Érdemes-e még bármit írni az Átriumban töretlen sikerrel futó Az Őrült Nők Ketrecéről? Mi az, amit nem mondtak még el erről a már-már fogalommá vált darabról? Itthon most játszották több mint 300. alkalommal, hiába a közel 200 perces játékidő, hetekkel, sőt hónapokkal a kiírt előadások előtt elfogynak a jegyek, valamint megszámlálhatatlan cikk és temérdek publikáció született már vele kapcsolatban. Én mégis azt mondom, érdemes, mert a darabbal egyidejűleg mocorog a „díszlet”, mely a csillogó sikereken túl is predesztinálja a színművet arra, hogy beláthatatlan ideig fusson.
Rögtön tegyük is fel a kérdést, hogy milyen mértékben kellene kerülnünk a politikával való szembesítést, az azzal való párhuzamba állítást Az Őrült Nők Ketrece vagy akár bármilyen más produkció kapcsán? Ha nem is kötelező érvénnyel, egy darab szinte mindig reflektál a közhangulatra, a társadalmi helyzetekre, néha homályos, néha tiszta tükröt tart a néző elé, akarva-akaratlanul összefonódik magával az emberi létezéssel, a sorssal – főleg, hogy emberi problémákat vetít elénk és emberi problémákat boncolgat –, így azt kell mondjuk, egyáltalán nem hunyhatunk szemet az ilyen kitekintések felett. Most pedig még inkább előtérbe kell helyeznünk ezt a vonalat, mikor itt ez az önmagában is szédületes darab, elképesztő alakításokkal, tekintetet vonzó színpadképpel, pikírt, nyers szövegekkel – ezáltal egy új létesítményt, valóban Az Őrült Nők Ketrecét –, egy külön életérzést teremtő hangulattal.
És mégis miként emelhet önmagának építményt egy olyan darab, mely sokszor obszcén, vulgáris, ne adj isten épp a kultúrának egy felszentelt hajlékában a maga nemében, minek is nevezzük, kulturálatlan?! Azért, mert olyan mély a téma, amit boncolgat, hogy ennek a mélységnek betámasztani (némi szexuális konnotációval hadd éljek én is), ennek a témának a kezébe adni az önirónia és a szembesítés agyontaposott, de a földön hagyott tükrét, nem eredményezhet mást, mint felszabadulást. És miért? Mert,
ami ennyire ösztönösen az emberhez kötött, fajsúlyossága révén – a legkönnyebb és leghangsúlyosabb átadhatóság szempontjából is – önmaga paródiája lehet. És bizony mindkét oldalát meg szeretné mutatni és meg is mutatja.
És miért talál be az interaktív társalgás, a súlyos szavak, egy kellően bátor darab, melyben a szereplők is ugyanilyen bátor alakítást nyújtanak? Azért, mert, amit itt kapunk, a miénk, szervesen hozzánk tartozik, mint azok a félelmeink, amikről beszélnénk, de nem merünk. Itt viszont a szemünkbe néznek és azt közvetítik, „Hé, haver, hallod, erről beszélni is lehet ám, viccesen és komolyan is, ne fordulj el!”. És ebben a ketrecben nem fordulunk el, amikor viszont bezárja kapuit, picit te is újra bezársz, minden folyik tovább, ahogy addig is.
Talán most túlságosan is közönséges leszek, de azt mondom, hogy Az Őrült Nők Ketrece hasonlatos egy hangos fingáshoz, egy csendes, telezsúfolt előadóteremben. Kínos, de felüdülés kiengedni, a másik oldalról pedig mindenki tudja, mi történt, mindenki hallotta, mindenki nevetett volna, de nem mert, mivel az is kicsit kínos és illetlen is talán. Itt azonban átszakadnak ezek a belső gátak. Itt a maga pőreségében mindenki meztelen, mindenki ugyanolyan, mindenki hasonló ember. Ember. Szabad ember.
A darab azért él, mert vitriolos stílusával is épít, összeköt, körbezár, és külön világot teremt.
És a homoszexualitásról, a transzvesztizmusról, a másságról, gusztustalanul kifejezve, a „másoktól”, mint benne, vele élőktől ilyen eredetien, nyíltan és önironikusan hallani: a nagybetűs Nyitást jelenti. A „másoktól” a mások felé. Ugye, milyen finom különbség, élő beszédben talán nem is halljuk, de két finom kézmozdulattal a levegőbe húzhatjuk azt a két kis idézőjelet. Joggal hiszik, hogy képmutatás. És még ha ez a darab nem is akart, akar, akarna teljesen nyíltan politikai állásfoglalásba bocsátkozni, születik egy törvény, mely licitre hívja a darab befogadói és előadói komponenseit. És nem ördögellenes az a feltételezés, hogy ezzel a határozattal kiveszik azok kezéből a tükröt, akik már felvették a földről, rátaposnak és olyan szilánkossá teszik, hogy összevagdossa azt, aki bátor, hogy belenézzen. És sokakban felmerül a kérdés: megfosztják az embert másságától? És sokakban megszületik a válasz: megfosztják az embert saját emberségétől. Miért fontos ez? Mert a homoszexualitáson túl egy, még ennél is sokkal átfogóbb témáról szól az előadás. És a közhelyes hangzatossága és hangzatos közhelyszerűsége miatt is a maga egyszerűségében örökké nemes: emberi szeretetről.
Önmagában a szeretetről. Ezzel együtt pedig az összetartozásról és elfogadásról.
És még sokan megrökönyödnek azon, ha valaki önfeledt mosollyal az arcán szexista viccet mesél egy komédiában. Joggal hiszik, hogy képmutatás. Már nemcsak szenzációsan sikeres ez a darab, hanem egyfajta fortély, megoldóképlet is ahhoz (most már jogerősen – hogy ezzel a képpel éljek), hogy a magyar és egyetemes emberi valóság – sajnos, már sokak szemében lepapírozva is életellenes – realitását ne engedjük annyira távol magunktól, hogy végérvényesen életellenessé tegyük.
És tegyük fel ismét ugyanazt a kérdést, hogy milyen mértékben kellene kerülnünk a politikával való szembesítést, az azzal való párhuzamba állítást egy produkció kapcsán? Pontosan olyan mértékben, ahogyan legbelső félelmeinket is enyhíthetjük: ha beszélünk róluk és szembenézünk velük. És Az Őrült Nők Ketrece, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy megnyitja kapuit, nem változtat műsorán, de talán élőbb és kardinálisabb, mint valaha.
A darab színlapja és a hozzá tartozó galéria az Átrium honlapján elérhető.
Borítókép: Lakatos Péter / Átrium