Világ életemben rettentően érdekelt a régészet. Emlékszem, még általános iskolában kaptuk osztályfőnöki órán a feladatot, hogy rajzoljuk le, milyen szakmában képzeljük el a jövőnket. Kézügyesség híján édesapám készítette el a házit. A rajz engem ábrázolt, ahogy egy hatalmas asztal előtt ülök, előttem egy koponya hever, amit éppen tanulmányozok, mögöttem egy hatalmas könyvespolc, tele könyvekkel és ereklyékkel. Nos, ez az álmom sohasem valósult meg, nem úgy, mint Edőcs Judit restaurátornak. Nevezhetném őt női Indiana Jonesnak is, hiszen első kézből veheti át az ásatások során előkerült relikviák energiáit. Neki mesélnek először a múltról, eleink életéről, nehézségeiről és boldogulásukról. Olyan világ tárul elé, ami keveseknek adatik meg. Legtöbben csak vitrin mögül gyönyörködhetünk a letűnt korok mestereinek művészeti alkotásaiban és csak tisztes távolból szemlélhetjük őket. Pedig valahol mindannyian arra vágyunk, hogy saját bőrünkön érezhessük az adott kor lenyomatait, magunkba szívva üzenetét. Ezekről az élményeiről kérdeztem a szakértőt, aki megosztotta velem nem mindennapi motivációját, illetve beszélt az általa használt technikákról és azokról a műtárgyakról, amelyek gondos kezei között nyerik el végső pompájukat, amit mi magunk is megcsodálhatunk a múzeumok polcain.
Hogy mutatnád be magad restaurátori minőségedben? – kicsit beleszőve a Savaria Múzeumot, mint munkaadódat is.
A bemutatkozást úgy szoktam kezdeni, hogy elhelyezem magam ebben a „térben”. tehát először a második kéréseddel kezdem. A Savaria Múzeumnak van még 4 tagintézménye (Iseum, Képtár, Smidt Múzeum, Skanzen), amelyeknek minden történelmi korszakból (őskor, ókor, középkor, újkor) vannak gyűjteményei. Ezek anyaguk szerint lehetnek kerámiából, kőből, fémből, vagy szerves anyagból: fából, papírból, textilből. A restaurátor oktatás is ez utóbbiak szerint csoportosítja a képzést, tehát képeznek fémrestaurátorokat, fa- bútorrestaurátorokat, textilrestaurátorokat és papír, valamint bőrrestaurátorokat. Akik a kerámiát restaurálják, azokat összefoglaló néven szilikát-restaurátornak nevezik, amely magába foglalja a kerámiát, porcelánt, követ, mozaikot és a falfestményt is. Jómagam is ezen a szakon végeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen.
Könnyű volt bekerülni?
A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában szerzett érettségi nagy előnyt jelentett. Ezen kívül szükség volt a felvételihez néhány év restaurátor műhelyben töltött gyakorlatra is, mivel múzeumi tárgyrestaurátor szakok abban az időben még csak a múzeumi állományban lévő restaurátorok számára voltak elérhetőek, ma is elsősorban az ő számukra, ezért (azóta is) csak levelező formában végezhetők el. De ez számomra nem okozott nehézséget, hiszen először kerültem a múzeumba – érettségi után –, a következő hónapban már felvételiznem kellett a Magyar Nemzeti Múzeum által szervezett restaurátori alap tanfolyamra, ahol a legalapvetőbb vegyszerekkel, technikákkal ismerkedtünk meg, hogy egyáltalán mit szabad és mit nem szabad egy műtárggyal csinálni, és miután több évet dolgoztam és nagyon megszerettem ezt az egész miliőt, akkor jött képbe, hogy magasabb szinten is képezzem magam.
Mesélnél arról, mi vonzott ehhez a szakmához? Mi volt az a meghatározó élmény, ami miatt már középiskolát is olyan választottál magadnak, ahol a kézművesség és a művészetek álltak a fókuszban?
