„Alvilági útikalauz ez a fekete memoár; felsorol minden pokolbeli látnivalót, és mint minden jó útikalauz, végül a halál glosszáriumát is közli, azt a német társalgási nyelvet, amelyet rabok és rabtartók egyaránt beszéltek.” (Részlet a könyv fülszövegéből)
Auschwitz? Az ördög hallott róla. És milyen lehet egy koncentrációs tábor? Hamarosan megtudom. A csíkosokat Herr Kapónak kell szólitani Mützen ab! Mützen auf.
Már tudtuk, hogy ez azt jelenti: sapkát le! sapkát fel! A parancsot gyorsan, szabályosan és egyöntetűen kellett végrehajtani. Jaj annak, aki elkésik. Mivel transzportunk többsége fiatalokból állt, mi könnyebben elviseltük a gyakorlatozás olyasféle keserveit, mint a hüpfen, rolleri, ranzen, meg a többi válogatott kínzás, mindig veréssel és rugdalással egybekötve. Az öregeknek nehezebb volt. Gyakran elestek, és annál ádázabbul gyötörték őket. Kowalski apó, az öreg zakopanei, hajlott kora ellenére valahogy elboldogult, de nem mindenki volt ilyen erős. Egy kis lélegzethez jutottunk, amíg az öregekkel foglalkoztak. Már tudtuk, hogy a csíkos ruhások is rabok, a sachsenhauseni táborból kerültek ide, ott ültek egyvégtében 1933 óta. Így még kevésbé értettük, miért bánnak velünk olyan rosszul, még akkor is, amikor nincs SS a közelben. Ezek sokszor az SS-eknél is rosszabbak voltak. Folyton a nyomunkban jártak, és kiadósan, szorgosan botoztak, ahol értek. Sokunknak bedagadt a szeme, vagy felhasadt a fej-bőre.
Kioktattak bennünket, hogy a csíkosokat Herr Kapónak kell szólítani. Aki megszólítja a kápót, köteles vigyázzba állni, előírásos Mützen ab mozdulatot tenni – bár egyikünknek sem volt sapkája -, majd a szabályos mondókával jelentkezni: – Nummer (itt a tábori számunk következett) meldet sich gehorsam.
Ha sikerült szabályosan és hibátlanul jelentkeznie, megúszta verés nélkül. Többnyire azonban mindenki eltévesztett valamit,ezért pedig botütés, vagy legjobb esetben egy jókora rúgás járt. Estefelé kicsit elnézőbbek lettek. Már csak a bejáratnál kaptunk egy alapos verést. Az I. számú kápó parancsára mindannyiunknak – több mint hétszázan voltunk – be kellett tülekednünk a blokk szűk ajtaján, hogy bejussunk az épületbe, az éjjeli szállásnak szánt helyiségekbe. A szomorú tapasztalat már megtanított, hogy a parancsot azonnal végre kell hajtani, ezért mindannyian egyszerre rohantunk az ajtóhoz. A lemaradókat már ütötték a kápók, mindenki igyekezett hát mielőbb a biztonságot nyújtó kapuhoz kerülni. De ott leírhatatlan volt a dulakodás. Taszigálták, lökdösték, nyomták, nyúzták, letiporták egymást Hátul pedig dühödten nyomakodtak a kápók, verték, rúgták, csépelték az emberek hátát, fejét, karját. Ordítozás, hörgés, szitkozódás. Végre a megváltó kapu. Még egyszörnyű dugó a kapuban, recsegnek a csontok, tompa nyögés tör fel az összenyomorított mellkasokból. Egyszerre csak, mintha puskából lőttek volna ki, átrepülök a rövid folyosón, és megbotlom egy lépcsőben, amelyre itt senki sem számított volna. Egymásra zuhanunk, valahonnan megint ütések zúdulnak ránk, gyorsan felugrunk, és futunk fel a lépcsőn. Kifulladok, de már csak egy ugrás, itt az utolsó lépcsőfok. Egy tagbaszakadt kápó áll keresztben a folyosó kellős közepén, széles-terpeszállásban. Egyszer bal kézzel üt, egyszer jobbal. Derekas ütés, zúg tőle a fülem. Vér, és mi tagadás, könnyek ízét érzem a számban. Végső erőmből tovább futok, és bezuhanok. Hamarosan megtelik az egész terem az egymás mellett fekvő, elkínzott, agyonhajszolt, összevert és meggyötört, rémült és a végsőkig kimerült rabokkal.
