Fogadom, hogy ezentúl tisztelni, szeretni fogom magam. Ígérem, hogy magamhoz mindig hű leszek…
Az eskütétel – legyen szó hivatáshoz kapcsolódó fogadalomról vagy érzelmi kötelékek megerősítéséről – komoly dolog, amit jó esetben akkor vállal be az ember, amikor eljut az őszinte elköteleződés szintjére. A múlt héten mozikba került Rosa esküvője című spanyol vígjáték hősnőjének élete tarthatatlan irányba halad, amit egy eskü(vő)vel megpecsételt éles fordulat térít le pályájáról.
Rosa egy 45 éves nő, anyuka, nagymama, testvér, gondoskodó lánygyermek, megbízható társ, kiváló munkaerő, remek barátnő, jó szomszéd. Túlságosan is odaadó személyiség, akit rendszerint kihasznál környezete. Hogy ez mióta tart és miként fajult eddig a dolog, az nem derül ki egy ideig, a cselekményszálak azonban viszonylag gyorsan kibontakoznak, amiből egyértelműen kiderül, hogy annyira nem érzi jól magát a ráragadt szerepekben. Joggal, hiszen
meddig is lehetne ép ésszel megúszva mindent és mindenkit magunk elé helyezni? Mennyire egészséges mosolygós arccal elviselni, hogy mások számára teljesen természetes: ott vagyunk, amikor csak szükség van ránk?
Rosa egész életét mások szolgálatának szentelte, és nem túl határozott, amikor a saját dolgairól van szó. Elhatározza, hogy mindezt maga mögött hagyja és kezébe veszi az életét, hogy valóra válthassa régi álmait.
Ahogy azt már a spanyol filmeknél megszokhattuk, jót kapunk a Rosa esküvője alkotóitól is. Könnyed, romantikus történet helyett egy igazán szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató filmet készített Icíar Bollaín rendező, aki a csodálatos Candela Peñát választotta ki Rosa szerepére. Egy teljesen átlagos kinézetű negyvenes nőt kellett eljátszania a mediterrán sztárnak, aki éppúgy tud teljesen elhasználódott középkorú nő lenni, mint ünnepelt díva. A csodálatos tengerparti helyszínek és vibráló színek csak hozzáadtak a film által felvetett kérdéshez: vajon meddig a pontig egészséges másokat segíteni?
Velünk született tulajdonságaink és folyamatosan formálódó személyiségünk az egész életünk minőségét képes meghatározni. Sokan születnek Teréz anya effekttel, a környezetükben élőket önzetlenül segítve. Hogy ez áldott tulajdonság vagy rossz beidegződés, esetleg mindkettő, sok mindentől függ. Rosa esetében szinte látjuk is feje felett a glóriát, amitől ő legszívesebben egy hajítással megszabadulna.
Hogyan lehet kilépni megszokott szerepünkből? Miként reagál a megváltozott viselkedésünkre környezetünk? Tudjuk mi tenne bennünket valóban boldoggá?
Hasonló kérdésekre keresi a választ a film, szerencsére egyáltalán nem mély komolysággal. Vidám jelenetek, kiváló humorral megírt dialógusok erősítik a több mint másfél órás mozit, de szépen helyet kapnak a történetben a felgyorsult világunkra jellemző, kényes témák is. Az alkoholista nagynéni, a házasságát veszélyeztető munkamániás nagybácsi, az ikrekkel otthon egyedül küzdő fiatal anyuka, a feleségét elveszítő özvegy, idős édesapa, a kizsigerelő főnök karakterei egy picit mind tükröt tartanak a jóléti társadalom tagjai elé.
A fókuszban azonban Rosa áll, akinek belső küzdelmei, bátorsága utat mutathat a hasonló problémákkal küzdő emberek számára (akikből azért gyanítom, hogy kevesebb akad, mint azokból, akik inkább kihasználják a „nem”-et mondani képtelen, mártír típusú egyéneket). A történetben varrónőként dolgozó negyvenes Rosa dolgát nehezíti, hogy korán nagymama lett, és látszólag nincs is minden rendben a lányáék körül. Az egész élete egy káosz, amiben már egyáltalán nem találja saját magát. Mások irányítják az életét.
Hirtelen borít és nagyot – mindenki nagy megrökönyödésére. Ráadásul esküvőre készül, nagy titokban – olyannyira, hogy még a szerelme sem tud róla. Mert ez csakis róla szól. És ez volt egy nagyon jó húzás a forgatókönyvben. Az egész történet mondanivalója: az ember saját magához legyen hű. De ahhoz első körben tudnia kell, hogy mik a vágyai, mi az, amiért megéri szembeszállni a többiekkel. Rosa többgenerációs félresiklott örökölt női sorsot szakít meg azzal, hogy a többiek helyett inkább magát választja.
A film értékéhez szimbólumok, színek, álmok is hozzátesznek, de ami a legnagyobb értéke, hogy miközben hangosan megnevettet, elgondolkodtatja a nézőt. Biztos, hogy a személyes boldogságunk záloga az, ha mindenek felett a saját érdekeinket, terveinket tartjuk szem előtt? Hiszen akkor pontosan olyanokká válunk, mint a film mellékszereplői. Nyilván nem ez akart lenni Bollain üzenete, és teljesen jól ki lett találva az egész sztori, csak ez a fránya 21. századi elmagányosodás és az a sok, önmegvalósítás közben akaratlanul is elkövetett hiba ne intené óvatos állásfoglalásra az embert.
A horatiusi arany középút alapelve itt is él. Szerencsére úgy lettünk összerakva, hogy legalább annyi jó érzést ad az, ha másoknak segíthetünk, mint az, hogy bennünket segítenek. Ha egyensúly van, minden van.