Úgy ismerem ezt a helyet!
Itt mindenkinek
csak az egyik szeme nevet
a többi addig ordít.
Kezedbe zárod a tollat
és belefáradsz már abba a
mozdulatba amíg az ujjaid
körbefonják.
Itt éhen halnak a gondolatok
te meg egyre ritkábban mondogatod
hogy „haza akarok menni”. Először csak
haza akarsz, aztán csak menni akarsz,
végül csak akarsz, de már csak
ülsz.
Lassan kifutnak vézna ujjaid közül
a sorok szorul a hurok és szorul a
torok még
néha üvöltesz egy kicsit ha a nővérek
csalnak pókerben
nem is mert zavar csak
mert nem emlékszel a hangodra
és ha anyád aggódna küldesz
egy képeslapot hogy lehűlt az idő
de azért hullámzik a tenger
a portás ha unatkozik és megver
te nem érzed a fájdalmat vagy
ha már itt tartunk
tegyük hozzá
az érintést sem érzed.
Emlékszel még, miért vagy itt?
Mert egykoronást dobtál a
templomban az urnába.
Mert kinyújtottad a nyelved
San Marinóban a kurvára.
Mert egyedül is meg tudsz enni
egy görögdinnyét.
Mert még mindig makacsul
szereted a grépfrujt ízét.
Mert az árnyékod elől
rohantál ki a tengerből.
Mert a szembesávba húztál
de rád mosolygott egy rendőr.
Mert itt a helyed
látod
ott a neved a táblán.
Mindig
te leszel a
saját fejébe zárt lány.
(Irodalmi Szemle, 2014/1)
Borítókép: Max Ernst (részlet)