Romon mellettem fekszik. Zihál, nem szól semmit. Csak Dziunio sziszegi: – Rohadékok! – Szemlátomást megkönnyebbült egy kicsit. De ez nem sokat segít rajtunk: Fekszünk az egész padlót elborító szalmán, és igyekszünk nem gondolni rá,mi jöhet még. A pihenés nem tart sokáig, máris vasalt csizmák döngenek a folyosón. Teremről teremre járnak, hallatszik a harsány vezényszó: – Achtung! -, mire a foglyok felugranak, és vigyázzba állnak. Hamarosan a mi ajtónkban is feltűnik az I. számú kápó és az örökké pipázó SS már jól ismert alakja. Valaki elkiáltja magát :- Achtung! – Gyorsan felugrunk. De nem mindenkinek sikerül egyszerre feltápászkodnia. – Iierfluchte Bande! Ihr Drecksacke! – üvölt a kápó.
A nyugodt Pipás lassan kiveszi a csibukot a szájából. Fehér fogsora megcsillan vastag ajkai között. Súgva, szinte szelíden parancsolja : – Hinlegen! – Lassan, összevissza lefekszünk. Az utolsó még le sem feküdt, és újabb parancs, de már erélyesebben : – Auf! – Felugrunk. Valaki megint elkésik, de a Pipás nem mutatja, hogy észrevette volna. Nyugodtan kiveri a hamut a pipájából, egyenletesen az ajtófélfához ütögeti. Hirtelen felordít: – Hinlegen! – Elvágódunk. – Auf! Hinlegen! Auf! Hinlegen! Auf! Hinlegen! Auf! – és így a végtelességig. Ingünk a testünkhöz tapad, veríték folyik a szemünkbe. – Hinlegen! Auf! Már kifulladunk, nem kapunk levegőt. A padlón rég nincs szalma. Csak törek, sok törek. Mindenütt! Az orrunkban, a torkunkban, a szemünkben. A kápó és a Pipás elmosódik a szecskafüggöny mögött. Csak az SS fáradhatatlan hangja szól a porfelhőből : – Hinlegen! Auf! Hinlegen! Auf! – Mikor lesz vége? A térdem vattából van, a testem egyre súlyosabb. Már nem látok semmit, de szerencsére nem is hallatszik több vezényszó. Elmentek !Leroskadunk a padlóra, ahol az imént még szalma volt. Valaki az ablakhoz rohan, ki akarja nyitni. Az ablakkal szemben, nem messze az SS őr bódéja. – Fenster zu!! – ordít a német. Mivel az ablaknyitó nem hallja, lead egy géppisztoly-sorozatot, ijesztésül. Ez használ. Senki sem merészkedik többé az ablakokhoz. Besötétedik. Mindenki elvackol, ahogy tud. Mi, a tarnówi cellából, együtt maradunk. A terem sarkában hangosan beszélgetünk. S folyosóról beüvöltenek: – Ruhe de! – Csönd lesz. Így alszunk el Csak Dziunio Beker forgolódik nyugtalanul, tehetetlenül veri öklével a padlót, és könnyeit nyelve nyögi: – Rohadékok!
Naphosszat sportoltunk. Már harmadik napja vagyunk a táborban. Három szelet kenyér, három csajka Avo-leves, három darabka szalonna, néhány kék folt, tucatnyi rúgás, megaláztatás. De épségben vagyok,élek. És élni akarok! Ma láttam először életemben meghalni valakit. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokáig lehet haldokolni.
Forrás: vdocuments.sites