Európa legjobb televíziós dokumentumfilmjei között versenyez novemberben Oláh Kata és Csukás Sándor A Bármicvó fiúk című dokumentumfilmje, aminek első mozis vetítésére itthon néhány hete került sor a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. A kicsit több mint egy órás filmben egy 13 éves vallásos kamasz fiú és egy idős özvegyember készülődését követhetjük figyelemmel életük nagy eseményére, a Bármicvóra, azaz férfivá avatásukra. A filmben összefonódik a múlt, a jelen és a jövő, bepillantást nyerhetünk a zsidó vallás egy kis szeletébe, megismerhetünk két teljesen különböző sorsot. Az alkotó házaspárral a hazai bemutatót követően beszélgettünk.
Honnan jött az ötlet, hogy megcsináljátok ezt a filmet?
Csukás Sándor: Azoknak a dokumentumfilmeknek, amiket mi csinálunk, a szülőanyja általában a véletlen, valahogy ránk találnak ezek a történetek, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy észrevegyük őket. Ebben az esetben a Kati látott egy Facebook bejegyzést, ami arról szólt, hogy egy bácsi 70 évvel a megkezdett bármicvójára való felkészülését most szeretné befejezni. Már akkor tudtuk, hogy ez a történet sokkal többről szól, mint egy valamikor félbemaradt szertartás megtartásáról.
Egy ilyen komoly téma átadásához nem elég egy érdekes sztori motivációnak, vagy rosszul gondolom?
Csukás Sándor: Valóban létezik egy mélyebb magyarázat: a zsidósághoz való viszony. Kati családja érintett holokauszt ügyben, ő zsidó származású, én meg nem, vagyis van egy ki nem beszélt, dédszülői szinten feltételezett érintettség, de ettől függetlenül, furcsa módon mindig különös viszonyom volt a zsidósághoz. Valahogy mindig közel állt hozzám a téma, ha úgy tetszik, van egy különös, megmagyarázhatatlan vonzalom bennem ez irányban. Amikor rátaláltunk Gyuri bácsi történetére, azonnal egyértelmű volt mindkettőnk számára, hogy nekünk ezzel foglalkozni kell.
Oláh Kata: Azért tartottuk fontosnak, hogy ez a film megszülessen, mert hisszük, hogy a múltat nem elfelejteni, hanem feldolgozni kell. Az utolsó pillanatokban vagyunk, lassan már senki sem lesz, aki személyes élményként tudna beszélni a történelem ezen korszakáról. Mindemellett fontos hangsúlyoznom, hogy ez nem egy holokauszt film. Mert annyi minden másról is szól. Hogy az álmokat nemcsak álmodni kell, hanem meg kell valósítani őket, azért pedig lépni, tenni kell, és ez bőrszíntől és vallástól függetlenül igaz mindannyiunkra. És ha beteljesül valami, ha azt csak nézőként is éljük át valakivel, az erőt ad nekünk is a mindennapok elviseléséhez és jobbá tételéhez.
A dokumentumfilmben egy sok mindent megélt ember és egy éppen a férfivá avatására készülő fiú van a középpontban, akiket a származásukon kívül semmi nem köt össze. Mi volt az alapkoncepció?
Csukás Sándor: Egy ilyen típusú filmnél az ember nagyjából felméri, hogy honnan hová akar eljutni. Azt azonnal tudtuk, hogy végig szeretnénk követni Gyuri bácsi tanulási folyamatát, de az első pillanattól éreztük, hogy kell még valami, ami egyedivé teszi ezt a történetet. És akkor az első zsinagógai tanulás alkalmával találkoztunk Salomkével, a rabbi 13 éves fiával, akinek a történetbe való bevonásával megtaláltuk a hiányzó elemet. Vele és rajta keresztül erősebben tudtuk érzékeltetni az elmaradt gyerekkort és ünnep hiányát. A párhuzamos történettel a múlt, a jelen és a jövő egyszerre tudott megjelenni a filmben. Rengeteg anyagot forgattunk, de csak érzéseink voltak, arról, hogy hová szeretnénk eljutni a film végére. Az igazi formáját a vágóasztalon kapta meg a film. Kati remek dramaturgiai érzékét dicséri, ahogy egymásra épültek és ezáltal nyertek értelmet a különböző helyzetek.
