Látom, ahogy húsz
év múlva egy
temetésen találkozunk újra.
Először úgy teszünk, mintha
nem ismernénk meg egymást,
így illik. Aztán hirtelen
rám nézel, és tovább nem
tudunk színlelni.
Csak pár másodpercre szorítasz magadhoz.
Még mindig két év van köztünk,
semmi nem történt vele, ez a
lényegtelen, de jelentős távolság
se nem nőtt, se nem csökkent.
El se hiszed, hogy meghalt. Én sem.
Igen, pár hete még láttam.
Nohát, te is, milyen
furcsa, éppen elkerültük egymást a kórházban.
Ezen mosolyogsz, kicsit több van a
mosolyban, mint arról tudnom volna szabad.
Bemutatod a feleséged, közömbösen
gondolom, milyen gyönyörű.
Egyenes fogai vannak, és rengeteg, pont
mint neked, köztetek négy év van, tudom
meg később, nem számít.
Utána pár napig majd
nem tudom kiverni a fejemből, hogy
a legkisebb lányod mennyire hasonlít rám.
Te is látod vajon? Nem fontos.
Nem, én sosem házasodtam meg, mondom
őszinte elégedettséggel, hisz te is tudod,
mindig egyedül akartam meghalni,
csak én és az üresség.
Részvétet nyilvánítunk,
nem is tudom,
akárkinek,
mindenkinek.
Azt hiszem, te sem akartad, hogy
én szüljek neked gyereket. Én sem.
Talán a meg-nem-született közös
gyerekünk volt az egyetlen, aki
hisztérikus lánggal vágyott élni,
talán a bolygó összes lakója közül
csak ő akart igazán a világra jönni.
Nem számít.
Pár másodperccel tovább szorítasz
magadhoz búcsúzáskor. Azt mondod,
majd felhívsz, és még hozzáteszed,
nagyon élvezted a legújabb könyvemet.
Én is a tiédet, mondom.
Azon gondolkozom, vajon még
mindig úgy olvastad, mint régen mindent,
ami a kezeim közül került ki:
megszállottan kerested magad
benne?
Segítek.
A hatvankettedik oldalon
a félmosoly, és az
összes többi oldalon
minden más is
te vagy.
Ehelyett csak bepárásodik a tekintetem,
mintha még emlékeznék a fájdalomra.
Szia, mondjuk egyszerre. Mindig is szeretted a
túlzásokat:
hazamegyek és magamra gyújtom a lakást.
(Irodalmi Szemle online, 2015/nyár)
Forrás: Nagy Hajnal Csilla oldala
Borítókép. Jimena Johnston