Egy jó portréfotó felér egy önéletrajzzal. Azt eddig is tudtam, hogy a közösségi oldalakra feltöltött profilfotók nagyon beszédesek, hiszen egészen komoly következtetéseket lehet levonni belőlük az oldal tulajdonosáról, de hogy a portréfotózás egy külön önismereti játék, az újdonság erejével hatott rám. Erre profi lámpaernyők kereszttüzében, két kattintás között döbbentem rá néhány hete Oleg Borisuk műtermében. Az alany jómagam voltam, és az is aki analizált. Úgy félóráig tartott az alapvetően dinamikus folyamat, ami kibillentett normál üzemmódomból. Egy teljesen idegen szituációba kerültem, a komfortzónámon kívül, ahol egy érdekes lelki állapotban próbáltam megtalálni önmagam. Közben figyeltem a belső folyamatokat, a reakcióimat, amelyek igencsak megleptek és kérdéseket vetettek fel bennem. Néhány alapvetés saját személyiségem kapcsán megdőlt, de van pár, ami megerősítést nyert. Azt eddig is vallottam, hogy egy fotó nem csak egy kép, hiszen – ideális esetben – ami az emberben bent van, az megjelenik kívül is. Persze ez ennél bonyolultabb dolog, amire a portréfotózás pszichológiája pontosan rámutat. Az én-kép, önmagunk felvállalása, a bizalom és biztonság érzete, az oldottság mind fontos kulcsszavak, ha nagyon el akarnék mélyedni a témában – azt hiszem, sikerült.
Neked mit ad egy fotó? Szerinted annak funkciója vagy üzenete van? Szerintem egy jó kép érzelmeket ébreszt és közvetít, ami mellett – akarva-akaratlan – üzenetet hordoz. Az intenzitás ereje függhet a megörökített pillanattól, a képen szereplő személy(ek)től, a technikától, a témától, a kompozíciótól. Az esztétikai és tartalmi értékek találkozása a fotókon felbecsülhetetlen értéket képviselnek számomra. Nincs ez máshogy a családi, vagy rólam szólóban készült képek esetében sem. Azt vettem észre az évek során, hogy soha nem azon múlt a képek szerethetősége, hogy mennyire voltam kipihent vagy csinos, még csak nem is a pillanatnyi hangulatomtól, lelkiállapotomtól függött. Az érzelmi tényezőkön túl, mindig a fotót készítő személye volt a kulcs, hogy ő milyennek lát engem. Ha ebből indulunk ki, nagy kérdés lehet, hogyan készíthetne szerethető képet egy idegen, egy hivatásos fotós, akinek néhány perces ismeretség után kell tudnia jól dönteni sok mindenben úgy, hogy egyáltalán nem ismer.
Anélkül, hogy túlmisztifikálnám ezt a fajta alkotási formát, azt gondolom, hogy csakúgy, mint a regényírásnál, a fotográfia esetében is nélkülözhetetlen az egyéni stílus, továbbá el kell hogy varázsoljon, be kell hogy szippantson egy kép története, a rajta szereplő személy vagy személyek egyedisége, és persze fontos az érzékenység, amivel alkották, máskülönben mit sem ér az egész. Mindezek mellett nyilván a tudás, a tudatosság, a felépített koncepció is alapjait kell, hogy képezze a produktum sikerének. A fotózás célját gondolnám még roppant fontos kérdésnek, amikor arról beszélünk, min múlik, hogy örülünk vagy sem a végeredménynek – de itt már átjöttem a kamera másik oldalára.
