Öt éve találkoztam utoljára Sudár Annamária előadóművésszel, akkor a Weöres Sándor-emlékév jegyében zajló Balatoni Íróhét egyik résztvevője volt Keszthelyen. Önálló estet tartott és rendhagyó irodalomórát is az egyik középiskolában. Utóbbira nekem is lehetőségem volt beülni. Irigyeltem a diákokat, mert szervezői munkám okán nekem kimaradt az előadóest: egy igényes, felejthetetlen irodalmi előadás. Azóta öt év telt el, és én ugyanolyan lelkesen emlegetem, amit Annamária képvisel, mint annak idején. Ennek pedig a legjobb formája talán az, ha egy kicsit jobban megismertetem őt közönségével, akiknek a köre remélhetőleg mindig csak bővülni fog, már csak azért is, mert hiszem, hogy rá, és egyáltalán a versmondókra, mindig szükség lesz.
Mióta nem találkoztunk, a kortárs költészet reneszánszát éli, újra divatba jött verseket olvasni. Ugye, örülhetünk ennek?
Ennek mindenképpen örülhetünk, mert valóban észrevehetően megnőtt az érdeklődés a kortárs költők iránt, de én úgy érzem, hogy ez inkább az ún. rájátszásokat, illetve az igen népszerű. slam poetry-t jelenti, Ezekre valóban nagy az érdeklődés, de inkább csak a fiatalok részéről. Ha viszont a klasszikus értelemben vett versmondásról és a klasszikus értelemben vett pódiumműfajról kérdeznél, amikor egy ember „csak” verset mond mindenféle „hajcihő” nélkül – amikor nincs mögötte vetítés, nem visel jelmezt, nem kísérik egyéb effektek, hanem csak áll egyedül és mondja, azt ugyan szintén szeretik sokan, de kisebb a közönsége, és arra inkább az idősebb korosztály kíváncsi.
Viszont, a repertoárodat nézve, talán nem elhamarkodott a feltételezés, hogy te szinte minden generációhoz eljutsz. Kezdve a rendhagyó irodalomóráktól, a legnagyobb magyar költők műveiből készített előadásaidon át, a különleges, összetett műsorokig bezárólag, csupa olyan irodalmi programot kínálsz az oldaladon, amelyek, azt gondolom, rengeteg kort és stílust képviselnek.
Mivel egyáltalán nem hirdetem, de még csak nem is ajánlom magam, és nem vagyok olyan híres, akinek elég a nevét kiírni, hogy többszörös teltház legyen, sajnos bármennyire is jól esik a feltételezés, nem állja meg a helyét. Ezzel együtt egyáltalán nincs okom panaszra, az Arany János-évhez kapcsolódóan például rengeteg fellépésem volt, és amúgy is keresnek szerencsére. Másfelől nekem teljes embert kívánó főállásom van az Országos Széchényi Könyvtárban. Nagyon sokat dolgozom, s ezért a versmondásban, a fellépéseimben van egyfajta szabadságom. A munkám – anyagi szempontból – bizonyos függetlenséget is biztosít a versmondónak, ugyanakkor rengeteg energiámat elviszi, és sok időmet elveszi. Több idő kellene gyakorolni a verseket és új szövegeket is jó volna tanulni. S ez igaz az általad említett rendhagyó irodalomórákkal vagy bármely más műsorommal kapcsolatban is.
Azért az jó lehet, tényleg egyfajta szabadságot adhat, hogy nem nyomaszt annak a terhe, hogy művészként neked nem abból kell megélned, ami a meghívásokból összejön.
De nem is tudok olyan előadóművészről, aki pusztán ebből élne. Többnyire tanárként, műsorszervezőként, könyvtárosként dolgozunk. Ez más, mint a színészként végzettek helyzete. Mivel mi nem vagyunk részei a színészvilágnak, bizonyos helyekre el se tudunk jutni. Mi, versmondók általában könyvtárakban, iskolákban, templomokban, művelődési házakban vagy hasonló kulturális intézményben lépünk fel; a „hajszálereket” varrjuk – ahogy mondani szoktam. Elsősorban kis közönségekhez megyünk: kis falvakba, általános- és középiskolákba rendhagyó magyarórákra, illetve néha felbukkanunk egy-egy nevesebb eseményen, rendezvényen is. Mi nem tudunk úgymond igazán híressé válni, de ez nem is cél.