Oláh Kata: A kamasz fiú beemelése a történetbe azért volt fontos számunkra, mert így könnyebben átélhetővé tudtuk tenni azt a felfoghatatlant, ami Gyuri bácsival ugyanannyi idősen megtörtént. Látunk egy vidám, álmokról és vágyakról fecsegő 13 éves fiút, és közben halljuk, mi történt hetven évvel ezelőtt egy ugyanennyi idős fiúval. Teljesen más gondok foglalkoztatták akkor Gyurikát, akit ünneplés helyett, csupán néhány nappal a bármicvója előtt vitték el a haláltáborba. Ott és akkor egy gyerekkornak vége szakadt. Hiába a hetven évvel későbbi beteljesülés, az idő kerekét visszafordítani nem lehet, azokat az elveszett éveket már senki nem tudja visszaadni Gyurikának. És ezt tudjuk a történelemkönyvekből, de talán így, e párhuzamos felkészülés követése közben megértjük, hogyan tudja befolyásolni a történelem az egyszerű ember egyszerű kis életét. Ugyanezért nem akartuk archív felvételekkel teletűzdelni a filmet, ezért használtunk inkább kézi tus animációt. Amikor már csak a képzelet lehet segítségünkre abban, hogy a felfoghatatlant elképzeljük.
Három évig készült a film, ami viszonylag sok időnek számít. Milyen munkák zajlottak ez idő alatt?
Csukás Sándor: Úgy kezdtük, hogy ketten voltunk, lelkesen, de nulla forinttal. Az első két évben nem volt semmilyen támogatásunk a filmre. Kati megtanulta a hangfelszerelést kezelni, én pedig a kamerát, újból készség szinten. Ezzel párhuzamosan ugyanis játék és tv-filmeken dolgozom, ahol a világítás és operatőri koncepció kiötlése volt inkább a feladatom, nem kellett azzal foglalkoznom, mi mire való egy kamerán – arra egy kameracsapat állt mögöttem. Itt muszáj volt mindent egyedül kezelnem, és emiatt a felelősség is nagyobb volt. Tehát mi voltunk a stáb. A kis forgatócsoport óriási előnye, hogy ha valami váratlan esemény történik, azonnal tudunk reagálni rá. Amikor Gyuri bácsi jelezte, hogy most ide vagy oda fog menni, fogtuk a kamerát és a hangot és követtük őt.
Oláh Kata: Az az igazság, az idő arra is kellett, hogy egy bizalmi kapcsolatot építsünk ki mindenkivel. A bácsival, a rabbival és a kamasz fiúval is. Bizony nem volt könnyű Gyuri bácsinál elérni, hogy úgy igazán beengedjen minket a belső terébe. Pedig ez volt a legfontosabb ahhoz, hogy egy őszinte filmet tudjunk készíteni. Aztán ott volt az a sok-sok leforgatott anyag. Bár a forgatási időszak alatt is dolgoztam a film vágásán, az igazi munka akkor kezdődött, amikor már minden felvétel a kezem alatt volt. És ez a folyamat legalább olyan izgalmas, mint a forgatás. Ahogy az anyag alakul, építkezik, egy-egy helyzet, vagy pillanat új értelmet nyer, az valami csodálatos. Számomra az az igazi alkotómunka. A film végleges formába öntésében segítettek minket kiváló kollégáink, akikkel évek óta együtt dolgozunk más filmjeinkben is. Egely Kati, aki a kézi tus animációkat készítette, Barcza Gergely, aki a csodálatos zenét komponálta és Böhm Dániel, aki az általunk felvett hangot tette rendbe és alkotta meg a film hangkulisszáját.
Kiknek készült a film?
Oláh Kata: Nem csak a zsidó-közösség számára, hanem mindenkinek. Ezt nagyon fontosnak tartjuk hangsúlyozni. Ez nem egy zsidófilm. Egy anya elvesztése, egy félbeszakadt gyerekkor bármilyen társadalmi vagy szociális háttérrel rendelkező életében előfordulhat! Az embert kell nézni és a történések emberre gyakorolt hatását. Toleranciára, és egymás iránti érzékenységre van szükség, és mi ezért készítünk dokumentumfilmeket, hogy ezt hangsúlyozzuk, hogy erre hívjuk fel a figyelmet, és ha egy picit is meg tudtunk mozdítani valamit nézőinkben, akkor már megérte elkészíteni!
Engem még nagyon sok minden érdekelt volna például a zsidó kultúráról, a vallási szokásokból, amiből kaptunk kis morzsákat ugyan a filmben, de még több talán jobb lett volna.
Oláh Kata: Nem egy ismeretterjesztő filmet akartunk készíteni. Téged érdekel, mást meg talán untatna több adat és információ. Nagyon nehéz eltalálni az arányt, hogy mindenkinek az igényét kielégítsük, és talán nem is lehet. Mi azt gondoltuk, hogy földobjuk a labdát, akiben felébresztjük a kíváncsiságot, az talán utánaolvas annak, ami még érdekli. Fontos szempont volt, hogy ugyanolyan élvezhetőt és érdekeset mondjunk annak, akinek a nagymamája zsidó volt, járt már zsinagógába, mint mondjuk egy teljesen kívülállónak.
