Zerkowitz Judit nyelvész, oktató kivételes mesemondó hírében állt, amit a tanításban is jól tudott hasznosítani. A humor volt a másik kiemelkedő kommunikációs készség az eszköztárában. Hogy a szavakkal írásban is jól tudott bánni, tavaly bekövetkezett halála után derült csak ki a legtöbb kollégája számára. A Corvina Kiadónál idén jelent meg Megtörtént. Minden szó igaz című életrajzi könyve. Az ELTE Tanárképző, majd Bölcsészettudományi Kar munkatársa vélhetően súlyos terheket rakott le családtörténetének megírásával.
„Valami ártatlan, gyermeki derű és szeretet áradt belőle, s ez sugárzott vissza a személyére is. Személyes ambíciói pedagógiaiak voltak: megismertetni, megmutatni azokat a kincseket, amelyek élhetővé, sőt gazdaggá tették az életét: regényeket, verseket, zenéket, képeket. Míg másoknak szívesen segített, saját pályáját illetően szinte a karriergyilkosságig visszafogott volt. Bölcsészdoktorátusát egyetemi oktatóként átminősíttethette volna PhD-vá, meg sem próbálta. Baráti hívásra sem ment Amerikába, hogy ott szerezzen fokozatot, nem akarta magára hagyni beteg édesanyját.”
RÉSZLET
Egyedül
Sosem élt egyedül. Most nincs itt rajta kívül senki. Vett pörkölt szemes kávét, nem találja a darálót, és nem tudja megkérdezni, nem emlékeztek, hova tettük? Tegnap is, ahogy lapozgatta a szárnyasoltárok új katalógusát, és rábukkant a tömzsi Madonnára, még fel is állt, hogy átvigye megmutatni, aztán visszaült. Nincsen a másik
szobában senki.
Lépte alatt reccsen a parkett, a fűtőtest meg-megroppan, a csövek zörögnek. Éjfél után jön a kopogás, ismerős, nem kell megijedni, kezd hűlni a padló, a fal. Reggel ismét jelentkeznek a fűtés hangjai, egyébként nagy a csönd.
Eleinte csak üldögél, keze összekulcsolva, és megy az idő. Délben, mint mindig, megszólalnak a harangok. De nincs miért mozdulni, csak ül. Előfordul, hogy rá is sötétedik, és akkor eszébe jut a konyha, hogy enni kéne, lámpát gyújtani, bevenni az esti gyógyszert.
A felnőttkora olyan gyorsan múlt el, mintha a gyerekkorból egyenesen az öregkorba ugrott volna át. Tanult, az jó volt, dolgozott, azt szerette, rohant erre arra, az kár volt, észre se vett semmit, az bűn volt. Idős szülei a háborút és az utána következő nehéz éveket sosem tudták kiheverni, egyik betegségből a másikba estek.
Elég hamar eljött a perc, amikor nem látszott más megoldás, csak az, hogy mint egyetlen gyermekük, minél több időt töltsön velük, tegye magát hasznossá a háztartásban és akut időszakokban az ápolásban. Mind apja, mind anyja, és végül ő is, főleg itthon érezték magukat biztonságban. Leginkább a lakás rejtett zugában, a konyha mögötti kicsi, belső udvarra néző ebédlőben zajlott az élet.
Vendég oda soha nem jöhetett be, zárt zóna volt, kettős zsilipeléssel, mert már az odavezető keskeny folyosóra, és természetesen a konyhába, idegen nem tehette be a lábát. Kivéve az anyja húgát, a százöt kilójával, egyedül neki volt szabad bejárása.
Forrás: Corvina KIadó