Egy társas út kapcsán kerültem újra közel a számomra oly kedves mediterrán országhoz, Olaszországhoz. Jártam már többször is talján földön, de Firenzénél délebbre még sosem jutottam. Egyetlen utazási iroda kínált olyan lehetőséget, amivel viszonylag nagyobb távolságot lehet bejárni busszal, belátható időn belül. Persze a buszos utak sok nehézséget hordoznak magukban, és felmerül néhány kérdés: vajon milyenek lesznek az útitársak, akikkel össze leszel zárva több mint egy hétre; lesz-e elég lehetőség a szükségletek kielégítésére, vagy mennyire lesz dinamikus a közlekedés, és hasonlók. Úgy döntöttem, mindezek ellenére belevágok ebbe az érdekesnek ígérkező kalandba.
Az első nap az utazás jegyében telt, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy próbálsz viszonylag kényelmesen elhelyezkedni a helyeden, amihez különböző praktikákat veszel igénybe, mint pl. a felfújható nyakpárna, a dönthető ülés és a megfelelő szögben beállított lábtámasz. Közben felméred a környezetedet, az idegenvezető felkészültségét, a sofőrök rutinosságát, a társaság összetételét és ezek alapján próbálsz felkészülni az előtted álló napokra. A kezdeti nehézségek, mint a toalett előtti sorban állás és használat a nap végére, már teljesen rutinszerű eseménnyé válik és meg sem lepődsz, amikor kígyózó sorok fogadnak a női mosdó előtt. Örömmel konstatálod, hogy a jutalmad ezért egy 50 eurocentes kedvezmény a shopban, amit beválthatsz egy kávéra vagy üdítőre. Lassan elfogadod, hogy az árak magasabbak, mint otthon és egyáltalán nincs már lelkiismeret furdalásod, hogy megigyál egy csésze kávét minden pihenőnél, ha életben akarsz maradni.
A szállásokat általában 3 vagy 4 csillagos hotelekben, félpanziós ellátás keretében vettük igénybe. Külön öröm volt számomra, hogy minden fürdőszobában nem csak bidé, de hajszárító is volt. A szobák egyszerűek, de tiszták voltak, talán csak a takaróval volt némi probléma, mivel egy egyszerű pléd volt bevonva egy lepedővel és nem igazán melegített fel, ráadásul kicsúszkált a helyéről. Ezt leszámítva különösebb gond nem volt a szállásokkal. A svédasztalos reggeli, egy helyet kivéve elég változatos volt, különösen azok számra, akik kedvelik a croissant és egyéb édes falatokat. Érdemes óvatosan választani a különböző ízesítésű gyümölcslevekből, mivel jóval édesebbek a hazainál. A vacsora viszont sokkal egyhangúbb volt. A háromfogásos menüvacsora szinte minden esetben emlékeztetett az előző napihoz. Előétel paradicsomos tészta (ez persze lehetett gnocchi, spagetti, penne vagy farfalle), talán kétszer kaptunk valamilyen krémlevest, a főfogás pedig disznóhús burgonyakörettel és végül a desszert, ami a különleges panacottától a gyümölcskenyérig a vacsora legváltozatosabb része volt.
Na, de térjünk át utazásom első helyszínére a Toscan vidék fővárosára, Firenzére. Már itt is tapasztalhatjuk, – ahogy Rómában is – , hogy a kulturális örökség védelmében, illetve a hatalmas turistaforgalom redukálás miatt a turistabuszok ki vannak tiltva Firenze belvárosából. Csapatunk a helyi tömegközlekedést vette igénybe, így testközelből élhettük át a hétköznapi forgalom sajátosságait. Az idő nem igazán volt kegyes hozzánk, szinte végig esett az eső és esernyővel próbáltunk utat törni magunknak a turistaáradat közepette. Telepített idegenvezető állt rendelkezésünkre a történelmi nevezetességek bemutatásánál, mivel komoly büntetésre számíthat az az utazási iroda, amelyik megpróbálja kikerülni ezt a lehetőséget és saját emberrel szeretné megoldani az idegenvezetést. Firenze legismertebb látványosságai közül had emeljem ki a Santa Croce templomot, ahol állítólag Krisztus keresztfájából őriznek egy darabot. Nem csak emiatt érzi magát az ember kissé megszeppenve, hanem amiatt is, hogy ez Firenze híres szülöttjeinek nyughelye . Itt van eltemetve Michelangelo, Galilei, Rossini, Machiavelli és nem mellesleg olyan alkotások díszítik a bazilikát, mint Donatello Angyali üdvözlet szobra és Paraszt Krisztusa, valamint Giotto oltárfestménye. Danténak jelképes sírhelye található itt, mivel anno száműzték őt a városból és Ravennában lelt végső nyughelyre, bár a Firenzeiek nehezen emésztik meg, hogy Ravenna nem hajlandó átadni a költő földi maradványait. Egyébként Firenzében mindenhol beleütközünk Dante arcképébe, csak figyelmesen kell járnunk.
