Ebben az évben jelent meg a Platon Karataev harmadik lemeze, a Partért kiáltó. Az első két albummal ellentétben (For Her, 2017; Atoms, 2020) az új konceptalbumon csak magyar nyelvű dalokkal találkozunk, ráadásul a zenének és a szövegnek egy olyan együttállásával, ami önkéntelenül is arra készteti a hallgatót, hogy az önmagába merülés azon csatornáit nyissa meg, melyekkel a hétköznapok zűrzavarában nem, vagy csak önkényesen elhatárolt perceiben találkozhat. És nemcsak a hallgatót, hanem az olvasót is, ugyanis a Prae Kiadó gondozásában készült az album mellé egy dalszövegkönyv, melyben a zene híján – viszont azt a képi világgal pótolva, mintegy a tartalmat erősítve – a szövegeken keresztül fogalmazódhatnak meg bennünk egyetemes kérdések. Erről az együttállásról, a kötetről, de főként ezeknek a szövegeknek a mibenlétéről beszélgettünk a zenekar szövegírójával, egyik frontemberével, Balla Gergellyel.
Mi volt előbb, a zene vagy a szöveg?
Ez mindegyik dalnál változik, az összes számnak másik története van. Van, hogy egy szóból bomlik ki az egész szöveg és ahhoz jön a dallam, van, hogy a gitártéma az első, ahhoz lesz később szöveg. Sőt, énektéma is előzheti meg a szöveget, tehát mindegyik dalnak van egy külön útja, egy külön eredete, és nincs egy bevált általános recept.
Itt melyik változat van túlsúlyban?
Nagyjából egyenlően oszlott el az arány itt is, ezek között. Emellett az alkotási folyamat közben is folyamatosan változik a dal, és van, hogy minden megvan már, csak egy sor hiányzik, de olyan is van, hogy egy erősebb szöveghez sehogy sem érkezik hozzáillő dallam.
Mennyi az átfutási idő, mert ez mindenkinél nagyon változó, sokan úgy vélik, hogy az a jó, ha egyből kijön az emberből a szöveg.
Szerintem ebben sincs olyan, hogy jó vagy rossz, egyedül az számít, hogy milyen lesz a kész szöveg. Nekem van egy olyan törekvésem, hogy a hétköznapokban minél kevesebb zajt engedjek be az elmémbe. Pilinszkynek van egy hasonlata, hogy az alkotó ember olyan, mint a vadász, vár csendben, hogy amikor jön a vad, akkor éles legyen és meg tudja szerezni azt. Igyekszem alapból egy “merültebb” tudatállapotban élni, hogy amikor alkotok, akkor ne teljesen a felszínről kelljen elindulnom, hanem eleve már egy megtett távolságból csak tovább, még mélyebbre. Folyamatosan ott van bennem ez a keresés, kutatás, szavak, szókapcsolatok, mondatok, verzék, refrének után, és van egy jegyzetem, ahova ezeket folyamatosan írom fel magamnak. Ha van egy dallamötletem, akkor megnézem, hogy mi az, ami egyből megmozgat zsigerileg, és mit tudok köré építeni. Elképzelhető, hogy hosszú szövegek fél óra alatt kijönnek készen, de olyan is van, hogy két versszakkal szenvedek fél évet, amíg minden a helyére kerül. Valahol ezeket mindig egy rejtvénynek gondolom, mert a szavaknál nincs egy szabályrendszer, hogyha ezt a szót a másik után teszed, az biztos, hogy működni fog, mint mondjuk a zenében, amikor csinálsz egy akkordmenetet, az szép lesz, és utána szinte csak fűszerezni kell. A szövegnél nincs meg ez a kiindulópont, ott vagy megvan a szikra az elején vagy nincs. És egyedül afelé tehet lépést az ember, hogy minél nagyobb teret engedjen a keletkezés pillanatának.
Az album alapkoncepciója megvolt már előre?
Útközben alakult ki. A második lemez után azt se tudtam, hogy képes leszek-e egyáltalán újra dalt, lemezt írni. Volt egy elég nagy alkotói szorongásom, kint túráztunk Délkelet-Ázsiában a feleségemmel, és az egy nagyon nagy kiszakadás volt az alkotói létből. Akkor már elkészült az Atoms-lemez, de még nem jelent meg. A második lemez után volt egy ürességérzésem, úgy éreztem, hogy mindent elmondtam, amit tudtam, ami bennem volt. Miután hazajöttünk, kiderült, hogy ez nem így van, a karantén alatt sorban elkezdtek jönni az új dalok, szövegek.
Nagyon sok általános fogalmat – és ezt nem pejoratív jelzőként értve – használsz a szövegekben, bár talán inkább a természeti képek kifejezést kellene említenem. Víz, ég, madár, tűz. Ezek miatt gondolkoztam el azon, hogy vajon megállhatnak-e önmagukban is a szövegek versekként, megállhat-e önmagában a dalszövegkönyv verseskötetként. Aztán arra jutottam, hogy talán pont ezért nem, mert egy alapsémára épül, szinte folyton ugyanazokkal a motívumokkal találkozunk.
