Tegnap láthatta először a közönség a Napszállta című filmet Magyarországon, a lehetőségre a 15. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon került sor – többször is. Óriási várakozás előzte meg a film bemutatóját, én is rettenetesen kíváncsi voltam rá, különösen, hogy a Saul fiával engem teljesen meggyőzött Nemes Jeles László. Az új, várva várt alkotás forgatókönyvén már az előző nagy mozi készítése alatt is dolgoztak, a Napszállta nagyságát jelöli, hogy közel száz fős szereplőgárdájában a magyar mellett román, német, lengyel színészek is jelen voltak. Az 53 forgatási nap alatt felvett jelenetekből újabb komoly produkció született, amit még a világpremierje előtt 70 ország filmforgalmazója vásárolt meg világszerte. Ezeket már sajtóközleményből és a tegnap esti sajtótájékoztatón elhangzottakból tudtam meg, ahova szinte egyenesen az észak-amerikai premierről, a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválról érkeztek hozzánk az alkotók Miskolcra.
Mit is lehetne hitelesen és őszintén írni egy olyan filmről, amit az egész ország izgatottan vár, aminek a világpremierje kirobbanó sikert aratott a velencei filmfesztivál versenyprogramjában, ami a 2018. évi „legjobb idegennyelvű film” kategóriában fogja Magyarországot képviselni az Oscaron (remélhetőleg)? A kérdést elsősorban magamnak tettem fel a film megnézése után, de még mielőtt elárulnám dilemmám kiváltó okát, a film történetről röviden:
1913-at írunk. A helyszín az Osztrák-Magyar Monarchia csodálatos nyüzsgő metropolisza, Budapest. Ide érkezik vissza hosszú évek után Leiter Írisz (Jakab Juli), a korán elárvult fiatal lány Triesztből, aki szinte semmit nem tud családjáról, múltjáról. Elhunyt szülei legendás kalapszalonjában szeretne munkát kapni, de az új tulajdonos, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) elutasítja, és mindenáron igyekszik eltávolítani a városból. A szende Írisz azonban megmakacsolja magát, erején felül kitart és dacol, egyre több titkot felfed a múltból, aminek fontos szereplője az addig számára nem is létező testvér, Kálmán.
Imádtam a látványt, a csodálatos ruhák és az egész időutazásos rész nagyon tetszett. Nagyszerű korrajznak találtam a vizuális megjelenítést, amiért hatalmas gratuláció jár Rajk Lászlónak, a film díszlettervezőjének és Szakács Györgyi jelmeztervezőnek, aki a film sajtótájékoztatóján őszinte elragadtatással és odaadással szólt a forgatások előtt kapott feladatáról. „Úgy éreztem, erre a filmre készültem egész életemben, ezért gyűjtöttem össze olyan rengeteg mindent, ezért tudok annyit erről a korszakról, ehhez vezettek el a korábbi színházi és filmes munkáim.”
Szóval a látvány tökéletes volt, már adott egyfajta hangulatot, amihez hozzájött, hogy nem digitális kamerával, hanem 35 milliméteres celluloidszalagra forgatták a filmet. A mozi zenéjére szintén felfigyeltem. Más volt, kifinomultabb, mint amihez hozzászokhattunk a filmzenéknél. Sajnos Melis László, a film zeneszerzője, közvetlenül a zenefelvétel után februárban elhunyt. A film rendezője róla külön megemlékezett a sajtótájékoztatón: „Halála óriási veszteség. Ez a film volt az utolsó, amibe a szívét is beleadta, ami érezhető is; az atmoszféra, amit segített megteremteni, hordozza az ő lelkét.”
Folytatva értékelésemet: szintén csillagos ötösre értékelném az operatőri munkát, azaz Erdélyi Mátyást. Nagyon szerettem a sok közeli képet, de mindig pont annyira hozta a szereplőket, a környezetet, a részleteket, amennyire szerintem kellett ahhoz, hogy láthassam a lényeget. Itt is jól működött a kamera hátulról, ahogy Saul fiában (ez már egyik védjegye is lehetne a Nemes filmeknek), és egyáltalán: tökéletesen vitt magával bele a történetbe a kamera.