Mégis, hogy választottad ezt a pályát? – és most természetesen nem a munkahelyedre gondolok, bár biztos az is rengeteg érdekességet foglal magába. Hogy lettél te versmondó?
Diákkoromban kezdtem verseket mondani, szavalóversenyekre járni, amivel persze sokan vannak így, de én így maradtam. Meghatározó volt számomra a József Attila Gimnázium Budán, ahol a Latinovits Diákszínpad tagjaként sokat tanultam. Később az ELTE Bölcsészkarán magyar és történelem szakon végeztem. Közben folyamatosan jöttek a felkérések, hogy lépjek fel ilyen avatóünnepségen meg olyan átadón, s egy idő után már magamtól csináltam műsorokat, később pedig hívtam magam mellé fellépő partnereket is. Nem volt semmi hirtelen fordulat vagy konkrét esemény.
Meg sem fordult a fejedben, hogy a színművészetin folytasd a tanulmányaidat?
Egyszer jelentkeztem, 1988-ban, amikor is az első rostán kiestem. Azt gondolom, az egész akkori külsőm és minden az ellen játszott, hogy színész legyek. Kövér voltam, zárt voltam, nem tudtam magamat „viselni”. A mai fejemmel azt mondom, jobb is így.
De a tehetséget érezted magadban vagy azt, hogy ki kell állnod a színpadra?
A tehetséget az ember nem érzi, inkább egyfajta késztetést érez, és azon túl folyamatosan tele van kételyekkel. Bennem egészen végletesen szoktak ezek megfogalmazódni. Például, hogy egész egyszerűen abba kellene hagynom. Ez általában akkor szokott előjönni, amikor nem nagyon jönnek a felkérések, meg amikor nem sikerül egy-egy fellépés. Aztán valami mindig továbbvisz. De szerintem sokan vannak így. Ha megkérdezik tőlem, ki vagy, akkor azt mondom: tanár vagyok, s ez mindmáig inspirál. Az egykori gimnáziumomban tanítottam, s aztán amikor abbahagytam a tanítást, úgy gondoltam, hogy ez csak ideiglenes. A döntés hátterében anyagi okok voltak, s a lehetőség hogy a Neumann-házba kerülhettem teljes állásba. De mára tudom, hogy a tanári pálya végérvényesen a múlt. 2007 óta az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozom, jelenleg a Webtartalom-koordinációs osztály vezetője vagyok.
És mellette megmaradt a versmondás. Azért annál több kellett ehhez, mint hogy minden csak úgy jött a maga folyamatában, még ha értem is, hogy a színészet már sok lett volna neked.
Igazából engem mindig a versmondás érdekelt, alapvetően az, hogy a szöveget hogyan lehet átadni. Ma már sokkal jobban érdekel ez, mint a színház. Nagyra becsülöm a színházi világot, a jó előadásokat, a jelmezeket, a színészek olykor akrobatikus készségeit is, de engem elsősorban a szöveg és a személyiség érdekel. Színházba járó emberként ezért rosszul érint, amikor egy alapvetően szövegközpontú irodalmi művet, pl. Ibsen vagy Shakespeare műveit, annyira elvisz a látvány és a mozgás és egyéb non-verbális „varázslat”, hogy a szöveg és a szerző (!) szinte el is tűnik.
Ha mint közönséget kérdeznél a versmondás kapcsán, az intellektus és orgánum mellett számomra nagyon fontos a szavak szép, tiszta ejtése is, ami ritkábban megfigyelhető, mint gondolnánk. Ha mindegyik összetevő együtt van, csodálatos élményt tud ajándékozni bármilyen előadásban.
Igen, ezek mind fontos dolgok. De az titok, hogy valaki pontosan mitől is hat, hogy miért kell rá odafigyelni. Mensáros Lászlónak pl. nem volt kifejezetten jó orgánuma mégis kiváló versmondó is volt.
Szép sorban megjelentek előttem a régi nagy versmondók. Mindegyiküknél megvolt, hogy melyik nagy költőnk állt neki a legjobban. Te mi alapján választod ki, hogy melyik művész műveit dolgozod fel?