A következő két nap középpontjában Róma szerepelt. Ha a várost egyetlen szóval kellene jellemeznem, az a monumentális lenne. A nyüzsgő város egyszerűen magával ragadja az idegent. Az ókori Róma emlékei a modern város falai között tényleg azt az érzetet keltik, hogy nem véletlenül kapta az Örök Város nevet. A Forum Romanum épületegyüttese, a Colosseum vagy a Caracallak hatalmas fürdői ámulatba ejtőek. Képzeletben visszarepülhetünk az időben és szinte halljuk ahogy elhalad mellettünk egy triga vagy megszólal az auolos és lyra hangja.
Róma a kereszténység fellegvára, így kihagyhatatlan állomása a túrának például a Vatikáni Múzeum. Kincsei láttán olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennem, hogy milyen nehéz összeegyeztetni a Vatikán kulturális gazdagságát az egyházi által képviselt tanokkal, mint a szerénység. Itt minden a pompáról, a fényűzésről és kiváló mesterek alkotásairól szólt. A Sixtus kápolna freskóiról egyszerűen képtelen voltam levenni a tekintetemet és a megilletődöttségem közepette azon járt az eszem, hogyan lehet képes egy ember, ekkora csodára. A Szent Péter Bazilika és a tér látványa nem csak azt az érzést váltotta ki belőlem, hogy mennyire parányi is az ember, hanem a két oldalon meghúzódó oszlopcsarnok, mint két kar nyúlik ki, és szinte átölel. Mindez megerősített abban a hitemben, hogy sosem vagyok egyedül.
A Szent Péter Bazilikában a legnagyobb érdeklődés Michelangelo Pietája iránt volt. Sajnos csak tisztes távolból szemlélhettem meg az alkotást,- üveglappal van elválasztva a tömegektől – mivel egy magyar származású Ausztráliában élő férfi pár éve úgy gondolta, hogy kalapáccsal átfaragja a szobrot. Említésre méltó a Laterano tér jobb oldalán található Szentek Szentje kápolna, ahova hívek ezrei látogatnak el nap, mint nap, hogy térdepelve tegyék meg a 29 (mások szerint 28) lépcsőfokot a Szent lépcsőn, amin Krisztus ment fel Pilátushoz Jeruzsálemben. A meggyötört Krisztus vére a mai napig látható a lépcsőn. Amikor ott jártam, éppen restaurálták a lépcsőt és eltávolítottak róla a védelmet nyújtó deszkalapokat, így a hívek az eredeti lépcsőfokokon végezhették az áhítatot.
A kirándulás utolsó napjaiban délnek vettük az irányt és röpke városnézés következett Nápolyban és megnéztük a felrobbant Solfatára vulkánt is. Akit erre a tájra visz a jószerencse, számítson arra, hogy itt a közlekedés élesen eltér a nálunk megszokottaktól. A szabály az, hogy nincsen szabály és a közlekedési lámpa tilos jelzése pusztán ajánlás, ezért mindig az erősebb és határozottabb jut előbbre. Az emberek 70%-a robogóval közlekedik és ahol pár centiméter hely adódik számukra, oda bevetik magukat. Ezáltal hihetetlen dinamikája van Nápolynak, mintha mindenki sietne valahova, mert az idő véges. Talán a Vezúv közelsége és fenyegetése teszi ennyire gyorssá az életet? Persze van dudálás és mutogatás, de csak egyetlen pillanatig és már mennek is tovább. Magam is meglepődtem, hogy egyetlen balesetet sem láttam, igaz az autók 90%-a magán hordozza ennek a káosznak a nyomait. Az igazi varázslat azonban Pompeiben várt rám. Az ódon város falai között végig úgy éreztem, mintha a városlakók csak valami távoli népünnepélyen töltenék az idejüket és bármelyik pillanatban visszatérhetnek otthonaikba. Ahogy beléptem egy-egy polgári család otthonába, és gyönyörködtem a fali freskók színes jelenetein, a mozaikkal kirakott fürdőkön, elképzeltem milyen lehetett itt az élet 2000 évvel ezelőtt. A város úgy mesélt az életről, mint egy pillanatról, ami hamar elmúlik, de megőrzi annak szépségét.