Ezzel azért nem értek egyet, mert attól, hogy általános valami, még nem jelenti azt, hogy nem áll meg magában. Számomra pont ezeknek az egyetemes dolgoknak a megfogalmazása az, ahol leginkább megközelíti a vers sűrűségét a nyelv. Ahol érződik, hogy a szöveg mögött egy más minőségű mélységet találunk, mint a legtöbb szó mögött.
Ha a szövegekhez társítjuk a zenét, akkor azt érzem, hogy ezekkel az általános, egyetemes gondolatokkal karöltve egy teljesen komplex és hiánytalan képet kapunk. Úgy gondolom, hogy külön-külön ugyan két álláspontot képviselnek – főként, ha a hangzásvilág nélkül olvassuk csak magában a kötetet –, a szöveg mint minőség, a zene mint mennyiség, együtt viszont átbillentenek az érzékfelettiségbe.
Ezért gondolom azt, hogy a dalszöveg önmagában nem állja meg a helyét, ugyanúgy, hogyha ez egy instrumentális album lenne, az sem működne, ez így együtt alkot egy egységet, és így érheti el azt a hatást, ami torzultan ugyan, de át próbálja adni azt a megtapasztalást, amiről beszélni próbálunk.
Ellenben ha valaki bemegy a könyvesboltba, és mondjuk nem hallotta még az albumot, hanem csak ezeket a sorokat látja, olvassa, akkor is valamilyen érzetet kiváltanak belőle a szövegek. Nyilván kell is, hogy kiváltsanak.
Igen, de ezzel én nem tudok mit kezdeni, annak az embernek az az útja, hogy így találkozik a szövegekkel. Eleve itt a borító, ami egy alternatív mandala, emellett ha valaki megnézi az illusztrációkat, a szövegtördelést, érezheti, hogy ez valami más, nem hagyományos verseskötet. A szövegelrendezések, illusztrációk mind-mind behoznak egy képet, akár tudat alatt. Például mioré-t csinálni fáknak az évgyűrűjéből, vagy ha vesszük egy középkori ábrázolását az ember érhálózatának, ami olyan, mintha egy faember lenne. A barlangi kezek, ami a Tűz mellé illusztrációja. Nekem az egyik kedvencem, ahol van egy szupernóva és egy vörösvérsejt egymás mellett, és elsőre nem tudod megmondani, hogy melyik melyik. Ezek tudat alatt mind ugyanezeket az előfeszítéseket próbálják megadni, így nem maradnak magukra a szövegek a dallam nélkül sem ebben a kiadványban.
Ehhez szerintem kell egyfajta előzetes fogékonyság is.
Ez talán ott van mindenkiben, csak van, aki már többet találkozott ilyen gondolatokkal és ilyen fogalmakkal. Vannak benne olyan sorok, amik talán megakadnak az emberben, és amiket utána visz magával, gondolkodik rajta, még akkor is, hogyha számára elsőre idegen ez a világ, és idegenek ezek a gondolatok, szimbólumok.
De azáltal, hogy így vannak leírva, szedve a szövegek, ezeknél ugyan elidőzöl, de esetleg azt is kockáztatod vele, hogy nehéz az olvasat.
Igen, azonban alkotás során mi kizárjuk, hogy ez hogyan juthat el a befogadó félhez. Nincs egy üzenet, amit át szeretnénk adni, a Platon sem zeneileg, sem a könyvkiadás terén nem egy kinyújtott kéz, ami keresi a kapcsolódást, hanem mind a dalok, mind ez a kötet ott van, aki akarja, felveszi, aki akarja, meghallgatja és teret nyit a találkozásnak. De mi nem abból a perspektívából tekintünk erre, hogy miként lesz olvasható a szöveg, vagy miként lesz befogadható a zene. Ezek alkotások, amik önmagukban léteznek. Persze, lehet, hogy valakinek ez a tördelés zavaró és elidegeníti a szövegtől, más valakit pedig pont, hogy közelebb visz a megszokott leírt, strófaszerű felosztáshoz képest.
A már említett fogalmak, mint víz, ég, madár, nyilván azért térnek vissza sokszor, mert nagyon hangsúlyosak. Ezek az énkeresés kivetülései?
Azt gondolom, hogy amit a belső énről, az énen túli tartományról a szavak szintjén még el lehet mondani, ameddig a nyelv horizontja feltárul, annak nagy részét már az ókorban elmondták és leírták. És ha körülnézek a buddhista hagyományokban, védista irodalomban, taoista írásokban, a zsidó hagyományban, keresztény kultúrkörben, szúfi misztikában, akkor kultúrától és kortól függetlenül ezeket a szimbólumokat használták, mint az ég, Nap, madár, felhő, víz, tenger, hegy. Ez egy olyan szimbólumrendszer, ami mindig is ott volt az emberrel, mert ősibb az embernél. Emberi perspektívából univerzális szimbolikája van, mert ha néha látszólag ellentmondásosan is, de mindenki számára ugyanazt jelenti. Amikor azt mondom, hogy a legszemélyesebben szeretnénk beszélni a legegyetemesebb kérdésekről, és ameddig még a nyelv el tud menni, ott szerintem ezek által a szimbólumok által lehet ezt a horizontot megközelíteni.