Én nem is olyan régen, sorsfordító évem vége felé gondoltam úgy, hogy képi látleletet vetetek magamról. Tudtam, hogyha egyszer rászánom magam arra, hogy valakit arra kérek, hogy mesterséges körülmények között fotózzon le engem, az Oleg Borisuk lesz. Kifejezetten az ő szemével szerettem volna látni magam egy ideje, túl egy vele készített interjún és több éve tartó, napi szintű követésen. Pedig jól tudtam, hogy nem „civilekre” specializálódott, egyértelműen a divatfotózás a pályája, ahol nemzetközi szinten is neve van, de azért bíztam benne, hogy igent mond. Így lett. Utólag azért megerősítette sejtésemet, hogy ritkábban vállal el hasonló felkérést, bármennyire is szeret dolgozni, mert nyilván könnyebb a modellekkel együttműködni, belőlük látványosabb kihozni a maximumot. Hiszen a cél mindig valami pluszt mutatni. Ezt már ő mondta, meg azt is, hogy a nem modellek esetében egy picit nehezebb a dolga olyan szempontból is, hogy valamennyire muszáj velük keretek között mozogni. Erre az állításra, úgy érzem, én sem cáfoltam rá, viszont nagyon tanulságos volt a fotózás minden pillanata, s nem mellékesen, ahogy az elején említettem, igazi önismereti kalandozásra vitt.
A portréfotózás nem a pillanat művészete. Annál sokkal több: intim játék. S ebbe nem hiszem, hogy sokan belegondolkodnak, mielőtt bejelentkeznek egy fotóshoz. A legtöbben szépek szeretnénk lenni a képeken. Oleg úgy fogalmazott: ez ösztönös, el akarjuk adni magunkat. „Általában mindenki szép akar lenni és a legjobb oldalát akarja mutatni. A művészet ott kezdődik, hogy a fotós az emberben meglátja azt, ami kívülről nem feltétlenül egyértelmű mindenki számára. Meglehet, nem is szép valaki, de van benne valami, amit a fotós ki tud hozni belőle.” Azon a mondatán is elgondolkodtam, hogy nem kell feltétlenül magabiztosnak lenni ahhoz, hogy jó kép szülessen. Ha valaki félve ül le a kamera elé (ami szintén egy érzelem) megadhatja azt a bizonyos pluszt. Az is egyfajta művészet, amikor a nő nem fél megmutatni a ráncait, amikor nem fél olyan lenni, amilyen; amikor pontosan tisztában van magával, magabiztos, ezáltal mások szemében is szép lesz. Ezt a típust bizonyára könnyebb fotózni, mert nem kötik gúzsba a gátlások, így a játékosabb magatartás esélyesebb. Ami engem illet, nem féltem, igaz, magabiztos és laza sem voltam. Ahova azt hittem, hogy már elérkeztem, a „Tessék, ez vagyok én!” szint, ebben a szituációban megdőlni látszott. Már az is fura volt tőlem, hogy arra kértem valakit, instruáljon, de amikor úgymond magamra maradtam, miközben a kamera résen volt, hogy minden apró mozdulatomat, arcrezdülésemet megörökítse, úgy éreztem magam, mintha egy légüres térben lebegnék, fogózkodók nélkül. Nem tudtam hova tenni az érzést. Persze rutinból próbáltam elfedni kívülről a dolgot.
A médiából nem a természetesség ömlik ránk, a közösségi oldalakon is nagyban megy az átverés. Ez nyilván abból adódik, hogy nem tudjuk elfogadni magunkat. A modellek külön kategóriát képviselnek, bár hozzáteszem, rengeteg történetet olvasni, látni, ami arról szól, hogy azok a gyönyörű nők is sokszor tele vannak frusztrációval önelfogadási problémáik és a hamis én-kép okán. A modellek világába eddig nulla bepillantásom volt, most is épphogy csak belestem egy picit a kulisszák mögé, elég izgalmasnak tűnik.
Oleg szerint „A modellség művészet.” Ezen eddig nem gondolkodtam el, talán ezért csodálkoztam rá az állításra. Pedig teljesen logikus: „Ha nem vagy benne művész, akkor nem leszel jó: nem fognak hinni neked. Érezned és értened kell, amit csinálsz. Látszik, amikor a modell művész. Érez téged, érzi a fényt, és azon gondolkodik, hogyan, hányféleképpen tudná megmutatni a legjobban a ruhát. Egy jó modell inspirálja a fotóst.”
A fotózás ilyen alapon egy kölcsönös művészi munka, aminek nem az a célja, hogy szép viaszbábuk nézzenek vissza ránk a képekről. A szépség ma már kevés.