A műsorok valahol mindig „kijelölődnek” az időben. Van közülük olyan, ami felkérésre született – ilyen volt pl. a Széchenyi Istvánról készült műsorunk, amelyet Rubold Ödön színművésszel és Török Mátéval, a Misztrál egyik tagjával adunk elő. S vannak olyanok, amelyek azért jöttek létre, mert bennem kezdett motozni valami: ilyen volt a Weöres Sándor-műsor is. Arany János mindig foglalkoztatott. Talán azért, mert a balladáival már gimnazista koromban voltak sikereim. Mára van önálló Arany-estem is és külön feldolgoztam a Toldi estéjét, amit a Misztrál együttes másik tagjával, Heinczinger Mikával adunk elő. Az elmúlt évben ez a két műsor több tucatszor elhangzott – köszönhetően az emlékévnek. Szabó Andrással közös műsorunk, a Mennyei poggyász, amely a magyar nyelvről szól. Csokonai Dorottyájának pódiumváltozata az egyik barátnőm ötletéből és bíztatására született. Ebben vannak kellékeim, társaim pedig a Fodor Kamaraegyüttes.
Melyik a legkeresettebb?
Erre nehéz válaszolni, mert nagyon meghatározóak az emlékévek. Amikor például Széchenyi évforduló volt, akkor sokat hívták az Üdv, Széchenyi! című műsort, amivel sokat léptünk fel 2011-ben. Weöres Sándor születésének 100. évfordulójának okán 2013-ban nagyon sokan hívták a Weöres-estemet. Tavaly Arany János kapcsán szerepeltem a legtöbbet. Az ember természetesen örül annak, ha hívják, de az elszomorító, hogy az emlékévek végével szinte megszűnik az érdeklődés egy-egy műsor iránt. S az előadóművészt nem is az motiválja, hogy kinek lesz emlékéve. Jövőre pl. Ady Endre halálának 100. évfordulója is lesz, de biztos, hogy nem fogok ezért Ady-műsort szerkeszteni.
Miért? Nem kedveled a költészetét?
De szeretem, csak nem érzem úgy, hogy nekem való lenne egy önálló műsor az ő műveiből. De ezt csak egy példának szántam, s inkább arra, hogy nem az emlékévek, nem a kerek évfordulók alakítják azt, hogy kivel kapcsolatban, vagy milyen témáról készül műsor, összeállítás. Olyan értelemben persze Adyra is készülök, hogy azokat a verseket is gyakorolni kell, amelyeket tőle tudok. Egyébként egy műsort megszerkeszteni legalább akkora munka, mint aztán megtanulni azt.
Hogyan kell elképzelni, miután megtalálod a költődet, eldöntöd a műsort, hogyan látsz neki a feladatnak?
Tulajdonképpen mindig más a folyamat. Egy biztos: nagy alázattal kell nekiállni a munkának. Sok szempont van. Az én versmondói alkatomtól kezdve odáig, hogy több szerzős, valamely témát átfogó műsorról van-e szó vagy egy szerzőhöz kapcsolódóról. Aztán ott van a partner igénye, hozzáállása. Ez is mindig más. Ha epikus művet adok elő, akkor nagyon kell vigyázni arra is, hogyan húzok. Mert a mű nem sérülhet, a tartalom, a mondanivaló nem változhat meg, s a mű szerkezetére is vigyázni kell. Tiszteletben kell tartani a versmértéket és a versszakokat is. És nagyon fontos, hogy a néző – pl. a Dorottya vagy a Toldi estéje esetében – megértse a történet is, követni tudja a szerepelők érzelmi változásait.
Ez kihívást szokott jelenteni?
Persze! Meg sok munkát. És a legvégső változat legtöbbször csak a közönséggel való találkozás során alakul ki.
Erről hosszasan lehetne beszélni, mert több területet is érint, de én mégis a te szerepedre, a versmondók jelentőségére terelném vissza a szót. Mint beszéltük is már, divatja van a kortárs költőknek, rég nem fogytak így verseskötetek mint ma. Mégis azt gondolom, hogy hiányzik a versek hangos átadása, ami iszonyatosan nehéznek tűnik. Nem egy irodalmi esten imádkoztam, hogy a költő inkább ne olvassa fel saját versét, ha lehet.
