101 éve írták alá a trianoni békeszerződést. A békediktátum aláírásának napját, június 4-ét az országgyűlés 2010-ben a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.
allasek Júlia irodalomtörténész írásából mutatunk részletet ez alkalomból.
A kulturális emlékezet és a fikció kapcsolata
A békeszerződés aláírása óta eltelt csaknem száz év, ami azt jelenti, hogy a szemtanúk nemzedéke mára már hiányzik, ahogy egyre kevesebben vannak azok is, akik a két világháború közötti revizionista propagandán nőttek fel, és alapvetően sérelmi alapú megközelítésben találkoztak a Trianon szóval. Vagyis időben elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amelyről Jan Assman azt írja, hogy személyes emlékezet kihunyásával működésbe lép a lokális, egy adott csoportnak és értékeinek kifejezésére hivatott kulturális emlékezet, amely már meghatározóan írásos alapú, a hagyomány- és információátadás professzionális intézményei által mediált és alakított emlékezetforma. Assman modelljében a személyes emlékezet kihunyása együtt jár az adott eseményekhez kötődő érzések megcsendesülésével, egyfajta feldolgozással, lezárással. Trianonra mondhatni senki nem emlékszik személyesen, de mégsem beszélhetünk egyértelmű feloldásról, lezárásról, felejtésről pedig végképp nem: bárki részesülhet a hivatalos állami megemlékezések élményében, amióta a magyar országgyűlés 2010. évi XVI. törvénye hivatalos ünneppé, Nemzeti Összetartozás Napjának nevezte ki június 4-ét. Az emléknap törvénybe iktatása szimbolikus stációja annak a folyamatnak, amelyet a magyar lakosság sorsfordító történelmi eseményekhez való viszonyát kutató Vásárhelyi Mária ugyancsak 2010-ben így összegzett: „Jól látható, hogy az elmúlt évtizedben látványos fordulat következett be a felnőtt lakosság Trianonhoz való viszonyában: az intenzív jobboldali retorika hatására jelentősen bővült azok tábora, akik nem az egységesülő Európában, hanem valamiféle revánsban keresik a megoldást a kilencven évvel ezelőtt megkötött méltánytalan békeszerződésre. Ugyanakkor ugyanezek az emberek figyelemre méltó tudatlanságról tettek tanúbizonyságot, amikor arról kérdeztük őket, hogy mit tudnak az elcsatolt – és általuk visszacsatolni vágyott – régiók és nagyvárosok lakosságának nemzetiségi viszonyairól.” Holott a kommunikatív, direkt emlékezet helyébe lépő kulturális emlékezet azt feltételezné, hogy idővel egyre több tudás halmozódik fel egy adott történelmi eseményről, mégpedig olyan közösségi tudás, amely képes felülírni az egyéni, személyes, természete szerint töredezett (rész)tudásokat.
Trianon máig tartó, sőt az ezredforduló után új lendületet kapó kultuszának okait Gyáni Gábor négy körülmény kölcsönhatásában látja: fizikailag megtapasztalható, a békeszerződés markánsan jelen van a kommunikatív emlékezetben, zökkenésmentesen illeszkedik a magyar történelmet hagyományosan tragikus események sorozataként láttató narratívába, illetve beilleszthető egy nagyobb, Magyarország és a Nyugat kapcsolatát értelmező viszonyrendszerbe, amelyben a Nyugat fogalmához a nemzet sorsa iránt közömbös vagy egyenesen azzal ellenséges erő képzete tapad.
Az 1920-as eseményeket előhívó, azokat immár hivatalos emléknapként is felidéző Trianon szó voltaképpen emlékezethely, amelynek célja, ahogy Pierre Nora költőien megfogalmazza: „az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása, a dolgok állásának rögzítése, a halál halhatatlanná tétele, a spirituális anyagba foglalása abból a célból, hogy a jelentés maximumát hozza ki minimális jelekből”. Metaforaként nyilván szabadon értelmezhető, a beszélő szándéka, személyes választásai határozzák meg, milyen sajátos jelentéstartalmakat, viszonyulásmódokat rendel hozzá. A magyar közbeszédben döntően a Trianon-metafora „a nem várt veszteség és a vereség tapasztalata köré szerveződik. Mivel metafora, e veszteség konkrét tárgyát nem kell megnevezze, szabadon beilleszthető bármi: terület, népesség, középbirodalmi pozíció, gazdasági és társadalmi erőforrások stb.”
Az első világháborút lezáró békeszerződésnek helyet adó helységnév, Trianon ugyanakkor etnocentrikus metaforaként funkcionál, a közbeszédben uralkodó értelmezése nyilván csak a magyar nemzeti megközelítés felől olvasva érvényes, figyelmen kívül hagy más olvasatokat. (Maga a trianoni béke mint metafora a román történetírásban és közbeszédben például nem játszik kiemelt szerepet, nem is játszhat, hiszen Erdély Romániához csatolásának ténye ebben a narratívában csupán adminisztratív szempontból valósult meg 1920. június 4-én, voltaképpen másfél évvel korábban, 1918. december 1-jén történt, a gyulafehérvári román nagygyűlésen. Ilyen értelemben a Trianonmetafora a román közbeszédben sokkal inkább a magyar irredentizmus hívószava, mint az első világháborút lezáró eseményeké.)
Ugyancsak a Trianon-metafora komplex jelentésének, metaforaként történő kibontásának lehetőségét veti fel Ablonczy Balázs is a Trianon-legendák második kiadásának előszavában. „Nem lehetséges, hogy Trianon valami másnak a neve? Vagy legalább másnak is? A magyar történelem és polgárosodás felemás alakulásának, egyéni és kollektív szenvedések szummumának vagy ezek érzetének?”
Ennek a valami másnak a kibontásában, közönség felé való strukturált kommunikálásában és a kollektív emlékezetben való elhelyezésében játszik döntő szerepet a metaforákkal egyébként is gyakran operáló szépirodalom.
Forrás: ProMino