Csukás Sándor: A témáról nagyon fontos inkább beszélni. A tragédiáról, arról a felfoghatatlan dologról, ami a zsidósággal történt. Úgy gondolom, ha valakinek film készítésre van lehetősége ebben a témakörben, akkor azt mindenképpen meg kell tennie. Erről muszáj újra és újra beszélni. A Gyuri bácsik lassan elfogynak, egyre kevesebben vannak, akik hitelesen direkt módon tudnak a történtekről vallani. Jönnek újabb és újabb nemzedékek, akiknek szükséges erről beszélni.
Szerintetek miért van szüksége az embereknek vallásra? Lehetetlen kérdésem oka, hogy a filmben szereplő Gyuri bácsi sok évtizedig elhagyta vallását – pont, amikor megtapasztalta a táborban megélt szörnyűségeket – és nagyon kíváncsi lennék a bármicvója előtti és utáni legmélyebb érzéseire, a változásra.
Oláh Kata: Én egy ateista családban nőttem föl, de azt gondolom, hogy – és ez a film is arra mutatna rá – a világ baja abból ered, hogy elhagytuk azt a fajta spiritualitásunkat és kötődésünket, amit a vallás adhat. Szerintem igenis kellenek az életünkben szertartások, közösségek, kellenek rítusok, mert a materialista világban a vásárlás szenvedélye, a kütyük folyamatos információ áradata pont a lényegről, az egymásra figyeléstől veszik el a figyelmünket. Az emberi kapcsolatok nem materiális dolgokon múlnak. Nem véletlen, hogy pont az embertelenség, a szeretetmegvonás vette el Gyuri bácsi hitét. És nem tudom, hogy a film végére, vagyis a beteljesült szertartás megvalósulása meghozta-e számára a vágyott érzést, a hitet, de az biztos, hogy megnyugvást kapott és közelebb került hozzá. Mert emberséget, felé irányult figyelmet kapott, aminek totális hiányát élte meg a legérzékenyebb kamaszkorában. Nem az étel, a kényelem hiányzott neki akkor, hanem édesanyja közelsége és szeretete.
Mi lesz a filmnek a sorsa?
Csukás Sándor: Novemberben, Berlinben a Prix Európa díjért, Európa legjobb televíziós dokumentumfilmjei között versenyez, de már az is nagy dolog, hogy bekerült a 15 legjobb közé, egyetlen Kelet-Európai filmként. Saját forgalmazásban mozikba is eljuttatjuk, és most kezdtünk el azon dolgozni, hogy minél több helyen legyenek beszélgetésekkel egybekötött vetítések, akár iskolákban vagy más közösségi terekben. Egész biztosan lesz Szegeden, Debrecenben is vetítésünk, Erdélybe is elvisszük és remélem még sok más helyre is.
A legnagyobb tömegeket viszont a televízión keresztül lehet még elérni – nyilván az interneten kívül -, láthatjuk majd valamelyik csatornán?
Csukás Sándor: A dokumentumfilmeknek ma nagyon sanyarú a sorsa. Jelen pillanatban nincs olyan televíziós csatorna, amelyik teret adna a frissen elkészült alkotásoknak, nézőbarát időpontban. Ha le is vetítik, reklámozni biztosan nem fogják, a nézőnek magának kell rátalálnia ezekre a filmekre. És lássuk be, az ilyen lelkes néző elég ritka példány, pedig fel kellene ismerni, hogy a dokumentumfilmek nagyon fontos részei a kultúrának.
Mi a következő filmes projekt?
Oláh Kata: Van még egy filmünk, ami már el is készült, Rothschild Klára, a magyar divat királynő életéről, aki szimbolikus alakja volt a 70-es évek divatjának. Ő volt a „magyar Chanel”, és ugyan nem volt sem végzett divattervező, sem varrónő, de még szabász se, mégis a szakma zsenijeként emlegették akkor is, és még ma is. Filmünkben a Rotschild szalon egykori dolgozói, modelljei, és kuncsaftjai emlékeznek Kláriról és próbálják megfejteni sikere titkát. Ebben a filmben bátran használtunk korabeli archív felvételeket és fotókat. Továbbá előkészítés alatt áll két kreatív dokumentumfilmünk is, az egyik egy új jelenségről, a digitális nomádokról szól, a másik egy roma párról, akiknek az az álmuk, hogy egy musical film szülessen szerelmük történetéből.