Azt szokták mondani, ahány ember, annyi olvasat. Magában az album címadó dalának szövegében, például a part szimbólum jelentheti a megérkezést és a törést is.
A buddhista hagyományokban például a víz az átszelendő közeg és a túlsó part a megérkezés, erre utal a például a gate gate paragate. Tehát ennek a szimbólumrendszernek sincs egy abszolút megoldása. A part lehet a beérkezés, vagyis olvashatod úgy is a sort, hogy ha vízben vagy, akkor arra nem az azonosság, egység szimbólumaként tekintesz, hanem úgy, mint ami az ember számára valamilyen szinten természetellenes közeg, ahol meg lehet fulladni, ami elől a part a menekülést jelenti. Tehát nincs egy fix megoldása ennek a dalnak, ez folyamatosan változik, attól függ, hogy éppen minek milyen jelentést tulajdonítasz, milyen perspektívából tekintesz az adott sorra. Mert igen, a part az egyszerre lehet, ahova meg akarsz érkezni, de a part lehet az is, ami a legbelsőbb kollektív élményhez képest – mivel a bináris gondolkodást testesíti meg – egy felszínes dolog, amitől el akarod lökni magad. Az egész kötetben végig ott vannak ezek az ellentmondások és ellentétpárok. Szintén a keleti hagyományokban (catuskoti), de az ókori görögöknél (tetralemma) is van egy filozófiai érvelési rendszer, hogy igaz A, igaz B, egyszerre igaz mindkettő, és egyszerre nem igaz egyik sem. És mivel az Egység a szavak szintjén nem kifejezhető, ezért nem tudsz máshogy beszélni róla, mint az ellentmondások szintjén. Mert így jelzi a nyelv azt, hogy nem tudja befogadni ezt a tartományt, és torzul a minősége ennek az élménynek. Ez az egész kötetben így van. Ezek a perspektívaváltások is ezt jelzik, hogy “kérded, hol van Isten? A lombkoronaszinten / a lombkoronaszinten kérded, hol van Isten?”
Én a lombkoronaszinttel asszociáltam Kányádira. Valaki jár a fák hegyén.
Az előző lakásunk, ahol laktunk, a másodikon volt, és volt egy ablak a nappaliban, ami előtt állt kint egy nagy fa, hatalmas lombkoronával, arra láttunk rá – szóval én ott éltem négy évig a lombkoronaszinten, nekem így tetszett meg ez a szó, ez a kép. Magyar dalszövegben azt, hogy “lombkoronaszinten”, nem sokszor hallod, mert nem egy könnyű szó, hat szótag, nem feltétlenül van meg az a fajta lüktetése, ritmusa, hogy könnyű legyen egy dallamos szerkezetbe beilleszteni.
Miért az égig égnek a fák? Túl általános, hogy az égig érnek?
Az égig ér egy nagyon elhasznált szókapcsolat, de ez csak az egyik része. Sri Lankán egy buddhista kolostorban önkénteskedtem, és pont akkor olvastam először a Tao te kinget, így nagyon erős impulzusok értek több irányból. Ott volt egy olyan élményem, egy álmom, egy nagyon mély, intenzív megtapasztalás. Sűrű éjszaka volt, sötét, egy erdőben mentem, majd kiértem egy tisztásra, amit emberi mértékben felfoghatatlan nagyságú fák vettek körül. Tényleg, szinte égig érő fák voltak. Szóval egy nagy tisztásra értem, és tőlem messze, a tisztás közepén volt egy tűzrakás, ami megvilágította ezeket a fákat. Ahogy a tűz a fákra vetült, olyan volt, mintha azok az égig égtek volna, amolyan mitikus fáklyaként, de nem égtek, csak a tűz fénye világította meg őket. A tűz körül emberek guggoltak, odakuporodtak a láng mellé. Mindenki a tűzhöz közel tette a tenyerét, aztán elvette. Én is odaguggoltam, kinyújtottam a kezemet a tűz felé, és azt éreztem, hogy a tűz az minden emberi tudás, minden, ami az emberi tudat számára elérhető és befogadható. Ahogy közelebb tettem a tűzhöz a tenyerem, egyre növekedett bennem ez a tudás. Egy idő után azonban azt vettem észre, hogy ez a tudás valójában a nem-tudás tudása – minél közelebb kerültem a tudáshoz, annál világosabb volt számomra a nem-tudásom. Megrendítő ereje volt ennek az élménynek bennem, hogy mindenki ott ül a tudás tüzénél, és ahogy közeledik, úgy érzi a tenyerén a nem-tudás tudásának a melegét. Ebből lett ez a dal. Azt éreztem, hogy ezt sok embernek kell énekelnie, így azokat hívtuk meg a Tűz mellé-kórusba, akik nekünk alkotóként, emberként nagyon sokat jelentenek, és akikkel azt érezzük, hogy ott kuporodunk együtt, a tűz mellett.
A Platon Karataev új albumáról itt, az akváriumos lemezbemutató koncertről pedig itt írtunk.
Borítókép: Sinco