A Momentán Társulat Facebook oldalára tévedve érdekes beszélgetésbe botlottunk a hétvégén. Az interaktív improvizációs színház tagjai online helyezkedtek bele különböző, a koronavírus kapcsán kialakult szituációkba. A műsor vendége Tari Annamária pszichoanalitikus volt, akit Bódy Gergő műsorvezető kérdezett a karantén feloldása és az előadott jelenetek kapcsán.
A Fröccs Tari Annamáriával Hogyan térjünk vissza az offline életbe címmel szombat este jelentkezett. Gergő első felvetése azzal az érdekes, valahol olvasott állítással kezdődött, mely szerint egy cselekedetünk 20-21 nap után válik szokássá, 60 nap után pedig rutinná. Ennyi idő után már úgy tekintünk a kialakult helyzetre, mintha az lenne a normális, és ami előtte volt, az furcsa. A meghívott szakember helyt adott az állításnak, de hozzátette, hogy bár a 20-21 nap a szokások kialakítására valóban egy elfogadott szám, de mindenki saját személyisége és karaktervonásai függvényében szokik meg dolgokat. Az, hogy milyen gyorsan fogadja el, szintén nagyon sokat számít. Ami jó, abból nagyon gyorsan szokás lesz, ami viszont kevésbé esik jól, az nem igazán tud szokássá válni akár több év után sem.
Tari Annamária válasza nyilván az elmúlt vírusos-karanténos időszak kapcsán jelenthet magyarázatot érzéseinkre, viselkedésünkre. Mint mondta, túl vagyunk 9 hétig tartó kijárási korlátozáson, ami már egy akkora időtartam, ami alatt meg lehetett szokni a home office-t és a homescoolt. Pár napunk volt arra, hogy ebbe beleálljunk, viszont 9 hét volt ahhoz, hogy megszokjuk. Most visszamenni (a régi életünkbe a régi emberek közé, a régi díszletek közé), lehet, hogy traumatikusabb, mint amilyen otthon ragadni volt. Nagyon sok olyan érzelem terhelheti az embert, aminek jelentkezése furcsa lehet, viszont teljesen törvényszerű és indokolt.
A pszichoanalitikus egy kínai pszichológus kutatási eredményét is megemlítette, aki Vuhan környékén vizsgálódik. Ő arra a következtetésre jutott, hogy 20-21 nap kell ahhoz, hogy visszaálljunk az előző életünkbe. De nem is biztos, hogy vissza tudunk állni, hiszen a továbbra is előírt maszk viselése, a távolságtartás jelentős tényezője társas kapcsolatainknak. Azoknak a virológusoknak hisz a szakember, akik azt mondják, hogy ne ringassuk magunkat hamis illúziókba: a vírus nem tűnt el, csak meggyengült. Nálunk viszonylag alacsony volt az esetszám. Pont olyan, mintha nem lenne, de közben
„Az újranyitással kapcsolatban az egyetlen nehézség, az ez iránti igény teljes hiánya, pontosabban az az élethelyzet, ahol azt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy hanyagolom a nyitást.” ESB (nézői komment)
Több jelenet színesítette a beszélgetéseket, a kedvencek között volt az Agymanók című animációs film ihlette rész, amikor a társulati tagok egy ember fejében zajló folyamatokat játszottak el. A kiosztott szerepek a harag, a félelem, a vágyódás és a realitás voltak. Bármelyikünk lehetne az ember, aki Magyarországon él, és hallja a több helyről érkező információkat, kapja az eltérő impulzusokat. Ahogy korábban is írtunk róla, ezer oka lehet annak, hogy ki hogyan reagál egy-egy helyzetre.
Tari Annamária szerint az okozza a jelen helyzetben a nehézséget, hogy a korlátozás kihirdetésekor egyszerű főszabály volt: otthon kell maradni, meghatározott időben lehet elmenni vásárolni, a maszk, kesztyű kötelező, nincsenek rendezvények, és kész. Egyértelmű szabályok voltak, amihez alkalmazkodni kellett. Most viszont, hogy a korlátozásokat nagy mértékben feloldották, az embereknek az eredeti megmaradó szabályokat a félelmeivel, vágyaival, érzelmeivel össze kell rakni, és saját szabályokat kell alkotni. Ez a szituáció sokkal nehezebb egyesek számára, mint az, amikor úgy kell valamihez alkalmazkodni, hogy megmondják mit kell tenni. Rengetegen élhetnek át bizonytalanságot, szorongást. Ráadásul az új időszak új kérdéseket szül, új magatartásformákat eredményez.
Gergő a következő újabb érdekes kérdést intézte a szakember felé: most mindenkiben a szabálykövető én és a nem szabálykövető én harcol egymással? Tulajdonképpen az alapszemélyiségünk alapján dől el, hogy melyik fog győzedelmeskedni? A válasz egy igen mellett az volt, hogy az még nagyon fontos szempont, hogy komolynak veszem -e a helyzetet, vagy nem.
A dilemmát csak fokozza, hogy egy láthatatlan kórokozóval állunk szemben. Úgy kell félnünk, hogy közben a félelem tárgya nincs jelen, csak hírekből tudjuk. Most mindenki a saját felnőtt énjére van utalva, hogy megalkossa életének szabályait, amik a nyitáshoz igazodnak.
Szorongást okozhat, hogy az „ellenség” láthatatlan is, kicsi is, nem is tudjuk, hogy ott van -e. Emellett a tapasztalat hiánya is el tud bizonytalanítani, hogy akkor most éld az életed vagy ne, vagy ha igen, akkor hogyan. Ez már elég ok arra, hogy indulatosan azt mondd, hogy na jól van, engem ez már nem érdekel. Vagy egy szorongónak nagyon könnyű elcsúszni abba az irányba, hogy mivel nagyon furcsa lesz neki emberek közé menni, gyanakvó lehet, hogy ki honnan jön, milyen fertőtlenítési szokásai vannak. Furcsa érzés, hogy újra több emberrel találkozik, az elmúlt hetekben megszokott mikrokörnyezetben létezés után.