A kortárs költészetről az egyik önálló estem jut eszembe, aminek az Irodalmi recycling címet adtam, s ami az intertextualitás jelenségét járja körül. A cím többeknek tetszett, mások elutasították, de én kifejezőnek találom: újrahasznosítás, feldolgozás. A régi és az új között feltáruló többletjelentés. Ma a kortárs magyar irodalomban nagyon erőteljes jelenség, hogy költőink régi szövegeket használnak, idéznek fel; játszanak ezekkel, újraírják őket. A régi szövegek felhasználása, a nagy elődökre való hivatkozás persze mindig is létezett. Ezzel az esttel olyan pragmatikus szándékom is volt, hogy egy – és színes, különféle hangulatú – műsorba kerülhessen Kiss Judit Ágnes, Orbán Ottó és Arany János, Varró Dániel, Tóth Krisztina és Zrínyi Miklós meg Radnóti.
Több új műsorod is van?
A legújabb és még tulajdonképpen formálódó műsor a Török Mátéval (Misztrál) közös Látod-e, amit hallasz? című összeállítás. Ennek az áll a középpontjában, hogy a költészet befogadásához igazából leginkább az kell, hogy az ember képzeletében megjelenjen, amit hall, amit olvas. Hogy át tudja venni, meg tudja jeleníteni a hallott metaforákat és egyéb költői képeket a benső, legnagyobb „vetítővásznon”, a képzeletünk. Manapság hihetetlen mennyiségű kép bombáz minket. Mintha megsérülne felnőtt korunkra az a képességünk, ami óvodás korunkban még nagyon is működött: akkor, ahogy olvasták, mondták nekünk a meséket, egyértelműen megjelent bennünk minden apró részlet a történetből. Vajon látjuk-e, amikor olvassuk a Toldi első részében: „Majd az édes álom pillangó képében/Elvetődött tarka köntösében” – csak, hogy egy példát mondjak.
Készülök most egy új műsorra Huzella Péterrel együtt, amelyről egyelőre csak annyit árulnék most el, hogy Kosztolányi áll a középpontjában. Egyelőre a szerkesztés fázisában tartunk, sokat kell még dolgozni vele. De van műsorötletem a Misztrállal is. Ez még szintén az „inkubátoszakaszban” van.
Ha jól emlékszem korábbi beszélgetéseinkre, a Magyar Pálos Rendről is van műsorotok, s a rend magánemberként is életed része.
Igen. Bátor Botond akkori pálos tartományfőnök ötletéből készült el 2009-ben az Aperges me… című műsor, amely az egyetlen magyar alapítású és máig létező férfi szerzetesrend 800 esztendős történetét dolgozza fel. A Misztrállal, Eperjes Károllyal, majd Oberfrank Pállal adtuk elő. Másfelől a rend egyik segítője vagyok. Úgy szoktam mondani, hogy írok és olvasok számukra, segítek pályázatokban, de több kisebb-nagyobb kiállításnak is szerkesztője voltam.
Ez a fajta munka, a rend segítése számodra egyfajta küldetés?
Ezt sosem fogalmaztam így meg. Én inkább úgy mondanám, amit a pálos atyák is szoktak mondani: ezek döntések. Az életünkben folyamatos döntések vannak. Számomra ez egy döntés, hogy mellettük vagyok és segítek nekik. 14 éve találtam rájuk, és azóta sok minden történt. Rengeteg élmény, illetve sok munka: műsor és lemez, pálos újság és kiállítások – köztük a 2014-es pécsi Pálosaink, a fehér barátok az Országos Széchényi Könyvtár és a rend által közösen szervezett kiállítás. De részem van abban is, hogy Virág Benedek sírköve megújulhatott a Kerepesi temetőben. Ezek számomra fontos dolgok. Kerülném az olyan nagy szavakat, mint misszió vagy küldetés, ez egy döntés, döntések sorozata a részemről. S ebben nincs mindig érzelmi töltet, s az sem baj, ha néha nehéz, ha sokszor szinte nem fér bele a napba a feladat.
Ugyanígy kerüljem a szóhasználatot akkor is, amikor a rendhagyó irodalomórák jutnak eszembe? Amikor az ifjúságot találod meg egyedi előadásmódoddal?
