Elôszó (2010)
A fiam Bécsben született. Nehéz világrajövetel volt, az osztrák szülészorvos és a lengyel szülésznő mindenekelőtt a babára figyeltek. Lélegzett, és mielőtt az anyját betolták a
műtőbe, egy pillanatra még a karjában tarthatta újszülöttjét. Aztán a szülésznő, Ewa, nekem adta át a babát. Azt sem tudtuk, mi történik körülöttünk, el voltunk veszve a fiammal, de egymásba kapaszkodtunk. Még nem tiszta tekintetű kék szemével felnézett, miközben sebészek szaladtak el mellettünk, csattogó talpak, maszkok, zöld köpenyek forgatagában.
Másnap úgy tűnt, minden rendben van. Az ápolók a látogatási idő végén, délután öt órakor felszólítottak, hagyjam el a kórtermet, és reggelig bízzam rájuk a gyermeket és anyját. Így kissé megkésve, e-mailben értesíthettem barátainkat a fiunk születéséről. Néhány ismerősöm épp akkor olvasta az üzenetemet, amikor a hírekből értesült egy életeket követelő katasztrófáról. Kutató barátom, akit még az előző évszázadban Bécsben ismertem meg, éppen Varsóban ült repülőre. Üzenetem, bármilyen gyorsan suhant is, őt
már nem érhette utol…
2010 A SZÁMVETÉS éve volt. A két évvel korábbi pénzügyi válság a világ vagyonának jelentős részét megsemmisítette, és a vontatott fellendülés a gazdagoknak kedvezett. Az Egyesült Államok elnökévé egy afroamerikai jelöltet választottak meg. Lezárult a kétezres évek Európájának nagy kalandja, az Európai Unió keleti bővítése. A huszonegyedik század
első évtizedének végén, húsz esztendővel a kommunizmus leáldozása után, hét évtizeddel a második világháború kezdetét követően időszerűnek tűnt számot vetni helyzetünkkel.
Egy ilyen számvetésen dolgoztam abban az évben egy haldokló történésszel. Tony Judtot leginkább a 2005-ben megjelent Postwar (A háború után)1 című könyvéért csodálom, amelyben az Európai Unió valószínűtlen sikerét vázolta fel, vagyis hogy széthullott birodalmak maradványai a világ legnagyobb gazdaságává és a demokrácia legfontosabb területévé álltak össze. A könyv egy meditációval zárult az európai zsidók vészkorszakáról. Judt ebben felveti, hogy a huszonegyedik században az intézményrendszerek
és a pénz már nem lesznek elegendőek: a politikai tisztesség a rémtettek történetének elbeszélését követeli meg.
2008-ban Tony amiotrófiás laterálszklerózisban (ALS) betegedett meg, egy idegsorvadásos betegségben. Tudta, hogy foglya lesz a testének, amely előbb-utóbb nem engedelmeskedik a szellemének, és meg fog halni. Amikor Tony már nem tudta használni a kezét, hangfelvételeket készítettünk a huszadik századdal kapcsolatos témákról folytatott beszélgetéseinkről. Ezekben a 2009-es beszélgetéseinkben mindkettőnket aggasztott az az amerikai elképzelés, hogy a kapitalizmus megingathatatlan, és hogy a demokráciának
nincs alternatívája. Tony korábban az értelmiség felelőtlen tagjairól értekezett, akik a huszadik században elősegítették a totalitarizmus terjedését. Most, a huszonegyedikben újfajta felelőtlenség terjedése miatt aggódott: az eszmék teljes elvetése, amely a vitát színvonaltalanná, a szakpolitikát cselekvésképtelenné és az egyenlőtlenséget normává teszi.
Beszélgetéseink idején a náci Németország és a Szovjetunió által az 1930-as, 1940-es években elkövetett politikai tömeggyilkosságok történetét írtam meg. E könyvem főleg
zsidók, fehéroroszok, ukránok, oroszok, baltiak és lengyelek sorsával foglalkozik, akik olyan területeken éltek, ahova a náci és a szovjethatalom egyaránt elért, és ahol a lakosság mindkét rezsimet megtapasztalta. Bár kifejezetten sötét témákat dolgoztam fel – éhínségek, tömegsírok, gázkamrák –, a könyv alaphangja mégis optimista: a tömeggyilkosságok okai beazonosíthatók, a halottak hangját fel tudjuk idézni.