Azt, hogy restaurátor lettem, mindenekelőtt oboaművész édesapámnak köszönhetem. Nemcsak azért, mert gyerekkorunktól kezdve a család bejárta az országot-világot, külön figyelmet szentelve a művészeti, építészeti alkotásoknak, melyekre édesapám nagy gonddal készült és élményszerűen csepegtette belénk a művészet szeretetét, értékeit, hanem egész konkrét módon is: mint oboaművész sok-sok kiállítás megnyitón működött közre a Savaria Múzeumban, fuvolaművész édesanyám úgyszintén, tehát napi kapcsolatban volt dr. Bándi Gábor akkori múzeumigazgatóval. Miután én ötvösként végeztem a művészetiben, elsősorban iparművészeti szakmákban gondolkodtam, főleg az üveg, mint anyag tetszett, így a Magyar Iparművészeti Főiskola üvegtervező szakára felvételiztem. De a nagy túljelentkezés miatt kellett egy „B” terv is. Ez egész egyszerűen az volt, hogy ha netalán tán (ezt rajtam kívül mindenki látta, hogy így lesz) nem vesznek fel elsőre a főiskolára, mégis legyen egy hely, ahova tudok menni, és az érdeklődésemhez is közel álljon. Így apukámmal bementünk a múzeumba, és megkérdeztük az igazgató urat, hogy lenne-e számomra valamilyen munka. Mivel éppen felszabadult egy restaurátori státusza, nagyon megörült nekem, mint „előképzett” munkaerő. Ahogy említettem, rögtön beiskolázott, azonban meg kellett ígérnem, hogy ha ő kitaníttat, nem jelentkezem más helyre… Ezt – ahogy egyre jobban megismerkedtem ezzel a munkával – nem volt nehéz megtenni… így dolgozom itt immár lassan 35 éve.
Azért van egy sztori is ehhez: apukám mesélte, hogy egyik olaszországi utunk során valamelyik reneszánsz templombelső tanulmányozásakor ő hirtelen feltette nekem a kérdést: na, mi leszel, ha nagy leszel? Festőt, szobrászt, üvegablak-készítőt várhatott válaszként, mert évekig mesélte, amikor én meglepetésként rávágtam: RESTAURÁTOR!
Milyen eszközökkel dolgozol, illetve milyen technikát használsz a napi munkád során?
Az, hogy milyen eszközökkel dolgozom, leginkább attól függ, hogy éppen milyen műtárgy van a kezemben. Magyarországon nem gyártanak kifejezetten a restaurálás céljára eszközöket és anyagokat, ezért ezeket – elég nehézkesen – külföldről kell beszereznünk, de mivel egy múzeumnak ez nagyon körülményes lenne, ezért magyar leleményességgel felfedezzük azokat a kőműves- fémműves vagy orvosi eszközöket és anyagokat, amelyeket akár egy kis átalakítással használni tudunk, illetve a vegyi anyagok tekintetében nem károsak az eredeti műtárgyra.
Miken dolgozol nagyrészt?
A legizgalmasabb az egészben, mivelhogy nincs két egyforma tárgy, nincs két egyforma eset, mind egy-egy új kihívás. A három és fél évtized alatt megfordult már a kezemben számos néprajzi eszköz, edény, a régészet minden korszakából való tárgy a több ezer éves, szinte péppé ázott cserépdaraboktól kezdve a jobb minőségű urnaedényeken át, amelyekben az emberi hamvakon kívül számos melléklet is van meglepetésként, a játékos őskori kerámiákon, hatalmas díszített oltáron keresztül a szigorú szabályok szerint felépített római edényeken túl a középkor egyszerűségét és magasztosságát tükröző tárgyakig. Majd az újkori díszes, mázas kerámiák világát is megismerhettem. Óriási élmény részt venni az ásatáson, ahol elsőként bukkanhatunk a tárgyakra és rajtunk a felelősség, hogy hogyan mentjük meg azt az avar övgarnitúrát, üvegpoharat, vaskést, római falfestményt, mozaikot, középkori pártát.
Nagyon izgalmasan hangzik! Mégis milyen apró lépések szükségesek ahhoz, hogy aztán megszülessen a közel eredeti megjelenésben a tárgy?