Az azért egy jó terep nekem, mert abban benne van a tanárságom is. De ez elég nehéz ugyanakkor. Sokféle élmény éri az embert ennek kapcsán. Mindig meg szoktam köszönni a pedagógusoknak, amikor úgy érzem, „átment”, amit csináltam. Mert érezni a gyerekek hozzáállásán, hogy milyen szokott lenni a magyaróra – úgy általában. Hogy hozzá vannak-e szokva ahhoz, hogy érdemes figyelni, mert lehet, hogy érdekes lesz. Ha ez működik, az olyan, mintha a kollégák előre „megágyaztak” volna nekem.
A gyerekek mennyire befogadóak ma?
Nehéz erre válaszolni, mert lehet, hogy akkor is elvetem a magot, amikor úgy élem meg, hogy, hú, ez nem sikerült, vagy azt látom, hogy többen unják. Vannak kifejezetten befogadó közegek, s hangsúlyoznám, hogy az adott tanáron nagyon sok múlik ebben a vonatkozásban is. Aztán nagyon más bemenni felsősökhöz és más középiskolásokhoz. Pl. Arany János rendhagyó magyarórát leginkább akkor jó tartani, ha nem sokkal korábban tanulták a költőt – akár hatodikban, akár a gimnáziumban, mert még friss az élmény.
Ez azért is fontos, mert neked kell a sikerélmény?
A sikerélmény minden embernek kell. De nem azért kell csinálni. Nem szabad beleragadni se a sikerbe, se a sikertelenségbe. Amikor nem érzem, hogy jól szerepeltem a gyerekeknél, azt kell tudnom bevallani, ami rám vonatkozik: hogy mondjuk nem is készültem annyit, vagy rosszul mértem fel a helyzetet, dekoncentrált voltam stb.
Ami nekem feltűnt a műsoraidat olvasgatva, hogy a Dorottyán kívül (amit ugyebár egy férfi írt) nem találtam kifejezetten női karaktereket, sem költőnőket. Nem hiányzik Neked az előadóművészetedből a női energia?
Én ezt így sosem vizsgáltam. De azt hiszem az, amit te női energiának nevezel, az éppen a személyemen keresztül van benne a műsorokban, akkor is, ha Aranyt vagy Weörest mondok, vagy egyetlen női szereplője vagyok a pálos műsornak. Aztán meghatározók a hangi az alkati adottságok is. Engem mindig erős egyéniségnek, egyesek balladamondó mások királynői alkatnak neveztek. Kamaszkoromban sem a naivaszerepek találtak meg diákszínjátszóként, hanem a Dajka a Rómeóból vagy a Kamilla a Liliomfiban.
És mi van Phaedrával? Olvastam a repertoárodban. A világ egyik legjobb női szerepe. Abban minden benne van!
Az biztos, hogy a Phaedra egy óriási mű. A magyar színházi hagyományban a francia klasszicista tragédia nem ágyazódott be igazán. Corneille-t vagy Racine-t nagyon ritkán tűzik műsorra. A Phaedrát Somlyó György fordításában a Nemzeti Színház mutatta be sok évtizeddel ezelőtt. Én diákszínjátszóként találkoztam a Phaedra címszerepével, s aztán jóval később készítettem belőle egy monodráma-változatot. De rég nem kérték tőlem, amiben az is szerepet játszik, hogy ehhez profi hangosítás és némi szcenika is szükséges.
Én nagyon-nagyon megnézném. Amúgy lenne olyan szépirodalmi női karakter, aki viszont elsőként beugrik, amikor azt kérdezem, kit formálnál meg a legszívesebben, ha minden feltétel adott volna hozzá?
Amikor még kamaszként színésznek készültem, mindig úgy képzeltem, hogy én majd a nagy antik hősnőket fogom játszani. De az eredeti műveket, nem az átiratokat. Úgy gondoltam, hogy Gertrúdot és Gertrudist is el fogom játszani a Hamletben és a Bánk bánban… De ezeken mára mosolygok kicsit.
Ami számomra még érdekes és szimpatikus, hogy a színpadon zajló műsoraidon túl, az „utcán” is megtaláltad a közeget, ahol adni tudsz.
