A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában szerepelt első alkalommal Roy Andersson Történetek a végtelenségről című új filmje, mely versenyben volt az Arany Oroszlán-díjért, végül az ezüstösen csillogót kapta a rendező. A nemzetközi szinten kiváló kritikákat begyűjtött alkotást végre Magyarországon is láthatjuk, a tegnap kezdődő 7. Skandináv Filmfesztivál keretén belül válthatunk jegyet a legjobb vizuális trükkök Európa Filmdíjával is jutalmazott mozira. Az elismerésnek magyar vonatkozása van: Andersson operatőre ismét a magyar Pálos Gergely volt, akitől az október 24-i vetítés utáni közönségtalálkozón lehet majd kérdezni.
A filmről nehéz egyértelműen nyilatkozni, egy mai, felgyorsult világban különösen, ugyanis a világ leglassabb dinamikájával hivatott ábrázolni az emberi létet. Olyan hétköznapi történések és örökérvényű dilemmák jelennek meg a szinte álló képkockákban, amelyek, mióta világ a világ, meghatározóak az életünkben – kortól, kultúrától függetlenül. Egy részük banális, míg egy másik alapvetően az életminőségünket befolyásolja.
A koncepciót tekintve szokatlan megoldást választott a svéd rendező, aki tulajdonképpen egymástól teljesen független szituációkat pakolt egymás mellé. Külön szereplőkkel mutat be egy-egy helyzetet végtelen lassú tempóban, ami miatt minden egyes apró mozdulatnak, hangnak, szusszanásnak súlya van. Ahhoz azonban, hogy ezt a néző egy picit is értékelni tudja, nem árt ráhangolódni a szokatlan vizuális ingereket és tempót kínáló elképzeléshez, ami egy olyan világban, ahol minden másodperc ki van számolva, igencsak kétesélyes a dolog.
A rendhagyó látványvilággal és humorral operáló alkotásban a humort kétszer húzom alá, mert a pazar kameramunkán és fényképezésen kívül (ami bevallom, az első pár perc után egy kicsit emlékeztetett a Wes Anderson filmek képi világára) a szórakoztató elemek adták számomra az egész eszenciáját. Istennek jó humorérzéke volt, amikor megteremtette a világot, miért ne lehetne jól derülni, amikor látszólag sírnunk kéne? Az élet szépsége összemosódik a drámáival, és ez így van jól.
Azt hiszem, nem kis bölcsesség kellett Roy Anderssonnak ahhoz, hogy először is felmérje, mi fér bele abba az alig több mint 75 percbe, amit vehetek éppúgy karikatúrának, mint egy gyönyörű festménynek; tudás pedig ahhoz, hogy kimérje a mozdulatlanságra ítélt időt, ami jó esetben elég arra a nézőnek, hogy a helyére tegye fejben a látottakat. A bölcsesség után az elfogadás szó jut még az eszembe, ha visszagondolok a Történetek a végtelenségről történeteire. A cím tökéletes.
„Láttam egy embert, aki…” Így kezdődik minden egyes mini történet bevezető leírása egy női narrátorhang tálalásában. Kevés dialógus „zavarja” meg Andersson világát. Legyen akár szó hitét vesztett papról, élete átlagosságát sirató idős férfiról, menetelő hadifoglyokról, táncoló kamaszokról, vagy akár egy cipő bekötéséről – minden pillanat jelentőséggel bír. Pedig nincsenek benne nagy közeliek, sem drámák, könnyek, érzelmi háborúk. Minden annyira egyszerű. Ha így nézem az életet, a legnagyobb emberi szenvedések, belső harcaink is csak egy jelenség az ezerből.
Érdekesnek találtam a fotószerű képi világ mellett az érzelemmentes tónust, ami az emberek reakcióiból jött le. Mégsem nevezném lelketlennek, inkább elgondolkodtatónak, amit általuk üzent a kiváló rendező.
A filmet azoknak ajánlom, akik nem rohannak sehova, szeretik a szokatlan filmes megoldásokat és akiktől nem áll távol az agyalás.
A 7. Skandináv Filmfesztivál műsorát itt találjátok.