Gondoskodik, dolgozik, támogat, figyel, összetart, szétesik, de minden reggel újra kezdi. Ki az? Hát persze, hogy az Anya.
Az elsőfilmes rendező Szilágyi Zsófia Egy nap című nagyjátékfilmje úgy profi, ahogy van. A Cannes-i Filmfesztiválon debütáló alkotás tavasszal elnyerte a kritikusok különdíját, azóta a világon több helyen is megnézhette a szakma, mire tegnap megtörtént a magyarországi bemutatója is a 15. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. A teltházas terem közönsége imádta, ahogy én is. Minden egyes filmkocka nagyon helyén volt, minden mondatnak és képnek mondanivalója volt, élt a film, köszönhetően elsődlegesen a tökéletesen megírt forgatókönyvnek (Szilágyi Zsófia, Mán-Várhegyi Réka), az operatőri munkának (Domokos Balázs) és a vágásnak (Szórád Máté), no meg persze a remekül összeválogatott színészgárdának.
A Filmalap Inkubátor Programjának támogatásával elkészült alacsony költségvetésű mozi egy öt fős család (apa, anya, 3 gyerek) egy napját hivatott érzékletesen átadni, miközben iszonyúan súlyos társadalmi és szociális kérdéseket feszeget. Alapvetően az anya, akit Szamosi Zsófi játszik a kulcsfigura, az ő szemszögéből láthatjuk a mindennapok küzdelmeit minden boldog és keserű pillanatával, amit megfejel egy olyan, a való életben szintén jelen levő konfliktushelyzettel, hogy a férjnek (akit Füredi Leó alakít) szeretője van.
A 24 óra alatt rengeteg minden történik, miközben látszólag csak egy átlagos nap lezajlásának vagyunk a szemtanúi: a kora reggeli kelés, az előkészületek, a gyerekek ébresztése, rohanás, az iskolába, oviba, bölcsibe, majd mindenki megy a maga útjára. Három gyerek ide, nagycsaládoknak járó támogatás oda, ebben a családban mindkét szülő dolgozik, mégis tele vannak adóssággal, filléres gondjaik vannak. A gyerekeket ennek ellenére nagyon szépen nevelik, különórákra járatják, de már délután darabjaira hullik szép az amúgy olasztanár anya. Ezt a mozit bármeddig el tudtam volna nézni. Biztosan a felépítése, a szöveg, a dinamikája és nem utolsó sorban a vágás miatt érzem ezt, mert, mint ahogy kezdtem is, ez a film tényleg nagyon profin van összerakva.
Ennek egyik jele, hogy a körülöttem ülő, vegyes korosztályból származó nézőkre úgy hatott a film, hogy felváltva jajongtak, nevettek, ingatták a fejüket, miközben a köztes résznél feszült figyelemmel szegezték tekintetüket a filmvászonra. Egyetlen mondatról és képkockáról sem akart senki lemaradni.
Ez a film tökéletesen megmutatja, hogy ha széthullik ma Magyarországon egy család, az körülbelül mitől lehet. Rávilágít, hol kell keresni a probléma gyökerét, milyen körülmények vezethetnek oda, hogy kilépjen egyik vagy másik fél a házasságból; hogyan marad el a kommunikáció a két fél között, milyen mértékben van leterhelve ma egy anya, ki mekkora terheket cipel a vállán a családon belül, és még sorolhatnánk a fájdalmas igazságokat.
A szülők karakterét egyszerűen fantasztikusan kitalálták az alkotók. Szamosi Zsófia szuper a filmben, minden egyes pillanatban együtt tudtam élni vele. Láttam nyuszi, szerencsétlen nőnek, szórakozott, jófej, modern anyának, ugyanakkor tökéletesen tudott okos, vagány és depressziós is lenni (persze csak pár percig azt is, mert többet nem engedhet meg magának). Füredi León, az apát játszó színészen először meglepődtem, aztán amikor láttam, hogy milyen természetesen alakítja a szerepét, elfelejtettem, hogy pár éve még szétröhögtem magam rajta a betondzsungeles trollkodásában. Vándor Évát, az anyóst alakító színésznőt alapvetően imádom, korosztályában az egyik legjobb színésznőnek tartom, akinek már csak a hangja is díjért kiállt.
Amit viszont nagyon de nagyon ki kell emelni ebben a filmben, az a három gyerek játéka és szerepe. Nem tudom jól leírni, milyen csodálatosan ennivalóak voltak mind, hogy mekkora türelem, kitartás, szeretet, profizmus és sok minden kellett ahhoz, hogy úgy tűnt, ők valóban egy család, és hogy totál természetesen mondták a szövegüket, játszották a szerepüket. Veszekednek, hangoskodnak, csúsznak-másznak, 24 órás figyelmet igényelnének, akárcsak az én gyerekeim tették annak idején, vagy bárki másé.
Imádtam, ahogy ebben a filmben remekül megfért egymás mellett a humor és a dráma, ahogyan az olyan fajsúlyos problémák, mint az egzisztenciális gondok is elegánsan tudtak megjelenni. És ez szerintem fontos. Középosztálybeli családról van szó értelmiségi szülőkkel, akik hónapról hónapra élnek, akiknél a tankolás már nem fér bele néha, ahol az akciós májas játszik. Pedig mindketten dolgoznak és Budán élnek. Igen, ez is tud lenni magyar valóság. Ahogy a feladatvállalások egyenlőtlensége, az elavult férfi-női szerepek és az óriási nyomás mindenki vállán, ami miatt nem csoda, hogy az egyik legstresszesebb nép vagyunk. És ez mind benne van a filmben.
Egy mellbevágóan hiteles, a családok életét hiánypótló jelleggel bemutató film született, amiért hálásak lehetünk.
A Szilágyi Zsófia rendezővel készült interjúnkat itt tudjátok elolvasni:
“Nem kell a harctérre menni a hőstettekért egy anyának” – Interjú Szilágyi Zsófiával