Warning: file_put_contents(): Only -1 of 46307 bytes written, possibly out of free disk space in /web/k5fc/afuzet.hu/wp-content/plugins/bsa-plugin-pro-scripteo/frontend/css/template.css.php on line 31
Zerkowitz Judit: Megtörtént. Minden szó igaz - Könyvajánló - aFüzet

Zerkowitz Judit: Megtörtént. Minden szó igaz – Könyvajánló

Zerkowitz Judit nyelvész, oktató kivételes mesemondó hírében állt, amit a tanításban is jól tudott hasznosítani. A humor volt a másik kiemelkedő kommunikációs készség az eszköztárában. Hogy a szavakkal írásban is jól tudott bánni, tavaly bekövetkezett halála után derült csak ki a legtöbb kollégája számára. A Corvina Kiadónál idén jelent meg Megtörtént. Minden szó igaz című életrajzi könyve. Az ELTE Tanárképző, majd Bölcsészettudományi Kar munkatársa vélhetően súlyos terheket rakott le családtörténetének megírásával.

Nem ismertem Zerkowitz Juditot, visszaemlékezéseit mégis nagy érdeklődéssel vettem a kezembe Nádasdy Ádám ajánlója után: „Mint egy gazdag fotóalbum, mely egyetlen kép nélkül hajszálpontosan ábrázol mindent.”
Úgy vágtam bele az olvasásba, hogy csupán azt a pár mondatot olvastam el róla, ami a fülszövegben találtam. Már az első néhány oldal után előttem volt a személye. Ferencz Győző József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, műfordító szavai tökéletes harmóniában volt azzal a képpel, amit magam elé tudtam képzelni. Úgy is, ha egyáltalán nem vidám olvasmány a könyv.

„Jó volt vele összefutni az egyetem folyosóján vagy liftben: zárkózott félmosollyal , a felfedezés izgalmával  osztotta meg újabb, mindig meghökkentő megfigyeléseit. Most látjuk csak, hogy amikor már nem hallhatjuk hangját, hogy írni is milyen nagyszerűen tudott. Családtörténete az Osztrák-Magyar Monarchiiától a jelenkorig minden fontos és minden gyalázatos dolgot elmond erről az országról. És annál is többet. A már-már önfeledt történetmondást egyre erősebben átszínezi Zerkowitz Judit saját, a rá jellemző humorral előadott, de ettől csak még szívszorítóbb élettörténete. Az örök kívülálló, aki önmagát is kívülről látta, különös memoárjában búcsúzóul széthúzta magányának függönyét.” 

Zerkowitz Judit egy pillanatig nem mentegetőzik, vállalja: a stílus, amit olvasunk, az ő hangja; sok halál után olyan, amilyen. Olyan gondolatokat, élményeket oszt meg velünk „a családról, az országról, a szülő-gyerek viszonyról, a zsidó sorsról”, amelyek súlyos betegsége alatt törnek fel belőle. A magányáról szóló leírások fájnak a legjobban; magára maradt üres otthonában, ahova minden emlék kötötte. Az Akadémia utcai lakásban írt sorai betegségéről, a rákról, hogy három tumort találtak az agyában, nem kapott különösebb hangsúlyt. Rengeteg mindent kihagyott: a szülei halálát, pályáját, életét. Még nagyon sok mindent le akart írni, és én szívesen olvastam volna a kimaradt fejezeteket. Akkor is, ha a Megtörtént nem egy motivációs könyv. Még csak véletlenül sem az. Ez egy magyar valóságot tükröző, értékes, magányos ember története, amit hátra akart hagyni, el akart mondani. Különös, ha belegondolok, míg élt, mennyire rejtőzködő életet élt. A végén mindent kompenzált.

„Valami ártatlan, gyermeki derű és szeretet áradt belőle, s ez sugárzott vissza a személyére is. Személyes ambíciói pedagógiaiak voltak: megismertetni, megmutatni azokat a kincseket, amelyek élhetővé, sőt gazdaggá tették az életét: regényeket, verseket, zenéket, képeket. Míg másoknak szívesen segített, saját pályáját illetően szinte a karriergyilkosságig visszafogott volt. Bölcsészdoktorátusát egyetemi oktatóként átminősíttethette volna PhD-vá, meg sem próbálta. Baráti hívásra sem ment Amerikába, hogy ott szerezzen fokozatot, nem akarta magára hagyni beteg édesanyját.”

 

Fotó: Louise Vasvári

 

RÉSZLET

Egyedül

Sosem élt egyedül. Most nincs itt rajta kívül senki. Vett pörkölt szemes kávét, nem találja a darálót, és nem tudja megkérdezni, nem emlékeztek, hova tettük? Tegnap is, ahogy lapozgatta a szárnyasoltárok új katalógusát, és rábukkant a tömzsi Madonnára, még fel is állt, hogy átvigye megmutatni, aztán visszaült. Nincsen a másik
szobában senki.

Lépte alatt reccsen a parkett, a fűtőtest meg-megroppan, a csövek zörögnek. Éjfél után jön a kopogás, ismerős, nem kell megijedni, kezd hűlni a padló, a fal. Reggel ismét jelentkeznek a fűtés hangjai, egyébként nagy a csönd.
Eleinte csak üldögél, keze összekulcsolva, és megy az idő. Délben, mint mindig, megszólalnak a harangok. De nincs miért mozdulni, csak ül. Előfordul, hogy rá is sötétedik, és akkor eszébe jut a konyha, hogy enni kéne, lámpát gyújtani, bevenni az esti gyógyszert.

A felnőttkora olyan gyorsan múlt el, mintha a gyerekkorból egyenesen az öregkorba ugrott volna át. Tanult, az jó volt, dolgozott, azt szerette, rohant erre arra, az kár volt, észre se vett semmit, az bűn volt. Idős szülei a háborút és az utána következő nehéz éveket sosem tudták kiheverni, egyik betegségből a másikba estek.
Elég hamar eljött a perc, amikor nem látszott más megoldás, csak az, hogy mint egyetlen gyermekük, minél több időt töltsön velük, tegye magát hasznossá a háztartásban és akut időszakokban az ápolásban. Mind apja, mind anyja, és végül ő is, főleg itthon érezték magukat biztonságban. Leginkább a lakás rejtett zugában, a konyha mögötti kicsi, belső udvarra néző ebédlőben zajlott az élet.

Vendég oda soha nem jöhetett be, zárt zóna volt, kettős zsilipeléssel, mert már az odavezető keskeny folyosóra, és természetesen a konyhába, idegen nem tehette be a lábát. Kivéve az anyja húgát, a százöt kilójával, egyedül neki volt szabad bejárása.

 

Forrás: Corvina KIadó