lelket. Felülni arra az áramlásra, amit az élet ad nekünk, nem pedig beleragadni egy kényelmes komfortzónába, hihetetlen élményekkel gazdagíthatja életünket. De sajnos fel sokkal hamarabb megszokja az ember a biztos rosszat, mint a bizonytalan, de állandó változásokat ígérő ÉLET-et.
Bizonyos élethelyzetben (amikor újabb megrekedéshez érkezünk) felmerülhet az önvád is, amivel érkezik a kérdés: miért úgy döntöttem annak idején? Ugye ismerős? Ilyenkor jöjjön az a megnyugtató válasz, hogy mindig csak úgy tudunk dönteni, ahogy abban az életszakaszunkban, abban a pillanatban képesek vagyunk rá. Ha van bennünk kellő önszeretet, tisztelet, és nem mellékesen az a fajta bölcsesség, hogy ezt belássuk, többet nem fog kínozni ez a kérdés.
Az önfelvállalás, a felelősségvállalás azt jelenti, hogy nem más dönt helyettem. A döntésnél enyém a felelősség. Ez esetben valószínű, hogy meg vagyok győződve arról, hogy helyesen cselekszem – vagy legalábbis hiszek benne. Ha nem döntök sehogy, átadom a döntés lehetőségét másnak, ez esetben viszont valószínű, hogy nem az lesz az eredmény, amire én vágytam; számolnom kell olyan következményekkel is, amelyek nem a pozitív változásokat idézik elő. Bízhatunk a jó sorsban is, de ha belegondolunk, visszatekintünk életünk döntő mozzanataira, a legfontosabb változás mindig a mi döntéseinken múltak. Még akkor is, ha a sors hozta meg hozzá a választás lehetőségét. Nem dönteni, nem lépni, kiszolgáltatottá tesz, ami hosszú távon a lélek megbetegedéséhez, legrosszabb esetben a halálához vezet.
Ha visszaveszem az irányítást az életem felett – ami azt jelenti, hogy nem állok befolyás alatt sem embernek, sem filozófiának, sem vallásnak, sem energetikai módszereknek, hanem az információt saját magam leveszem – akkor én irányítom az életemet és nem vagyok kiszolgáltatott. Senkinek és semminek.
Döntéseink hatással vannak másokra is, illetve sokszor szeretnénk számunkra fontos személyek életének jobbra fordulásában segíteni. Megoszlanak a vélemények arról, hogy kikért és meddig vagyunk felelősek. A válasz erre, ha még oly meglepő is: csakis magunkért vagyunk felelősek. Még ha azzal a hittel élek is akár évtizedek óta, hogy nekem valamilyen úton kell járnom, bármikor dönthetek úgy, hogy változtatok rajta. Ha valaki (a környezetem) ezt nem érti meg, abból óhatatlanul komoly konfrontáció adódik. Ezt fel kell tudni vállalni. Nem egyszerű. Azt is döntés kérdése, hogy meddig sajnáljuk a másikat, meddig akarunk empátiát gyakorolni irányába. Be kellene tudni látni, hogy nem kell senkit megmentenünk, csak ha irányítani akarjuk az életét. De helyes lenne az? A mi életünket ki irányítja? Azt akarnánk?
Óriási széthúzás van egy fizikai, materialista gondolkodású és lelki, szellemi úton elinduló ember között. Nagyon nehezen érti meg egy materialista gondolkodású a szellemi úton járót, ami nem feltétlenül baj.
Raffai Katalin gyógyító ugyanazt mondja, mint sok elismert gondolkodó: a csodákra várunk, holott mi vagyunk a csoda. Naponta megújulunk. Nem csak szellemileg, hanem fizikálisan is. Az érzékszerveinkre ha odafigyelünk, megannyi izgalmas tapasztalás vár ránk. Ehhez a jelen megtapasztalása kell, de nehéz ezt a gyakorlatban megélni, amikor a mai kor emberét rendere elviszi a feje.
Mintha a tudatos énünk és öntudatlan lényünk/részünk viaskodna folyton egymással. Az egyiken tudunk változtatni, de a másik túl erős ahhoz, hogy kívülről befolyásolni lehetne. Mindennel össze vagyunk kapcsolva, mintegy kozmikus erő/állapot működteti belső, öntudatlan valónkat, ami, ha harmóniában van tudatos énünkkel, olyanokká válhatunk, mint egy zenekar. Ha egyszerre szólaltatjuk meg, saját szimfóniánk csodálatosan fog szólni. De ehhez az kell, hogy a belső világunk ne váljon szét, megmaradjunk központunkban.
Sokszor érzünk félelmet, amikor új dolgokba vágnánk bele, de ha a szívünk erős és a jelenben élünk, át tudjuk adni magunkat a változás iránti vágyunk teljes érzésének. Nagyon sok esetben azért fújunk visszavonulót, mert az elménk, az úgymond józan gondolkodásunk, győzedelmeskedik a szívünk felett. Pedig az érzés, a megérzések – amit intuíciónak hívunk – mindig egy mindig egy magasabb tudatállapotól, egy tisztább éntudatból származnak.
Tehát dönteni mindig jó. Még akkor is, ha nem azt kapja az ember, amire vágyott. És igen, van az úgy, hogy miután meghozza az ember a döntést, a szakadék fölé odakerül az előtte láthatatlan út, ami átvisz a másik oldalra, ami az álmunk megvalósulásához vezet. Sokan csak a gondolat teremtő erejében hisznek, de nem mozdulnak, nem mernek dönteni, mondván, rábízzák magukat egy fölöttes hatalomra. Mások előre megírt forgatókönyvre hivatkozva várják a csodát önmagukat tétlenségre ítélve, pedig csak dönteniük kellene. Hiszen az a sok pici döntés teszi ki azt a bizonyos forgatókönyvet.