„Mi lenne, ha egyszer úgy alakulna, hogy nem tudnám fizetni a lakást? Ha munkanélküli lennék, vagy, ha bármi olyan történne, amire nem találnék megoldást a nagyvárosban?” Szerintem egyre többen tesznek fel magukban hasonló kérdéseket. Én legalábbis egyre gyakrabban, ahogy megszületett a lányom. Egyetlen út tűnt járhatónak: vidékre kell menni, mert ott akár egy gazdasági épületben is, ha lakhatóra van alakítva, el tudunk lenni kettecskén; a föld mindig ad enni, ha keveset is, de mindig ad. Valami falat mindig akad, akkor is ha nincs pénzed. Csak le kell hajolni érte.
Ebből a naiv gondolatból kiindulva elkezdtem olvasgatni az interneten, és így futottam bele az „önellátás” fogalmába. Pontosan ez volt az, amit kerestem! A válasz arra, hogyan biztosíthatnám a családom túlélését akkor is, ha nincs pénzem. Egyre jobban és jobban merültem bele a cikkekbe, és egyre jobban lenyűgözött, amit ott olvastam. Hogy mulcsozzunk és akkor nem kell kapálni, ásni. Hogy szabadtartásban az állatot nem csak könnyebb tartani, de boldogabb is lesz és jobb minőségű termékeket is ad. Hogy a házad lehet olcsó is – meg a fenntartása is. Hogy élhetsz úgy más emberekkel, hogy csapatmunkában győzitek le az élet nehézségeit, és egymásnak nem idegen szomszédai vagytok, mint a panelban.
Egyszerűen letaglózott a felismerés! Nem csak azért, mert az amúgy horror nehéz földműves életet könnyebbé teszik ezek a módszerek, de még a termékek is jobbak, a környezetet is kímélik, ápolják, és az állatokat is, ráadásul egy élhető, élvezhető emberi társulásban. Minden, amire valaha vágytam egy csodálatos csomagban! És ezt a csomagot úgy hívják: ökofalu.
Felkerekedtem hát és hol a kicsivel a hátamon, hol nélküle, de rengeteg hétvégét, kivett szabadságot és munkanélküli hetet töltöttem vidéken különböző ökofalvakban és kisebb gazdaságokban önkéntesként. Volt, ahol sokadik jelentkező voltam, volt ahol első pionír, volt csapat, amit én alapítottam. De szívtam magamba az információkat, élményeket másoktól is, akik olyan ökofalvakban jártak, amiben én nem, kikérdeztem őket mindenről. Mint egy nagy szivacs, gyűjtöttem az infót, melyik ökofalu a legjobb, hova kéne költözni és leélni életünk hátralévő részét gondtalanul…
Aha, persze…Túl szép volt, amit elképzeltem. Ugyanis egyik ökofalu sem működik igazán – pontosabban: együtt nem működik… 8 évig kínlódtam a küldetéssel, hogy része legyek az általam vágyott életformának. Rengeteg pénzt, időt, energiát áldoztam rá; voltam testvére, rabszolgája különböző embereknek. Tapasztalatom millió, aminek egy részét elfelejteném. Nem a biogazdálkodás részével van a baj. Az tökéletesen működik. Az EMBER nem működik.
Nagyon sok az álmodozó, akiket beszippant a romantikus, zöld-csillámos mese, és amikor megérkeznek a faluba és dolgozniuk kell, elmegy a kedvük. Mert sarat kell dagasztani, lószaros szalmát hordani, tűző napon kézzel gyomot húzni. Koszos lesz a telefon, amivel szelfit készít. Aztán ott vannak a gazdag emberek, akik azt hiszik ökofalut szeretnének, vagy nem hiszik, de mondják, aztán igazából rabszolgasereget akarnak maguk köré. Fizetés, legalább annyi, hogy a TB-det ki tudd fizetni? Szabadnap, hogy a gyerekkel lehess? Néha egy szabadnap, arra, hogy élj? Felejtsd el!