Merthogy más nem nagyon. Sajnos. Miközben néztem a filmet, aminek alapvetően van egy jó története, van egy jó alapkoncepciója, lenyűgözött a képi világ, az a kérdés merült fel bennem: mit akar nekem mondani? Milyen érzelmet akar átadni? Ha a múlt, a kor szépsége és tragédiája, a történelmi vonal a lényeg, oké. Átjött. De mi lett volna az intenzív érzelmi híd, amit meg kellett volna tapasztalnom? Lehet, hogy a Leiter Íriszt alakító Jakab Julinak kellett volna átadni valamit, ami nem sikerült? Valahol olvastam, hogy Nemes Jeles László nem titkolt szándéka, hogy egy magyar színésznőt befuttasson Amerikába. Úgy legyen, drukkolok neki, szerintem minden esélye megvan rá. De szinte biztosra veszem, hogy nem Jakab Juli lesz az a színésznő. Pedig szép és bájos, sőt, meglepően szépen és jól beszélt a sajtótájékoztatón is, de a tény, hogy a több mint 2 óra alatt ugyanazt az arcát láttam ugyanazzal a hangjátékkal, sajnos nálam az egész filmre rányomta a bélyegét. (Pedig tízezer nőt castingoltak a női szereplőinek kiválasztásakor….) Szintén zárójelben megjegyezném, hogy Jakab Julival ellentétben Dobos Evelinben, a kalapszalon női vezetőjét játszó színésznőben egyértelműen felfedezhető valami plusz, amit szerintem érdemes lenne egy nagyobb, izgalmasabb szereppel előcsalogatni, megmutatni. Szintén szerettem Vlad Ivanov alakítását, akinek erőteljesen sikerült karakterét átadnia. Nagyon örülök, hogy megismerhettem játékát, előtte még nem láttam filmvásznon.
Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy minden nagyon egyben volt, ha a színészgárdát nézem, „csak” pont a hősnőről nem hittem el, hogy képes olyan őrültségekre, mint amit a filmbe beleírtak. Csak sejteni tudtam, mi játszódik le benne, milyen lelki folyamatokon és változásokon megy keresztül. De még mielőtt az jönne le, hogy Jakab Julit okolom hiányzó katarzisomért, hozzá kell tennem, nem feltétlenül csak a színészi játék mulasztása ez, mert olykor egyáltalán nem volt hihető vagy érthető a cselekmény sem.
Egy kicsit a film ritmusa volt még számomra zavaró, mert bár kifejezetten közel áll hozzám a lassú tempó, a sokat mondó jelenetek, itt nekem az volt az érzésem, hogy amit Nemes Jeles László el akart nekem mesélni, sokkal rövidebben is megtehette volna. Sok perc indokolatlan volt. Szerintem. Ami viszont tetszett és ellensúlyozta enyhe csalódottságomat, az a végén megjelenő, utolsó negyedben már sejteni látszó csavar. A Leiter, aminek a jelentése vezető, szintén jó megoldás, és beleláthatok sok mindent néhány más, apróságnak tűnő jelbe. Ez is szimpatikus, szeretek gondolkodni. Érdekes volt a történet néhány mellékszereplőjének a karaktere és az, hogy a levegőben hagyott kérdőjeleket velük kapcsolatban. De talán túl sokat.
Szóval picit kényelmetlen volt végigülnöm a 144 percet, amivel, ahogy körülnéztem, úgy láttam, hallottam, nem vagyok egyedül. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt ellenpélda is, például az a fiatal újságíró kolléganő, aki miután kijöttünk a teremből, elbűvölő lelkesedéssel beszélt a filmről, a végén kijelentette, nagyon szeretné másodszor is megnézni, még aznap.
Azt gondolom, a közönséget is meg fogja osztani a film, ami egyáltalán nem gond. A Cinefesten sajnos nem jutott be mindenki a vetítésekre, amiből egymás után több is volt tegnap, ezért mindenképpen értékelendő a gesztus a szervezők részéről, hogy a tervezetteken felül még egy új vetítést ékeltek be a programba, esélyt adva még néhány száz lelkes mozirajongónak arra, hogy megnézhessék az év legjobban várt magyar filmjét.
Én pedig továbbra is kíváncsian várom a Nemes Jeles László víziókat, mert van valami bennük, amire nagy szükség van napjainkban.