Csupán egyetlen nyilvános vetítése volt Budapesten Pálfi György legújabb, Mindörökké című filmjének, amire két nappal a premier után került sor. A Corvin moziban tartott, közönségtalálkozóval egybekötött különleges eseményen azt is megtudtuk, hogy néhány nagyvárosba még elviszik a filmet, de a nagyközönség az HBO Max kínálatában fog vele találkozni június-július környékén. Szóval joggal érezhettük kiváltságosnak magunkat a péntek esti vetítésen és az azt követő beszélgetés ideje alatt. Ezt az érzést jelentősen beárnyékolta a tudat, hogy amit látunk, amiről hallunk, ami most éppen pár száz kilométerre tőlünk zajlik a világban, egyáltalán nem ad örömre okot.
Amikor hét évvel ezelőtt belefogott Pálfi György Mindörökké című filmjébe, olyan disztópikus háborús világot képzelt el, ami soha nem jön el. A tarsándori mélyszegénység és nyomor sajátos látásmóddal vászonra vitt története fájdalmas mozis élmény volt számomra. Azt hiszem, viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy a szomszédban frissen kirobbant háború alatt (amiből bármi lehet) olyan filmre ül be az ember, ami eltúlzott elemekkel, naturalista módon ábrázolja a háborút, ami a közelben, szinte testközelben zajlik. Túlságosan valóságos, hihető volt minden, amit láttam. Ezt realizálni nem volt jó.
Pálfi György a vetítés után elmondta, hogy eredendően a háborús közeggel arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a háború már a békeidő alatt is jelen van; jelen volt itt Magyarországon és az egész világban. Békeidőben úgy tűnhet, hogy béke van, hiszen nincsenek fegyverek, nincs cserekereskedelem, van áram, de mégis: az átpolitizált társadalom már annyira elszeparálódott, annyira darabjaira hullott, és annyira nem lehet közösségeket létrehozni, vagy legalábbis nagyon nehéz bármilyen kapcsolatot létesíteni, hogy a háborúra emlékeztet. Kell, hogy legyen valami változás. Igazából erről szeretett volna mesélni, arról a fajta politikáról, azokról a társadalmi jelenségekről, amikor megszűnnek a régi érintkezési formák, megszűnik az emberek közötti normális kommunikáció.
„Most azzal, hogy háború van, én árnyékba tolnám a filmnek ezt a fajta, általunk szándékolt jelentését. Valóságossá válnak ezek a disztópikus elemek. Valóságossá válik a fegyver, valóságossá válik a cserekereskedelem és a közeg. Tulajdonképpen a metafora jellege veszik el azzal, ami most körülötte történik.”
A film egy elképzelt, valahol Európában zajló háború idején játszódik, azon belül is egy vidéki településen. Ocsenás, a fiatal katona itt lábadozik a minden komfort nélküli épületben, egy ideiglenes kórházban, ami egyetlen nővérrel és orvossal „működik”. A járóbeteg hamar feltalálja magát, lelőtt repülőgépek utasainak holmijaival cserekereskedik, barátkozik, kocsmázik, járja a környéket égből hullott zsákmányokra vadászva. Szex, szerelmi három-négyszög, emberi kapcsolódások tűnnek át a nyers brutalitás masszív falán. A lepusztult falu házainak ablakai ledeszkázva, egy (vagy több?) sniper veszi célkeresztbe ad hoc módon áldozatait. A halál és szenvedés teljesen természetessé ebben a világban.
Az alapvetően négy ember sorsa köré épülő történet iszonyúan lehúz. Ha csak egy disztópia volna, elviselnéd, de bebújik a bőröd alá, bemászik a fejedbe. Nincs happy end, nincs megváltás. Félsz, mert túlságosan igaznak tűnik. Elgondolkodtam Pálfi György szavain, aki szerint 5-7 éve ha még nem is lehetett látni, ami most van, de azt már akkor is érezhettük, nagyon nincs rendben, hogy megszűntek a vasárnapi ebédek, hogy pillanatok alatt beszivárgott a magánéletünkbe a politika, hogy mennyire elidegenedtünk egymástól.
Ezt az életérzést próbálták megfogalmazni a filmben. Nulla forint állami támogatással. Pedig a rendező olyan felejthetetlen filmeket rakott már le az asztalra, mint a Taxidermia, Hukkle vagy Szabadesés (Az Úr hangját sajnos még nem láttuk), de ez az alkotása is évekig pihent a dobozban. El sem tudom képzelni, ha ő is eséllyel indulna a támogatásokért, vajon milyen filmművészeti remekek kerülnének ki a kezei közül. De mint tudjuk, minden rosszban van valami jó is:
„Az a jó a független filmezésben, és az a jó a szabad adaptációban, hogy nem kéri számon sem a szerző, sem a producer, remélhetőleg a közönség sem, hogy miért nem pontosan azt csináltátok meg, amit. […] Ez a független filmezésnek a gyönyöre.”
Sokan kérdezték a filmet beharangozó kommentben, hogy miért csináltak filmet, ha nem vetítik le a mozikban. A közönségtalálkozón felmerült téma kapcsán megtudtuk, hogy az állami filmes alapok nélkül ez sem olyan könnyű, ugyanis már az is milliókat igényel, ha valaki mozikba akarja vinni művét. Szerencsésnek érzi magát Pálfi, hogy a Vertigo Média, a Mindörökké forgalmazója felkarolta, és az HBO megvette a filmet.
Lehel Kati gyártásvezető bátai gyökerei erős támfalat jelentettek a stábnak, akinek helyismerete, hogy a lakók bizalommal fordultak a színészek, az alkotók felé, felbecsülhetetlen értéket képviseltek. A kocsmajelenetekben feltűnő öreg bácsik minden szava saját és igaz, külön dokumentumfilmért kiált. Ezekkel a kis betétek is hozzátettek ahhoz, hogy életszaga lett a filmnek.Persze a színészek is rendesen segítettek, hogy meglegyen ez az érzés. Menszátor Héresz Attilát külön kiemelném, aki a legfelszabadultabban adta át magát karakterének.
A militarizált Magyarországban bőven van fájdalom, ha eddig bárkinek kétsége lett volna róla. Max. csak bízhatunk benne, soha nem fogjuk megismerni, megélni azt a földi poklot, amivel Pálfi György, a mindig új meglepetéseket tartogató rendező legújabb filmjével sokkol. Mégis. Tessék megnézni. Prevenciós jelleggel.
A Tar Sándor novellája alapján írt forgatókönyvet Ruttkay Zsófia írta. A filmben Polgár Tamás, Menszátor Héresz Attila, Ubrankovics Júlia és Érsek-Obádovics Mercédesz látható, az operatőr Dobos Tamás.
Fotók: Vertigo Média