„A fényképezőgép a munkaeszközöm. Általa adok értelmet mindannak, ami körülvesz.”
126 éve született Kertész Andor, ahogy a nagyvilág megismerte: André Kertész, a lírai fotográfia és egyben az egyetemes fotóművészet egyik legnagyobb alakja.
A magyar származású fotóművész egy könyvkereskedő apa és egy kávékimérő anya középső fiaként látta meg a napvilágot Budapesten. Édesapját korán, 15 évesen elveszítette, előtte egy évvel kapott tőle egy kis fotómasinát. Sokat járt rokonokhoz Szigetbecsére, ahol 1987-ben Fotómúzeum és Emlékház nyílt meg, mely máig látogatható.
„Becse sem a rokonok miatt lett meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem… Később akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.”
Nagyon közel álltak hozzá a vidéki élet karakterei és a természet. Kereskedelmi iskolában tette le az érettségit, ami után a Budapesti Áru- és Értéktőzsdén kezdett el dolgozni. Ám nem igazán érdekelte a pénzvilág, annál inkább a művészetek; verset írt, rajzolt, még a festészetbe is belekóstolt. Első keresetéből egy komolyabb gépet vásárolt magának, azzal fotózott akkor is, amikor bevonult katonának.
Részt vett az első világháborúban, ahol hadi fotókat készített. A fronton megsebesült, kezével az esztergomi uszodában ítéltetett rehabilitációra. Itt kattintotta a Víz alatt úszó képet, ami meghozta neki a hírnevet.
Élénk érdeklődése a fotózás iránt mind jobban erősödött. Egyre többet kísérletezett a formákkal, fényekkel. Részt vett különböző fotópályzatokon, ahol látványos sikereket ért el. Arról, hogy mikor kezdett el fotózni, egyik interjújában így válaszolt:
„Tudja, arra a kérdésre, hogy mikor, hogyan kezdtem fotografálni, nem oly egyszerű a válasz . . . Gyermekkoromban sok helyen megfordultam, jól ismertem a falusi életet, mindent nagyon megfigyeltem, s az emlékeket mint képeket raktároztam fel magamban. Mivel rossz idők jártak, szüléimet nem mertem megkérni, hogy gépet vásároljanak nekem. Magam akartam megvenni a saját keresetemből. Erre csak 18 éves koromban, az érettségi után került sor. Ezért kelteztem az első fotóimat 1912-ben. De én már előtte is fotografáltam, csak ‘gép nélkül’. . . ”
A háború után visszament dolgozni az értéktőzsdére, itt ismerte meg későbbi feleségét, Salamon Erzsébetet. Azonban a pénz világa nagyon nem az övé volt, emiatt pályát váltott: a mezőgazdaságban vállalt inkább munkát. Nem akart műtermi fotós lenni és nem tudott azonosulni a magyar fotós vonallal sem. Párizsba vágyott, a művészetek fellegvárába. A hazai vizuális művészeti élet nem elégítette ki. 1925-ben végre édesanyja sem gátolta meg abban, hogy hátrahagyja magyarországi életét és Párizsba költözzön, ahol megtalálta igazi közegét.
1927-ben már önálló kiállításon mutathatta meg tehetségét. Pályatársai úttörőként tekintettek rá, de a kortárs irodalmárok és képzőművészek is baráti társaságát alkották. Kiemelkedő módon alkotott Leica lencséjével. Ahogy ő látta környezetét, jelenítette meg a tárgyakat és embereket, úgy előtte még nem mutatta meg senki fotókon. Zseniális alkotó volt, akinek minden megmozdulása új utakat nyitott meg a fotóművészetben. Újraértelmezte a fotográfiai kompozíciókat és megteremtette a fotóesszé műfaját.
A ’30-as években New Yorkban vállalt magazinokba fotózást. Az akkori amerikai trendektől eltérő volt stílusa, nem beszélt egy nyelvet az amerikai művészekkel, ami miatt nem érezte otthonosan magát. A nácizmus térhódítása miatt az eredetileg egy évesre tervezett tartózkodásuk végül több évtizedre nyúlt. Az imádott Párizsból, ahol barátai várták, a kevésbé kedvelt metropoiszba kényszerült emigrálni, ahol megtámadták az utcán, kitépték kezéből a gépét, azután már nem szívesen mozdult ki Washington Square-i lakásából sem.
Bár voltak kisebb kiállításai, művészetében sokáig nem ért el az ottani közegben nagy sikereket, nem tudott kibontakozni. 1964-ben történt az áttörés, amikor a New York-i Modern Művészetek Múzeumában önálló kiállítást kapott. Óriási visszhangja lett a tárlatnak, korábbi képeinek nagyszerűségét is felfedezték.
Később sokat utazott szintén sikeres üzletasszony feleségével. Visszatérő úti céljuk Párizs volt, de szerte a világban megfordultak. Élete végéig New York maradt az otthona. 1977-ben elhunyt felesége, képei onnantól depresszívebbek lettek. Utolsó éveiben színes Polaroid képeket készített saját lakásában. A legenda szerint a mester egy barátjától kapta ajándékba azt a Polaroid SX 70-es gépet.
Már 90 éves volt, amikor 1984-ban André Kertész a Budapesti Tavaszi Fesztivál díszvendégeként járt Magyarországon. A közel két hetes itt tartózkodása alatt művésztársakkal, rajongóival is találkozott, Esztergomba és Szigetbecsére is elutazott, hogy felkeresse a számára jelentős állomásokat.
Egy évvel később meghalt, hagyatéka több helyre került, részben Argentínában élő öccséhez, részben a párizsi Mission du Patrimoine Photographique-ba, számos amerikai múzeum és a New York-i André and Elizabeth Kertész Foundation birtokol a művész munkáiból, de végakarata mintegy 200 fotót és sok tárgyat Magyarországra, azon belül Szigetbecsére juttatott, ahol emlékmúzeumot rendeztek be a tiszteletére.
„A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik. Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy maradjon amatőr. Ez a legjobb verzió.”
André Kertész 1984-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon történt látogatására emlékeznek az akkori résztvevők, akik találkoztak a fotóművésszel:
Források: ITT, ITT, ITT, ITT, és ITT.
A borítóképen: André Kertész Elisabeth alszik (kb 1930)