Mennyire befolyásolják életünket a családi kötelékek, a környezet, amibe születtünk? Mennyi esélyünk van kilépni az örökölt családminták árnyékából? A merev társadalmi berendezkedések a 21. századi nyugati világban éppúgy jelen vannak, mint az indiai kasztrendszerben, csak máshonnan erednek a problémák. A szintugráshoz szükséges külső és belső erőforrások megteremtése leküzdhetetlennek tűnő akadálypályához hasonlít.
Vance története a Vidéki ballada az amerikai álomról című filmben erről szól. Egy egyszerű munkásosztályhoz tartozó családról, amelyiknek közel sem makulátlan jellemű ősei felépítettek egy középosztálybeli életet. Látszólag viszonylag normális életet élnek, de legbelül, generációról generációra hordozták magukkal családi örökségüket: a reménytelenséget és a szégyent. Alkoholizmus, agresszió, fel nem dolgozott traumák lenyomata jelenik meg a magánéleti kudarcokban. A főszereplő, Vance a Yale jogi karán végzett, gyönyörű barátnője van, várja egy sikeres élet, aminek a küszöbén kemény küzdelmet folytat a család évszázados múltjával, a gyermekkorából hozott emlékekkel.
Ron Howard drámája a filmmel azonos című, 2016-os New York Times bestseller adaptációja, egy őszinte vallomás, hús-vér figurákat felvonultató, megrendítő, de humortól sem mentes emlékirat. A nagyrészt ohiói szülővárosában játszódó történet nagyon fontos dolgokról mesél, ami egyáltalán nem csak a tengerentúlon élők számára tesz fel kemény kérdéseket. Hiszen mindannyian cipelünk a családtól kapott hátizsákban olyan örökségeket, amelyekkel sokszor nem könnyű szembenézni, amelyek feldolgozása évekig is eltarthat.
Nem véletlenül szerepel az utóbbi évek könyves toplistáján a sok önismereti, a családok múltját sejtszinten elemző kötet. Ha ezekhez hozzárakjuk a szélesebb társadalmi jelenségeket érintő kérdéseket, roppant izgalmas, mindenkit érintő témákat kapunk.
A magyar filmkritikusok mégis lehúzták Howard moziját, szerintem érdemtelenül. Meglehet, a rendező valóban nem kockáztatott nagyot, és talán tényleg az arany szobrocskára gyúrt már a forgatókönyvbe (Vanessa Taylor) leütött első betűtől kezdődően, de szerintem ennek a filmnek nem is biztos, hogy szokatlan megoldások, kísérletező jellegű húzások jól álltak volna. Vagy csak én értem be kevesebbel. Nem tudom. A Vidéki ballada az amerikai álomról egy családregény, ami több idősíkon játszódik és piszkosul fontos üzenete van. Ezek közvetítéséhez kiváló színészeket találtak.
Gabriel Basso a főhős felnőttkori énjét nagyon szerethetően alakította. Elhittem neki a belső vívódásait, hogy hiányzik belőle a magabiztosság, mert még mindig nem győzte le a múlt démonjait, és azt is, hogy nagyon okos, értékes ember, aki önmagában bármire vihetné. A kamasz Vance imádnivaló volt, remek választás, külön dicséretesnek érzem a fantasztikus külső hasonlóságot közte és az idősebb Vance között.
A legnagyobb elismerést azonban Amy Adams és Glenn Close pazar játéka érdemli. filmnézés közben többször rácsodálkoztam tehetségükre. Oscar-díjat nekik!
Abban viszont egyet kell értsek a filmet kritizálókkal, hogy amit ebben a filmben látunk, az valóban nem fedi a mélyszegénység, a nyomor fogalmát, amit elvileg mutatni hivatott a film. Ha ezeket a szavakat hallom, nálam teljesen más képek kúsznak be, akár a magyar való világra, akár a dokufilmekben, hírekben mutatott képsorok alapján az USA valóságára gondolok. Ez hiba volt, de számomra mégis inkább adott a Netflix kínálatában található film, mintsem elvett volna, és egészen biztos vagyok abban, hogy az Akadémia is hasonlóan fog nyilatkozni, amikor a legjobbak felett ítélkeznek majd jövőre.