Valóban nagyon jó kérdés, mert bizony sokszor hosszas előkészület szükséges, mielőtt végre neki tudunk állni a konkrét restaurálási munkának. Ez lehet pusztán gyakorlati dolog, például mielőtt elkezdhetnénk az izgalmas puzzle-munkát a 162 ládányi, ásatásból előkerült falfestmény-töredékkel, ezeket előtte több hónapos monoton munkával egyenként meg kell tisztítani – mosni, szikével hántolni a rákövesedett karbonátos rétegeket -, majd minden darabot egy veszélyes vegyszernek minősülő konzerváló anyaggal át kell itatni (gázálarcban, gumikesztyűben), hogy a mállást megállítsuk, és a teljes kiszáradást követően lehet csak nekilátni a munkának. Ahhoz, hogy több ezer töredékből összeálljon egy helyiség lehetséges egykori képe, még számtalan lépés szükséges. Az ásatási jelzetek alapján szétválogatjuk az egy egységet alkotó leleteket, a mintázat alapján szintén kategorizálunk, a töredékekről rajzokat készítünk, amelyen még az ecsetvonásokat is megjelöljük, fotózunk, dokumentálunk, apró jeleket rögzítünk. Az összeállított hiányos töredékek alapján rekonstrukciós elképzeléseket alkotunk.
Mindig hasonló folyamat előzi meg a végső eredményt?
Egyes tárgyak esetében hosszas analógiakeresés, művészettörténeti kutatás előzheti meg a restaurálást. Nemrégiben egy munkához külső szakértőt kellett felkérnünk a MNM-ból, egy ritka berendezést kellett beszereznünk (hideg ultrahangos párásító), és nem volt csekélység azoknak a régész kollégáknak a precíz, alapos előkészítő munkája, amivel hozzájárultak ahhoz, hogy egy középkori női öltözet az azt hordozó legalább 30 kg-os földtömbbel együtt úgy került a restaurátor műhelybe, mintha eredeti helyzetében lenne, sérülés- penészedés- és kiszáradásmentesen.
És eddig csak az előkészületekről beszéltem. Az effektív munkához ki kell választani a megfelelő konzerváló, ragasztó, kiegészítő, csomagoló anyagokat, egy-egy anyagfajtán belül is különbözőeket. Pl. a kerámiát attól függően, hogy milyen régi, milyen jó – rossz megtartású, miből készült pontosan, ennek alapján más-más ragasztóanyaggal rögzítjük.
Az üvegtárgy megint egy újabb kihívás, a kerámiától teljesen különböző eszköztár szükségével.
Úgy tűnik végtelen lehetőségeket kell alkalmaznotok ahhoz, hogy egy műtárgy vitrinbe kerüljön. Ezek közül melyik az a munka vagy munkafolyamat, ami a kedvenceid közé tartozik?
Végzettségem szerint szilikát-restaurátor vagyok, ami azt jelenti, hogy a szilikát-tartalmú műtárgyak restaurátora. Ezek a kerámia, porcelán, üveg, kő, mozaik és falfestmény. Ezekkel foglalkozom a legtöbbet, és a szakterületemen belül a falfestmény a kedvenc műtárgy-csoportom. Vidéki restaurátorként azonban sokszor szükség van arra, hogy más tárgycsoportokba is besegítsünk, hiszen nem minden vidéki múzeum engedheti meg magának, hogy minden szakterületen képzett restaurátort foglalkoztasson. Így történt meg, hogy egy anyagát tekintve amúgy is határterületnek számító tárgycsoportba ástam bele magam – szó szerint(!), és ez a középkori párták témaköre. Textilt, fémet és szilikátot (üveggyöngyök, kövek) tartalmaz, nagyon aprólékos munkát igényel, amit szeretek, nagy kihívás.
Említetted, hogy minden történelmi korból kerülhet hozzád lelet. Melyik történelmi időszak foglalkoztat leginkább? Úgy is kérdezhetném, melyik áll hozzád legközelebb, mint restaurátor?
Ezt még nem fogalmaztam meg magamnak, mert minden korban találok a szívemhez közel álló tárgyat. Az őskori kerámiákban a gyermeki esetlegességet, praktikumot, a rómaiban a mérhetetlen precizitást, technikai tökéletességet, a középkoriban az emberközeliséget látom szépnek.
Milyen érzésekkel vágsz bele egy-egy munkába?