Van egy speciális „műsorom”, ami tulajdonképpen egy hosszú séta a Kerepesi úti temetőben, más néven a Fiumei úti sírkertben, Budapesten. Sok egykori hírességünk van itt eltemetve; itt található a Kossuth-, a Deák-, a Batthyány Mauzóleum is, illetve pl. Arany, Vörösmarty, Kosztolányi, Radnóti sírja és még nagyon sokak síremléke. Még ifjú tanárként kaptam a feladatot örökségül, hogy körbevezessem az érettségiző diákokat és meséljek nekik a síroknál. Ma is rendszeresen viszek diákcsoportokat és felnőtt csoportokat is ilyen sétákra, főleg a még ragyogó, színes őszi időszakban.
Mi a program menete?
Ez egy kb. négy órás séta, ami általában délelőtt vagy kora délután indul. Megállunk a síroknál és én mesélek. De nem életrajzokat, inkább érdekességeket. Vörösmartynál például elmesélem a temetésének körülményeit, hogy is volt az 1855-ben. Arany Jánosnál sok mindent érintek, például azt, hogy azt a két tölgyfát, amelyek ma már szinte ráborulnak a szarkofágra, a kései utódok ültették át még csemeteként a Margitszigetről – a Tölgyek alatt című versben megfogalmazott vágy szerint, amelyben arról ír, hogy tölgyfák alatt szeretne pihenni: „De, akárhol vár/A pihenő hely rám:/Egyszerüen, bár/Tölgy lenne a fejfám.” A Kerepesi temető gyönyörű és sok különleges dologról lehet mesélni a séta során. Természetesen a Kossuth Mauzóleumnál is időzünk, vagy az 56-os parcellánál is szoktam mesélni, meg Munkácsynál, Csontvárynál… És verseket, idézeteket is mondok. A temető 55 hektár, így nyilván nem járunk be mindent, bár így is négy órát időzünk a szobrok és az emlékek között. Nagyon el szoktam fáradni én is, de sokan mondják, hogy észre se vették az idő múlását. Megrendítő, hogy nehezen járó, idős emberek is két bottal végigsétálják sokszor a túrát. Általában csoportok keresnek meg: iskolák, nyugdíjas klubok, egy-egy település önszerveződő társasággal vagy baráti körök. Az idén tavasszal kísérletképpen egyéni látogatóknak is meghirdettem a közösségi oldalon. S most októberre meg fogom ismételni ezt a felhívást is. Van egy tiszteletdíjam, egy részvételi díj, ami igazán nem magas. Aki kedvet érez és látja majd a közösségi oldalamon közzétett felhívást az időponttal, nincs más dolga, mint a megadott helyen és időben csatlakozni a csoporthoz.
Miközben hallgatlak, látom, csillog a szemed, különösen, amikor a nagy a költőkről és versmondókról beszélsz. Mit jelent számodra ez az egész?
Örömet, feladatokat, élményeket. Nem tudom igazán jól megfogalmazni, mert bennem ez az egész egyben van. Hálát érzek azért, hogy a versmondó, a tanár és az a munka, amelyet a munkahelyemen végzek, sokszor összeér, s ki is egészíti egymást. Így hol ezt az oldalamat, hol a másikat tudom megélni. Hálás vagyok, hogy rátaláltam a Misztrálra, akikkel már csaknem tizenöt éve dolgozunk együtt. Érdekes, hogy a versek kapcsán mennyi helyre eljutottam; a versek vittek el Párizsba, Svédországba, Finnországba, többször Bécsbe; de hogy ne is ezt mondjam: számos kis magyar faluba, ahol sokszor szép élményeket élhettem meg. Ezeken a kis településeken olyan emberek élnek, akik nincsenek annyira „túletetve”, mint a budapesti vagy egyéb nagyvárosi közönség. A budapesti azt se tudja, hány program van a városban, feldolgozhatatlan mennyiségű inger éri. Egy kis faluban sokszor szinte alig van program, versmondóestet pedig ritkán látnak. És ott, azok az emberek sokszor nagy hálával fogadják be a nehéz szövegeket is. Kérdeztél a küldetésről. Igen, ha beszélhetünk róla az esetemben, akkor ebben megtalálom azt is.