Hogy a boldog élet titka a visszafejlődés? Dobd el az áramot, a tudományt, a technológiát, élj ősember módjára!: szarul, kényelmetlenül, nyögve-nyelősen, kínlódva a mindennapokkal… amíg meg nem sérülsz, mert akkor persze rohansz a legfejlettebb orvosi rendelőbe, mert ugye meghalni azért mégiscsak félsz…
Még egy tanulság: se szerelmek, se barátságok nem tartanak ki annyira, hogy emberi közösség jöjjön létre. Mikor olyanon képesek összeveszni, hogy a gyerekeknek Waldorf, Krisna-tudatú, Buddhista vagy egyéb magániskolát indítsanak. Mert ezek nyilván ilyen harcos vallások, amik arra tanítanak, hogy ne szeresd a másikat, ne a békét keresd, hanem tuszkold le a torkán az igazadat, mert Európa földrajzát nem mindegy, hogy Krisnás tógás ember, vagy buddhista tógás ember tanítja…
Egy pár hasznos titkot azért sikerült megtudnom a hosszú tanulóévek alatt. Például, hogy a haszonnövény, amit egész nyáron dédelgettél, lehet hogy két hét alatt kipusztul egy betegségtől, de a kövér porcsin, amit kilószámra cibáltál ki mellőle, hogy ne vegye el tőle a tápanyagot, az tűző napot, özönvizet, bogarat, mindent túlél – és még finom is! Zsenge zöldborsószerű íze van, tápértéke is jó, többféleképpen is elkészíthető. Soha többé nem fogom kitépni. De megfigyeltem azt is, hogy néhány paradicsomfajta kötözés nélkül is gyönyörűen terem, még az a bogyó is szép rajta, ami a mulcsra lóg, míg más fajtát felkötözhetsz az égig, akkor is rohad minden gyümölcse. Megtanultam, hogy a legolcsóbb, legegyszerűbb sármentes ösvény a szalmaút. Megtanultam, hogy a tűzgyújtáshoz mindenki jobban ért a másiknál, de mindenki felsül vele időnként. Hogy a gabonát nem csak az egerek miatt kell bezárva tárolni, a macskák ugyanis almot látnak benne. Megtanultam, hogy ha az ember fóliasátor alatt tervez dolgozni, jobb ha hajnalban kezdi, mert nyáron, 9 óra után már nem lehet megmaradni alatta a forróságtól. Megtanultam, hogyha önelllátásban él az ember, akkor olyan növényeket is meg kell ennie, amik rosszízűek vagy ízetlenek. Nagyon sok „önellátós” vagy „öko”, esetleg paleo étel rettenetesen lehangoló ízű és/vagy textúrájú. A facebook-os képekből ez nem jön át, de ez a szabadság igazi íze. De ott van például a potyóka szilva (kicsi, kerek, sárga), ami mézédesre fejleszti a gyümölcseit akkor is, ha egy elfeledett susnyás kellős közepén nő és soha senki nem gondozta. Vagy az eperfa, ami hatalmasra nő és tonnaszám potyogtatja az édes-savanykás gyümölcsét, nem győznek a darazsak is lerészegedni a 3-4 centi vastag gyümölcsszőnyegtől.
Igen, megcsináltam. Fogtam a megspórolt pénzemet és anyukámmal kiválasztottunk egy vidéki házikót kis telekkel, és itt kezdtünk neki. Nem mondom, hogy könnyű, marha fárasztó a kerttel és a pénzkereső munkahellyel is foglalkozni, de hát szegény ember mit csináljon.
Hagyni kéne az egészet a francba… de nem lehet. Mert, ha elhagyod, kísérteni fog. Álmodban visszatér, szürke óráidban feldereng. Mert nincs ahhoz fogható érzés, amikor a szénán ülve, a naplemente aranyló fényében olvashatja az ember az aktuális kedvenc könyvét, nem lehet elfelejteni a kemencében sült kenyér, kalács ízét, a nyár illatát, a gólyák, hattyúk szárnysuhogását a fejünk felett, a nyári páraszőnyegben elterülő telihold fényét, a csillagokat, Tejutat. Azt a leírhatatlan békét, amit a hajnali erdő hangjai árasztanak.
És tudod mit? Nem hagy nyugodni az ökofalu gondolata. Hogy KELL LENNIE legalább egy maréknyi jó embernek, aki leszarja a felesleges külsőségeket és csak a lényegre összpontosít. Aki érti az újfajta gazdálkodást és meg is csinálja, negyven fokban is, hideg esőben is.
Ez vagyok én… A hülye, budapesti lány, aki a törzsi élet megszállottja…