Abjatár a testről énekel, de
teste nincs, csak hangja van,
halott csönd a hallgatás,
Jeruzsálem messze, messze,
játszik a kertben a hajnal
az alkonyi fénnyel, alaktalan
szó a türelem, a városban
is az idő időtlen rabszolgái
verejtékeznek szüntelen, porba
írt szavak várják a feltámadást.
Abjatár barlangja balra áll,
de jobbra is történik valami,
mert templom mélyén szigorú
szabályok szerint szakad ketté
a függöny, mint hajnalban az ég
alja a város fölött, feltámad
a szél, óvatos, mint a tükröt
tükröző tükörkép, lassan
megváltozik a valóság.
Abjatár cérnával bírja még, de
nincsen hóhérkötélből csomózott
idegrendszere, a valóságot
a valóság elfedi, a béke
városában az út pora issza
be a vért, az ártatlanul ontott,
drága vért, lassan feltámad
a szél, a szó álmatlan árnyéka
vetül a csöndre, alaktalan
angyalok teremtik a hajnalt,
a kert fái között haldoklik
a látszat, templom a természet,
jelképek erdején át vezet az út
a pusztulásba, hóvirág
nyílik képzelt sebekből.
Abjatár derék legény, pékekkel
barátkozik, királyi kupába
bort tölt, színültig tart
a kegyelem, mert
a kommunikáció hasznos
dolog, éppen csak nem működik,
hold világítja meg a küldött
arcát, ezért még számolunk,
a kert fái közt fekete
éhség vetkőzteti a gyomrokat,
szárnyakra haragszik majd
a tétova tévedés, halott madár
a feltámadás illata.