Talán nincs is olyan ember ezen a földön, akit legalább egyszer ne érintett volna meg a féltékenység szele. A kínzó érzés leggyakrabban a szerelmi éltünkre hat érzékenyen, bár okai sokkal mélyebben keresendők, mint puszta szerelemféltésben. Vannak közöttünk olyanok, akik ritkán érzik magukat féltékenynek (és különösebb jelentőséget sem tulajdonítanak ennek az érzésnek), de jócskán találkozhatunk azzal a típussal, akinek a mindennapjait az aktuális párja utáni nyomozás tölti ki.
Miből alakul ki a féltékenység?
Apró gyermekként, amikor legelőször öntudatra ébredünk, biztonságot jelentenek számunkra a különböző tárgyaink, szobánk, játékaink, amelyek körülvesznek bennünket. Emellett nem elhanyagolható szempont az érzelmi biztonság sem, amit szeretteinktől, főképp édesanyánktól kapunk. Minél inkább függünk ezektől a dolgoktól, annál inkább ragaszkodunk is hozzájuk. Így az első nagy trauma a homokozóban ér bennünket, amikor a másik gyerek elveszi kedvenc vödrünket, mert úgy érzi, az is az övé, hiszen eddig ez természetes volt számára. Minden az enyém. A másik sokk pedig akkor ér bennünket, amikor belépünk az első gyermekközösségbe. Itt már nincs velünk az édesanyánk és az óvó néni figyelmén másik húsz gyerekkel kell osztoznunk. Megjelenik az a felismerés, hogy semmi sem a miénk igazán. Sem a játékok az óvoda polcán, sem az óvó néni, akiben pótanyánkat látjuk. Az osztozkodás kelletlen és dühítő érzése félelmet kelthet bennünk.
Tehát szorongásaink alapja valójában az érzelmi biztonság megingása. Már nem lehetünk biztosak semmiben, hiszen egyetlen tárgy sem és egyetlen ember sem a kizárólagos tulajdonunk, nem lehet csak a miénk. Minden csak ideiglenes az életünkben és semmi sem örök. Mivel a szülő is látja ezt, két dolgot tehet. Vagy megpróbálja megértetni és elfogadtatni csemetéjével a világ rendjét, vagy eszeveszetten kompenzálja a gyerek félelmét. Ez kezdetben újabb és újabb játékok megvásárlását jelenti, később már a pénz is megteszi. A szülő pedig örömmel konstatálja, hogy ettől visszatér gyermeke arcára a béke és a boldogság. Ezzel kialakul egyfajta tárgyfüggőség, ami a későbbiekben megmutatkozhat vásárlási, költekezési túlzásokban, hiszen minél több cuccunk van, annál nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Amikor egy nő abban látja megnyilvánulni párjának szeretetét, szerelmét, hogy drága holmikkal ajándékozza meg, talán hasonló előzményeket tudhat magáénak.
Hasonlóan működik a társfüggőség is, aminek a gyökere az elszakadási nehézségekből fakad. A fenti példából kiindulva, csügg a gyerek az óvónőn és mindenki mást elzavar mellőle: „Csak velem foglalkozzon és kész!” Előfordulhat az is, hogy a gyereket túl korán hagyják magára, még érzelmi fejlődése nem áll készen arra, hogy elengedjék a kezét. Ekkor reakciója a félelmeiből táplálkozó túlzott ragaszkodás lesz. Mindez legszembetűnőbben saját párkapcsolatunkban tükröződik majd vissza. Ki akarjuk magunknak sajátítani azért, hogy biztonságba érezhessük magunkat.
Hogyan lehet észrevenni, ha társunk kapcsolatfüggő?
Indokolatlanul és intenzív módon féltékeny: állandóan beszámoltat bennünket minden egyes percünkről; egyre gyakrabban kapjuk rajta azon, hogy telefonunkkal vagy email fiókunkban babrál; folyamatosan kérdésekkel gyötör bennünket annak kapcsán, hogy kivel töltjük az időt, ha nem vagyunk éppen otthon; számtalanszor hívogat a munkahelyen jelentételen dolgok miatt; kényes helyzetbe hoz bennünket egy társaságban, mert rá mertünk pillantani a másik nem képviselőjére – Isten mentsen attól, ha még szóba is elegyedtünk vele. Minden potenciális – általa szeretőnek titulált – jelöltre, degradáló, nyomdafestéket nem tűrő megjegyzéseket tesz; ha valamit változtatunk a külsőnkön vagy ne adj isten az ágyban, fejünkhöz vágja, hogy szeretőt tartunk; nem szívesen enged bennünket társaságba, mert azt feltételezi, hogy skalpot akarunk gyűjteni; inkább velünk jön, vagy sehova sem enged egyedül.
Mi tehet a szenvedő fél?
Felmerülhet a kérdés, hogy melyik szenvedő fél. Ugyanis nem csak annak okoz mardosó fájdalmat a zöld szemű szörnyeteg felbukkanása, akit legszívesebben ki se engedne a párja a lakásból. Tény, hogy egy egész sor pszichés problémát tudhat magáénak a mások szemében amúgy teljesen normális embernek tartott féltékeny társ/szerető, aki párjában inkább kelt kiábrándultságot, mint boldogságot, de jobb úgy rágondolni, mint egy még gyógyulatlan útkeresőre, aki az önismeret alacsony fokán van, mintha „gyári hibás” lenne. Viszont nagyon hamar képes megmérgezni minden szépen induló kapcsolatot, mély sebeket ejtve egy egészségesebb partnerben is, akinek ezért azt tanácsolják, jobb, ha minél gyorsabban kereket old (úgy, hogy vissza se néz), mert annál több az esélye, hogy sérülés nélkül megússza a próbálkozást. Esetleg, ha bírja még energiával, őszinte beszélgetéssel feltárhatja párja előtt a problémát, különben egészen durva dolgok történhetnek, mellyel tovább mérgezik kapcsolatukat. Szóval, inkább meneküljön…
Azonban különbséget lehet és kell is tenni az eszetlen, mélyebb sebekből eredő féltékeny viselkedés és a féltő magatartás között. Igenis van egy határ, amin túl nem illik átlépni senkinek, fájdalmat okozva azzal a féltékenynek kikiáltott társnak. Gondolok itt olyanra, hogy taplóság nyálcsorgatva, hosszasan bámulni a társunk mellett ülve vagy állva egy harmadik személyt, vagy például nem jelentkezni egész nap, ha tudjuk, hogy ezzel aggódást keltünk a párunkban. Továbbá azt se felejtsük el, hogy mindannyian más habitussal jöttünk a világra. Van, akibe belekódolták a szenvedélyességet, vele együtt a féltékenységet is, míg a másik – kis túlzással – hideg, mint a kő, legalábbis nem igazán lenne olyan szituáció, amitől a szíve hevesebben verne.
Személyiségtípusok, gyermekkorban látott és beégett minták, külső környezeti hatások, felnőttkori csalódások mind-mind alakítják női és férfi viszonyulásunkat, szerepet játszanak abban, hogyan reagálunk különböző szituációkban. Van az a kor és tapasztalat, amikor még a legféltékenyebb típusú személy is megadóan legyint.
A téma kapcsán azonban a legnagyobb igazság talán az, hogy akit magadhoz akarsz láncolni, elmenekül és megszabadul bilincsétől, de ha meg adod neki a szabadságot, akkor örömmel tér vissza hozzád.