Erről tanúskodtak a választási „plakátok”, a köztéri kutak, fiatal szerelmesek falba vésett üzenetei vagy a helyi bordélyt díszítő pornográf festmények. A város bensőséges hangulata egészen addig elkísért, míg meg nem láttam azokat az emberi alakokat, amelyek feltárások során kerültek elő. A halál mementói, a gipsszel kiöntött maradványok arra figyelmeztetnek minden halandót, hogy az élet véges és bármikor utolérhet bennünket a kegyetlen halál. Ők éltek és élvezték az életet, ami évezredek távlatából is átszűrődött a falakon és megmaradt üzenetként a jövő generációi számára.
A kalandok ezzel még nem értek véget, hiszen Capri szigete bőven ellátott bennünket felejthetetlen élményekkel. Érdekes módon a szigetet csupán a múlt század elején fedezte fel magának a világ egy svéd származású orvosnak, Axel Munthenak köszönhetően. Egyetemi évei alatt járt először a szigeten és már akkor eldöntötte, hogy visszatér. Villát épített magának és rengeteg időt töltött itt. A svéd királynő, Viktória is Munthe tanácsára kúrálta asztmáját itt minden télen. A rossz nyelvek szerint maga Lenin is sok időt töltött itt homoszexuális szeretőjével. Ma már Sophia Loren és Nadja Swarovsky büszkélkedhet egy-egy mesés villával a szigeten. Aki van olyan szerencsés, hogy idelátogat, ne hagyja ki a sziget körüli hajókázást sem, hiszen olyan része tárul a látogató elé, ami a szárazföldről nem látható. Anacaprin libegőre ülve elérhetjük a sziget legmagasabb pontját (538 méter) és megcsodálhatjuk a kilátást Isten remekművére. Természetesen a sziget kiszolgálja a turisták minden egyéb igényét, például itt érdemes megkóstolni a Limoncellot és vásárolni a helyi kézműves termékekből.
A hazafelé tartó úton beugrottunk megnézni Tivoliban az Este Villa szökőkutjait, amelyek méreteiben és változatosságában nyújtottak nem mindennapi élményt. Fénykorában 500 szökőkút ontotta magából a vizet, amiből mára csupán 300-ban gyönyörködhetünk. Olaszországi körút befejező állomása Orvieto városkája volt, aminek középkori hangulatot árasztó óvároshoz siklóval jutottunk fel. A dóm különlegessége ne csak megjelenésében van, hanem emléket állít egy pap hitetlenségének, aki szerint nem történik átváltozás a mise során, kezében az ostya vérezni kezd. A kendőt, ami felfogta Krisztus vérét itt őrzik. Elidőzhetünk Luca Signorelli freskói előtt, ami kiválóan ábrázolja a Végső Ítélet utáni állapotokat. Nem volt rest megfesteni saját feleségét, amint az Antikrisztus hátán lovagol. A rossz nyelvek szerint ebben az időben csalta őt a felesége.
Olaszország szerelmese lettem és nem csak a természeti és szellemi kincsei, hanem életigenlő lakói miatt. Az emberek, akik meg merik élni szenvedélyüket, bátran fejezik ki érzelmeiket és mindig van egy mosolyuk számodra, arra buzdítanak, hogy ne keseredjünk el a hétköznapi problémák miatt, hanem lépjünk tovább és várjuk minden pillanattal a csodát. Kinek ajánlom ezt a kirándulást? Mindenkinek, aki bírja a döcögést, a rengeteg sétát, az olasz konyhát és kíváncsi azokra a történelmi és vallási helyszínekre, amelyeket az iskolából megismerhetett és filmekből megcsodálhatott.