A legérzékenyebb témát is bedobta Gergő, amit valószínű, hogy mindannyian saját bőrünkön is megtapasztaltunk már: a mai Magyarországon, ahol egyébként is megosztott a társadalom, bőven kijutott a vírus előtt is a gyűlölködésből, mintha ez a vírus hozott volna még egy törést. Ha csak két nagy tábort állítanánk fel, az egyikben vannak azok, akik úgy gondolják a másik tábor tagjairól, hogy ‘gyilkosok’, akik nem fogják fel, hogy veszélyeztetik a többieket. A másik csoportban, akik könnyebben visszaszoknak és rugalmasan kezelik a kialakult helyzet meg azt gondolják az előbb említett szemlélet képviselőiről, hogy elmebetegek. Akiket teljesen elvitték az érzelmeik, frusztráltak, depressziósak. Hogy tud két ilyen ellentétes álláspontú ember beszélgetni egymással anélkül, hogy gyűlölködés lenne?
Tari Annamária válasza egy kicsit utópisztikusnak tűnik, de persze ez lenne az ideális: egy empatikus, elfogadó társadalom. Az embereknek jó volna szem előtt tartani, hogy ebben az időszakban mindenkinek jobban kellene tisztelni a másik érzelmeit. El kellene fogadni, amit a másik mit gondol vagy érez. Kérdezni kellene a másiktól előítélet nélkül, hogy mi a félelme, mitől szorong. Megtudni, van -e a félelmében realitás, hogy miért nem bízik a korlátozási engedményeknek. Ezután lehet beszélgetni arról, hogy az neki lesz rossz, ha sokáig elzárkózik, mert egyre nehezebb lesz nyitnia. Márpedig ma óriási szüksége van mindenkinek az offline emberi kapcsolatokra.
Van egy ún. viselkedési immunrendszerünk, ami bizonyos szempontból evolúciós. Mióta ember él a Földön, úgy védekezett, ahogy tudott. Ilyen viszonyulás az undorodás és távolmaradás; ha valami nem ízlik, kiköpöd. Ha valamid fáj, nem jó érzést ad, behúzódsz. Amit most sokaknál látunk, hasonló viselkedés. Ezeket az embereket megnyugtatja, hogy úgy gondolják, nem teszik ki magukat a fertőzés veszélyeinek. A jelen helyzetben ennek van egy reális és egy irreális része.
Ha valakinél ez a típusú szorongás nagyon erős, azt el kell fogadni, azzal neki, magában meg kell megküzdenie. A hajánál fogva nem kell kirángatni ebből az állapotból, mert küzdeni fog.
A vírushelyzet megmutatja, hogy mennyire eltérően reagálunk krízisekre. A kulcs a rugalmasság.
Gergő felvetette, hogy sokak szerint a koronavírus okozta mentális hatások sokkal durvábbak lesznek, mint a gazdasági hatások. Tari Annamária azonban a John Hopkins Egyetemet hozta fel erre válaszként, akik egy előző influenzajárványnál kutattak és kimutatták, hogy a populáció három részre tagolható: 1/3-a megússza minden mentális tünet nélkül, 1/3-a szorongó, depresszív időszakot él meg, de aztán visszailleszkedik, és a lakosság 1/3-a az, aki poszttraumás stressz szindrómában szenvedhet. Utóbbi azt jelenti, hogy olyan krízist élt át, hogy éppen hogy csak elég volt benne a megküzdő stratégiáinak a mennyisége, de az átélt krízis annyira megviselte, hogy fennmaradó tünetei vannak. Úgy érezheti, hogy nem tud visszailleszkedni, szorongó, depresszív, indulatos lehet. Ez a mentális változás a súlyosabbak közé tartozik. Aki nem dolgozott frontvonalban, hanem átlagember volt, aki a híreket olvasta csak, és így érte poszttraumás stressz, komoly nehézséggel kell szembenéznie. Ezt gyakran előidézheti az is, ha valakit nagyon beszippantott az online tér. Neki vigyáznia kéne azon képességeire, hogy rugalmas, alkalmazkodni tudjon.
Olvasói hozzászólásra reagált a meghívott szakember, amikor kiemelte: most azzal, hogy visszamegyünk a régi gyors életünkbe, több olyan emberrel fogunk találkozni, aki szintén a lelassulásra vágyik. Hangsúlyt lehet arra tenni, hogy sokat legyünk a barátokkal, legyenek beszélgetések, tartsuk meg az otthoni semmittevős időt, amikor csak olvasunk vagy zenét hallgatunk. Legyen olyan, hogy csak úgy vagyunk, mert az megadja a lassulás érzését. Fontos: vissza kell venni az online időt! Ha párkapcsolatban élünk, így újra át lehet élni azt, milyen jót lehet beszélgetni, csomó jót csinálni. (Akit pont nem a válás szélére sodort a kényszerkarantén.) Meg lehet tartani dolgokat, ami bevált.
Ami a jelent illeti: tudatosítsuk magunkban, hogy most az élmények átélésének van itt az ideje. Örüljünk annak, hogy nem fertőződtünk meg, örüljünk, hogy csak annyi a dolgunk, hogy vissza kell térnünk. Mázlisták vagyunk és ennek örülni kéne – vigyázni és örülni.
Borítókép: Facebook/Momentán Társulat