Az is izgalmas tud lenni, amikor a fotóalany egy érdekes személyiség, és bár nem igazán tud mit csinálni a kamera előtt, ami benne van, óhatatlanul visszaköszön a képen. Persze, ehhez kell egyfajta látásmód és érzékenység a fotós részéről. Megegyeztünk abban, hogy rengeteg érdekes karakterre lehet felfigyelni az utcán, akiket mindketten szeretünk tanulmányozni, ám felvetésemre, hogyha ezeket az utcán kipécézett embereket behívná a műterembe, tuti jó fotók készülnének-e, azt mondta, nem feltétlenül. „A legkülönlegesebb, legérdekesebb arc is kevés, ha nincs hozzá érzelem. Minden érzésből van.” Újabb gondolkodni való. De én is készültem eggyel:
Az indiánok azt tartották, hogy a fotózás ellopja az ember lelkét. Amikor rákérdeztem Olegnél, hogy szerinte mire gondolhattak az őslakosok a misztikus tartalmú állítással, először nevetett egyet és azt mondta, hogy egyáltalán nem hisz hasonló dolgokban. Aztán elárulta, hogy ő speciel utál a kamera másik oldalán lenni, mert az túl intim. Aztán az is elhangzott, hogy mennyire fontos a bizalom megléte a fotós és a fotóalany között ahhoz, hogy utóbbi megmutassa igazi arcát. Mert, ha komolyan veszed a fotózást, akkor egészen odaadod magad a fotósnak: lényegében „beengeded”. A lelkedet nem tudod kint hagyni, az a képeken rajta lesz. Ha így értelmezzük az indiánok vélekedését, akár teljesen helytálló is lehetne a lélek „lopása” kifejezés mindaddig, amíg az egész fotózást nem mi kezdeményezzük.
A műteremben lenyűgöztek azok a trükkök, a hétköznapi tárgyak használata, amelyek olyan eredményt adtak a fotóknak, amikre nem is gondoltam volna. Legalább fél tucat kreatív megoldás használatának szemtanúja voltam (ígérem, nem adom tovább), ugyanis egy kicsit korábban érkeztem a megadott címre, ahol egy modellfiú tesztfotózása zajlott éppen. Izgalmas volt látni, hogyan készülnek a képek; számos, számomra ismeretlen fotós kellék, hátterek, lámpák, derítők, árnyékolók és egy külön stáb, asszisztencia segítette a munkát. A modellfiú több átalakuláson ment keresztül, kíváncsian figyeltem tartását, tekintetét az instrukciókkal és azok nélkül. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarban van vagy sem, de az biztos, hogy nekem kapóra jött, hogy láttam őket dolgozni. Így nem stresszeltem rá a saját fotózásomra.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy nagyjából természetesen tudtam viselkedni. Ez mondjuk az Oleg iránt érzett bizalomnak is köszönhető, így az a fél tucat segítő sem zavart, aki még rajtunk kívül jelen volt. A probléma inkább csak az volt (utólag belegondolva főleg), hogy ennyi erővel egy vázát is fotózhatott volna, a test- és arcjátékom ugyanis finoman szólva is gyenge kreativitásról árulkodott. A kirakott fotók már egy komoly válogatás eredményei, a képek a holtponton már átesett állapotban készültek. Tudom, nem vagyok én modell, aki totál szabadon mozog, szerepel a kamerák előtt, de akkor is. Onnantól volt jó, vidám a lámpák kereszttüzében ülni, amikor eszembe jutott az Austin Powers jelenet, amiben az angol titkos ügynök fotóz.
De én sem színésznő, sem modell nem vagyok. Nem cseréltem öltözetet, mint előttem a fiú, minden kellékem egy súlyos szövetkabát volt. Utólag muszáj volt megkérdeznem Oleget, miért pont ezt adta rám, és miért ilyen sminket kért nekem Virág Zsófitól (akitől szívesen ellesnék pár dolgot). A kabátot legalább négy számmal nagyobbnak éreztem a szükségesnél, mégis volt benne valami, ami miatt már az első pillanatban hálás voltam, hogy végül ezt adta rám Salvai Ramóna stylist. Pedig mindenféle ruhadarab lógott az állványon. Lehettem volna direktebb, nőiesebb, csinosabb, extrémebb, bármi, de nekem ez jutott. Oleg azt mondta, azért esett a választás a nagykabátra, mert az nem egy merev viselet. Olyan, mint egy takaró, úgy érzed magad benne, mintha otthon lennél, miközben jól néz ki a képen is. Tény, hogy egy Madonna stílusú jelmezszerűségben kevésbé éreztem volna magam természetesen. Tetszett a nagykabát szokatlansága, mérete, az, hogy fognom kellett, még ha nem is tudtam vele „játszani” – pedig nagyon megvolt benne a lehetőség. Na, igen. Ehhez hiányzott belőlem a bátorság ezen az idegen terepen, meg a rutin, és az a fajta exhibicionizmus, ami alapból nem részem.