Az igazságot el lehet mondani, a tanulságokat le lehet szűrni.
Egy fejezetet a huszadik század fordulópontjának szenteltem: a náci–szovjet paktumnak, amely elindította a második világháborút Európában. 1939 szeptemberében a náci Németország és a Szovjetunió megtámadták Lengyelországot, mindketten azért, hogy felszámolják a lengyel államot és a lengyel politikai elitet. 1940 áprilisában a szovjet titkosrendőrség 21 892 lengyel hadifoglyot ölt meg, többségükben iskolázott tartalékos tiszteket. A férfiakat (és egy nőt) öt különböző helyszínen lőtték tarkón. Ezek egyike
a katyńi erdő volt Szmolenszk közelében, a Szovjetunió orosz tagköztársaságának területén. A lengyelek számára a „katyńi vérengzés” a szovjet elnyomás jelképévé vált.
A második világháború után a kommunista uralom alatti Lengyelország a Szovjetunió érdekszférájába tartozott, így Katyńról nem lehetett beszélni. Csak a Szovjetunió 1991-es
felbomlása után tisztázták a történészek, mi is történt.
A szovjet iratok semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a tömeggyilkosság szándékos politikai lépés volt, amelyet Sztálin személyesen hagyott jóvá. A Szovjetunió felbomlását követően az újonnan alakult Orosz Föderáció a sztálini terror hagyatékával küszködött. 2010. február 3-án, épp amikor befejeztem a könyvemet, az orosz miniszterelnök meglepő ajánlatot tett lengyel partnerének: áprilisra, a bűncselekmény hetvenedik évfordulójára közös megemlékezésre hívta őt Katyńba. Április elsején éjfélkor elküldtem a könyvet a kiadónak, épp akkor, amikorra a fiam születését vártuk. Április hetedikén Oroszországba érkezett a lengyel kormánydelegáció, élén a miniszterelnökkel. Másnap a feleségem megszült.
Két nappal később egy második lengyel delegáció indult Oroszországba, köztük a lengyel elnök és neje, a lengyel haderők vezetői, országgyűlési küldöttek, aktivisták, papok és az 1940-ben Katyńban meggyilkoltak hozzátartozói.
Egyikük Tomek Merta barátom volt, elismert politikaelméleti szakember, egyben a megemlékezésért felelős helyettes kulturális miniszter. 2010. április 10-én, szombaton kora
reggel Tomek repülőre szállt. A repülő 8 óra 41 perckor a Szmolenszk melletti katonai reptér leszállópályája közelében lezuhant. A tragédiát senki nem élte túl. Egy bécsi szülészeten csöngött a telefon, és egy kismama lengyelül kiáltott fel.
Másnap este a fiam születéséről kiküldött értesítőkre érkezett válaszokat olvastam. Egy barátom gondoskodott róla, hogy örömöm közepette ne maradjak le a tragédiáról:
„Hogy ne érjen majd váratlanul a hír, el kell mondanom neked, hogy meghalt Tomek Merta.” Egy másik barátom, aki szintén szerepelt az utaslistán, azt írta, hogy meggondolta magát, és otthon maradt. Feleségével néhány héttel későbbre várták gyermekük születését.
Így búcsúzott: „Ezentúl minden másképp lesz.”
AZ OSZTRÁK SZÜLÉSZETEKEN a nők négy napig maradnak bent, hogy az ápolók segítsenek nekik az etetés, fürdetés és csecsemőgondozás elsajátításában. Ezalatt a bent lévő anyák és hozzátartozóik megismerkednek egymással, ha külföldiek,
közös nyelvet találnak, és beszélgetni kezdenek. Másnap a kórteremben lengyelül egy összeesküvésről esett szó. Kósza hírek keringtek, amelyek szerint az oroszok lelőtték a gépet, a lengyel kormány pedig részese volt az összeesküvésnek, hogy megöljék az elnököt, aki más párthoz tartozott, mint a miniszterelnök. Egy lengyel kismama megkérdezte tőlem, mit gondolok erről. Azt feleltem, ez meglehetősen valószínűtlen.