Kíváncsisággal és izgalommal. Szeretem jól előkészíteni a dolgokat, előtte mindent lerendezni, hogy amikor nekilátok, akkor csak a munkával lehessen foglalkozni.
Beszéltél arról milyen tanulmányok állnak már mögötted. Ezeken felül milyen egyéb tudásra, ismeretre, illetve milyen képességekre és adottságokra van szükség ahhoz, hogy valaki hitelesen űzze ezt a mesterséget?
Nem gondolom, hogy valami elérhetetlen képességek lennének szükségesek ahhoz, hogy valakiből jó restaurátor váljon. Szerintem minden szakmához kell őszinte érdeklődés, kitartás, precizitás, igényesség. Nálunk talán a türelem és a szakmai alázat nagyobb teret követel magának, hiszen nem egy új alkotást kell létrehoznunk, hanem egy meglévőt a legnagyobb alázattal láthatóvá, tartósabbá és kutathatóvá tenni. Az is fontos, ahogy az ismereteinket folyamatosan frissítsük. Alapvetően egyetemi szinten tanultuk a szakmánkat, de ezt akár saját kutatásokkal, akár a kollégáink tapasztalataival muszáj fejleszteni, már csak azért is, mert nincs két egyforma tárgy, nincs két ugyanolyan megoldandó feladat.
Melyik munkádra gondolsz úgy vissza, hogy ez igazán jelentőségteljes volt, amire igazán büszke vagy, hogy a kezeid által nyert új nívót?
Hú, szerencsére nagyon sok van. A már említett párták, amelyeket az én munkám nélkül csak egy halom drótnak és gyöngynek látnánk. Ugyanígy a falfestmény-rekonstrukciók is, amelyekkel ugyan nem egymagam, hanem szakértő kollégákkal együtt restauráltunk, de fantasztikus élmény volt (és hihetetlen sok munka) több száz ládányi faltöredék feldolgozásából egész falfelületek, épületek díszítését rekonstruálni. Ennek a munkának egyik szép részlete a szombathelyi Iseum Savariense fogadó épületében is látható.
Találkozol igazán nehéz esetekkel?
Természetesen vannak olyan tárgyak, amik szinte menthetetlenek, de azért akkor is megpróbálunk valamit tenni vele. Ilyenkor az motivál, hogy ha én feladom, akkor elveszik valami örökre.
Mennyire kapsz szabadkezet egy-egy tárgy kapcsán, vagy valamennyire szabottak a feltételek, amelyek között mozoghatsz?
Itt a szabadkezet talán olyan értelemben kell venni, hogy ugyan a feletteseim szakmai kérdésekbe nem szólnak bele, hiszen annak én (mi, restaurátorok), vagyok a „tudója”, ha fel is merül kérdés, azt a kollégákkal megvitatjuk, viszont szakmai etikai szabályok természetesen kötnek minket.
Mit jelent számodra ez a pálya?
Ez a pálya szerintem életem legjobb választása volt, nem is gondoltam, hogy ennyire izgalmas, változatos, időszakosan felpörgetett és próbára teszi az embert (pl. egy-egy ásatás során), de alapvetően nyugodt légkörben zajlik, amihez a szuper közvetlen munkatársaim is hozzájárulnak. Szakmailag lehet fejlődni, kutatni, publikálni. Szerintem a csemetémnek már átadtam, emlegeti is, hogy restaurátor szeretne lenni, de ez még a jövő kérdése. Az is nagy gond, hogy sajnos a restaurátor szakma semmilyen módon nincs megbecsülve.
Van esetleg olyan álommunka, amire régóta vársz, vágysz?
Nincs. Bár a lehetőségem meglenne Távol-Keleten, arab országok ásatásain részt venni, akkora kalandvágy már nincs bennem, hogy elinduljak. Viszont van egy tervem, amit akár életműnek is lehetne nevezni: az általam ismert összes, Vas megyében fellelt középkori pártát szeretném restaurálni és egy-egy szép rekonstrukciós rajzban megmutatni, hogy annak idején, amikor viselték azokat, milyen tündöklően szépen ragyogtak.
Fotók: Pap Ildikó Katalin (ásatásos képek), Ferencz Eszter (műhely képek)