Munkába igyekeztem. Nem is sejtettem, hogy ez a nap milyen különleges lesz. Megismertelek téged Régmúlt Szerelmem. Nem is sejtetted hová lépsz be. Talán nem is akartál soha. Mégis bejöttél, és nem mentél tovább. Néha még most is kopogtatsz a szívemben, álmaimban, hogy hírt adj magadról. Tudasd mi bánt, mi okoz örömet.
Mennyi év telt el homályban, míg rájöttem mekkora szerelem voltál, s már beleégtél a szívembe. Nem tudlak kitépni belőle, nincsen hozzá erőm. Kérlek, engedd meg, hogy bent tartsalak! Vigyázok rád, óvlak, csak ne kelljen megtennem.
Már elmentél egyszer. Emlékszel? Elutaztál távoli tájakra. Hajtott a kíváncsiságod az ismeretlen felé. Elhagytál úgy, hogy nem is tudtad mit jelentesz nekem. Elrohantál mielőtt elmondhattam volna, bár volt rá számos alkalmam. Talán sejtetted. Annyian mondták körülöttünk. Mondd tudtad?
Sok időt töltöttünk együtt. Nevettünk, sírtunk, játszottuk az élet könnyed játékait, s én észrevétlenül beléd szerettem. Hősiesen titkoltam, mert érzéseimet nem éreztem illendőnek, és komolyságát sem tudtam megállapítani. Csak tét nélkül veled akartam lenni. A pillanatnak éltem. Hinni, hogy tudod, csak te nem érzed, mert így volt könnyebb. Azt gondoltam, így nem csalódhatok, nem fájhat.
Egyszer csak döntöttél, elmész. Éreztem, hogy eljön ez a pillanat. Mégis, amikor bejelentetted csak az járt a fejemben: miért pont most? Hogyan mondjam el, hogy már most hiányzol? Legszívesebben minden hátralévő időnket veled lettem volna.
Emlékszem, amikor álltunk egymással szemben a buszon, és te soroltad, még hova mehetnénk el az utazásod előtt. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira izgatott voltam. Majd egy pillanatra elvetted rólam a szemed, s utána szertefoszlott minden reményem. Már nem akartál elvinni sehova, a szemedben égő lángot eloltotta a lemondás szele.
Pár hét elteltével már csak pár eső- és szélnyűtte toll hirdette az együtt töltött napokat, órákat, perceket, ahogy bolyongtak Budapest kietlen utcáin.
Még itt ég homlokomon a csókod helye, amit a búcsúzáskor adtál, és érzem, ahogy egymást öleltük még utoljára.
Hiába jártam Budapest utcáit a régi emlékek után kutatva, nem volt más csak a rám boruló csendes magány érzése. Mintha a város zaját egy gombnyomásra kikapcsolták volna. Hirtelen mintha kiürült volna körülöttem a világ, csak a mozdulatlan csendes Budapestet láttam pislákoló esti fényeivel. Húzott magába a végtelennek látszó űr, és én csak álltam, figyeltem, ahogy a reményem elszállt.
Majd egy nap nekivágtam újra a pesti éjszakának, és legnagyobb meglepetésemre ott voltál teljes valódban. Azt sem tudtam sírjak vagy nevessek. A mellkasom, mintha mágnes lett volna benne, húzott hozzád. Azt hittem már megállíthatatlanul megcsókollak, s mintha te is vágynád. Majd az utolsó pillanatban meghátráltam, és talán te is. Azóta nem láttalak.
Lassan elmúlt a gyász. Egyre kevésbé hallottam a hangodat, a nevetésed. Mégis évekkel később a teraszon ülve hallgatom, ahogy az eső kopog a tetőn, majd lecsorog az ereszen. Az éjjeli lepkék a pislákoló fényben röpködnek körülöttem. A tücskök altatót játszanak. A Balaton dallamát repíti a szél, és nekem nem maradt más tőled, csak egy ígéret és a csend.