Másnap hazavittem a kórházból a feleségem és a kisfiam.
Míg a baba egy mózeskosárban aludt, két cikket írtam Tomekről: az egyik egy lengyel nyelvű nekrológ volt, a másik egy angol nyelvű beszámoló a szerencsétlenségről, amely
bizakodó szavakkal zárult Oroszországról. A lengyel elnök életét vesztette, miközben egy orosz földön elkövetett bűncselekmény megemlékezésére sietett. Kifejeztem reményemet, hogy az orosz miniszterelnök, Vlagyimir Putyin megragadja ezt az alkalmat, hogy mélyrehatóbban foglalkozzon a sztálinizmus történetével. Talán észszerű felszólítás volt ez
2010 áprilisában, a gyász közepette, de jóslatként nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Innentől kezdve minden másképp alakult. Putyin, aki már két ciklusban szolgált elnökként, mielőtt miniszterelnök lett, 2011 szeptemberében bejelentette szándékát az újabb elnöki ciklusra. Pártja rosszul szerepelt a decemberi parlamenti választásokon, de mégis parlamenti többséget szerzett. 2012 májusában egy következő, nem tisztának tűnő
választást követően Putyin ismét az elnöki székbe került, majd gondoskodott arról, hogy a szovjet múltról zajló viták – mint amilyet korábban ő maga indítványozott Katyńról –
ezentúl bűncselekménynek számítsanak. A szmolenszki légi baleset egyetlen napra összekovácsolta a lengyel társadalmat, majd évekre polarizálta. A 2010. áprilisi szerencsétlenség témája idővel a lengyel politika kényszercselekedetévé lett, és kiszorította az emlékezetből a katyńi vérengzést, amelynek megemlékezésére az áldozatok készültek. Sőt, a lengyel történelem minden más sérelme is kiszorult a közbeszédből.
Lengyelország és Oroszország felhagyott vele, hogy reflektáljon a történelemre. Az idők megváltoztak. Vagy talán az időérzékünk változott meg.
Az Európai Unióra árnyék vetült. A bécsi szülészet, amelynek minden ellátását fedezte olcsó biztosításunk, az európai projekt sikeréről tanúskodik – egyik ékes példája azoknak
a szolgáltatásoknak, amelyek Európa nagy részén magától értetődőnek számítanak, míg az Egyesült Államokban elképzelhetetlenek. Ugyanezt mondhatjuk a gyors és megbízható metróról, amelyen bejutottam a kórházba: Európában ez normális, Amerikában elérhetetlen. 2013-ban Oroszország az Európai Unió ellen fordult, és azt dekadensnek és ellenségesnek bélyegezte. Az EU sikerei nyomán az oroszok valószínűleg úgy gondolták, korábbi birodalmak sikeres demokráciákká válhatnak, s ezzel Oroszország léte hirtelen veszélybe került.
Amikor Oroszország szomszédja, Ukrajna 2014-ben közeledni kezdett az Európai Unióhoz, Oroszország megtámadta és területének egy részét annektálta. 2015-re Oroszország európaiak és amerikaiak közreműködésével Ukrajna után Európára és az Egyesült Államokra is kiterjesztette a kiberháború egy újszerű hadjáratát. 2016-ban a britek megszavazták az Európai Unióból való kilépést, amit Moszkva már régóta szorgalmazott, és az amerikaiak Donald Trumpot választották elnökükké, amely eredményért az oroszok keményen megdolgoztak. Más fogyatékossága mellett az új amerikai elnök a történelemre sem volt képes reflektálni: nem emlékezett meg a holokausztról, amikor ennek lett volna az ideje, és nem ítélte el országában a nácikat.
A huszadik század véget ért és lezárult, tanulságait pedig nem vonták le. Oroszországban, Európában és Amerikában a politika új formája jelent meg, az új időhöz jobban illő új szabadságnélküliség.
Forrás: 21. Század Kiadó