Ami pedig a sminket illeti, először füstösre adott instrukciót Oleg Zsófinak. Azt mondta, drámai hangulatot/ hatást akar. Második pillantásra aztán úgy látta, mosolygós, természetes személyiséggel van dolga (milyen csalóka dolgok ezek, mi?), ezért natúrra módosult a drámai smink. Ezután jött a kabát kiválasztása. Az eredmény számomra több mint hízelgő.
Sajnos nem tudom megítélni, mennyire hasonlítok magamra, mennyire van jelen a képeken az a bizonyos érzelem, vagy az a plusz, amiről Oleg beszélt nekem, de az biztos, hogy imádom mindegyiket. Félve kérdeztem meg, mennyit kellett utándolgoznia a képeken, amire azt válaszolta, nem sokat, ami, ha igaz, nagy eséllyel annak köszönhető, hogy profin lett beállítva a világítás, a szögek, a fények, stb. Amikor megláttam a képeket, hihetetlen jóleső érzés kapott el, bár az örömmámor kicsit tompult, amint bevillant, hogy amit látok, az sokkal szebb, mint akivel napi szinten a tükörben szemezek.
Hamis önbizalomról vagy hamis illúzióról beszélünk akkor, amikor a fotón szereplő személy köszönőviszonyban sincs a hétköznapi, fizikai valójában tetten érhető személy kinézetével? Rengeteg tapasztalatom van (feltételezem, másnak is) a témát illetően, csak körül kell nézni a közösségi oldalakon. Nyilván más 3D-ben az alany, mint a fotókon, de a túlzott retus után mellbevágó tud lenni az élő látvány. Tehát aki először fog találkozni velem, ne gondoljon arra, hogy pont így fogok kinézni, mert egyáltalán nem vagyok mindig cuki mosolygós – no meg általában nem fújja alulról a hajamat a szél se. Ezen lepődtem meg a legjobban, amikor megkaptam az anyagot. Először nem is láttam magamat benne, szinte idegen volt, mára viszont ez lett az egyik kedvencem.
Imádom a fekete-fehér fotókat – minden műfajban. Súlya, komolysága, „éle” van, amellett, hogy esztétikailag is közel áll hozzám. Azt sejtettem, hogy szakmai magyarázata is van annak, miért alkalmazzák nagy előszeretettel portréfotózásnál is, de mondhatni, rácsodálkoztam Oleg magyarázatára: „Egy fekete-fehér képen szinte direktbe mutatod, hogy mire kell figyelni. Erős a kontraszt, sokkal koncentráltabb, egyértelműbb, hova irányuljon a fókusz. Ezért is használják sokan. Egy színes képnél a figyelem már eloszlik, akaratlanul is több pontra nézel, ezért elúszhatnak a legfontosabb dolgok. Szerintem ugyanazt a hatást elérni, megmutatni a lényeget, egy színes képpel sokkal nehezebb. Azt érezni kell.”
Egyszerűen imádom, amit kihozott belőlem Oleg. Hálás vagyok neki azért, hogy ilyennek látott és láttatott. Az időt ezzel nem állítottuk meg, viszont egy szeletet belőle, azt hiszem, örökre sikerült kivenni. Ezeket a képeket már most is jó nézegetni és abba belegondolni, hogy amikor a nem is olyan távoli jövőben az unokáimnak előveszem a családi albumot, büszkén mutatom a fenti fotókat: „Látjátok? Ilyen volt a Mami nem is olyan régen.” És ez szerintem menő.