A múzeumi világnap alkalmából
Biztosan sokan láttátok Ben Stiller főszereplésével készült Éjszaka a múzeumban című filmet. Ugye, milyen izgalmas lehet átélni, ahogy megelevenedik a múlt a múzsák szent helyén, a művészetek otthonában? Nem is kell rá sokat várni, hiszen június 24-én, a Múzeumok Éjszakáján újra egy kicsit másképp kerülnek közelségbe a történelmi emlékek gyűjteményei kis hazánkban. A 2003 óta évente megrendezésre kerülő esemény egyre nagyobb számban vonzza a kicsiket és nagyokat egyaránt, aminek őszintén lehet örülni.
Gyermekként hihetetlen vonzalmat éreztem a régi korok emlékhelyei iránt. Gyakran fantáziáltam arról, vajon kik és hogyan használták a kezdetleges eszközöket, milyen emberek viselték azokat a naftalin szagú ruhákat. Sokszor elfogott valami különleges érzés a múzeum termeiben; magam előtt láttam az örökül hagyott tárgyakhoz kapcsolódó örömöt, bánatot, boldogságot, félelmeket. Megelevenedtek előttem a régi kopott fotókon megjelenő jelenetek, a kézzel írt lapok fölé görnyedt ember vonásai.
Felnőttként sem változott lelkesedésem a múzeumok, kastélyok és várak iránt. Kirándulásaink alkalmával már előre összegyűjtöttem azokat a látnivalókat, amiket mindenképpen be szerettem volna iktatni programjainkba. Csak a gyerekek fakadtak ki olykor, amikor a harmadik múzeum és az ötödik templom látogatása után még menni akartam -tovább és tovább. Emlékszem egy aranyos történetre, amikor az akkor négyéves kisfiam az Egyiptomi Múzeumban, Kairóban megállt az egyik szarkofág előtt, – csak reménykedni mertem, hogy reprodukció – majd elkezdte tiszta erőből rugdosni és csípőre tett kézzel kiabálta felém: Elegem van a szok hüle szajkofágból!
Ma is ámulatba ejt az emberi elme nagysága, kreativitása, leleményessége, sokszor gonoszsága, amelyek a vitrinek biztonságot nyújtó védelméből teszik kézzel foghatóvá a történelmet. Az alkotás csodája az előttünk élő emberek sokszínűségéről mesél. Minden, amit megörököltünk tőlük, ott él a régi könyvek oldalain, a megsárgult újságok címlapjain, a gazdagon cizellált asztali óra mozdulatlan ütőszerkezetében. Sikerül megértenünk üzenetüket? Képesek leszünk tanulni eleink hibáiból és erőt meríteni reményeikből? Vajon egyszer a mi életünkből is múzeumi gyűjtemény lesz? Mit mesélnek majd rólunk az utókornak?
Az alábbi felírat, Széchenyi kripta lejáratának falát díszíti: „Voltunk mint ti, lesztek, mint mi: Por és hamu”. Eleinte rossz érzéseket keltett bennem, ha olvastam, mert a halál mindent elsöprő bizonyosságát éreztem ki belőle. Aztán rájöttem, sokkal többről van szó. Arról, hogy merjünk élni, emberhez méltó életet élni, amíg csak lehet!