Bayer Ilona tévéhíradós ikon a híradózás aranykorából, rádiós, újságíró, műsorvezető, a kultúra minden létező ágának patrónusa, akinek életében fontos szerepe van a 3-as számnak. 3 felnőtt gyerek büszke édesanyja, 3 unoka örömtől sugárzó nagymamája, 3 könyv írója. Élete a pörgés, hite a szeretet. Ars poetikáját Ibsentől kölcsönözte: „Ki győzve világot fog át, de közben elveszíti önmagát, diadala olyan szomorú, mint meghasadt fejen a koszorú.”
Az Anyós lettem Japánban – Hétköznapok a Felkelő Nap országában című új könyvét két évvel ezelőtt kezdte írni személyes tapasztalatai alapján, majd élményeit interjúkkal, kultúrtörténeti és társadalomismereti anyagokkal és csodálatos fotókkal egészítette ki. Izgalmas, értékes és átfogó kötet született. A könyv tisztelgés a Magyar-Japán diplomáciai kapcsolatok felvételének 150. évfordulója előtt is.
A szerző előszava (részlet):
„Induljunk nagy útra a Felkelő Nap országába! Hogy könyvem végére érvén ne csak a néhány szavas sztereotípiák jussanak eszükbe, mint gésák, szamurájok, szaké, műszaki csodák, hanem az is, vajon mi segített a japán népnek abban, hogy a II. világháború legnagyobb veszteseként mára a világ harmadik legfejlettebb országa lehessen az övék.”
FEJEZET A KÖNYVBŐL
Tájfun Nagaszaki felett
Még gyerekként láttam az 1957-ben bemutatott filmet. Bevallom, az akkori képkockákból vajmi kevésre emlékszem. A szereplőkre talán, a francia színészóriásokra, Danielle Darrieux-re és Jean Marais-ra, s mellettük a finom szépségű japán lányra, Keiko Kishi-re. A dráma egy tipikus szerelmi háromszög története. A kiegyensúlyozott házasságban élő, munkáját megszállottan végző francia mérnök átmenetileg Nagaszakiban dolgozik. Beleszeret egy japán lányba, s döntenie kell, változtat-e addigi életén, elhagyja-e családját egy új életért. A szerelmi háromszögben vergődő férfi döntését végül is a városra lecsapó óriási tájfun befolyásolja…
Csakis a viharosan dühöngő szél miatt idézem most ezt az emléket. A pusztítás látványa ugyanis már nagyon egybefolyik későbbi híradós munkám hír-képeivel. Akkor még nem gondoltam, valaha is részem lesz a természet haragvásának tombolásában.
• Hurrikán, tájfun, trópusi ciklon. Azt tapasztalom, hogy igencsak összekeverik ezt a három légköri jelenséget. Hivatalosan mindegyik trópusi ciklonnak tekinthető, és mindegyik ugyanarra a jelenségre utal. A megkülönböztető nevek azt jelölik, hogy a vihar a világ melyik táján pusztít. A három név tehát egyet jelent, csak a hely változik, ahol kéretlen, és veszélyes látogatóként megjelennek.
A trópusi ciklont a Csendes óceán nyugati térségében tájfunnak, a Karib-tenger térségében és a Csendes-óceán keleti térségében hurrikánnak hívják. Az Indiai-óceában és Ausztrália körül egyszerűen csak ciklonnak (orkánnak) nevezik. Átmérője 400 km-től 1500 km-ig terjedhet, a mag légnyomása 900 hPa-nál is kisebb lehet. A trópusi ciklon szelei elérhetik akár a 240–350 km/órás sebességet, ami már óriási pusztításhoz vezethet. A bennük uralkodó szél sebességétől függően a meteorológusok öt kategóriát különböztetnek meg, a legpusztítóbbak az 5-ös erősségű viharok. A trópusi ciklonok keletkezési helyük szokásai szerint kapják nevüket, a japán meteorológiai intézetnek pl. párhuzamos rendszere van, mely szerint a tájfunokat év és sorszám szerint nevezik el. Mindezt csak azért írom le, hogy nagyjából érzékelni lehessen a Japánban gyakori szélvihar-okozta természeti csapásokat.
Tájfun Kobe felett
2017 szeptemberének végén izgatottan keltem útra. Szofi lányom két héttel később érkezett, hogy együtt utazhassunk haza. Felfokozott várakozás volt az utitársam, hogy végre magamhoz ölelhessem „kis szamurájomat”, a már féléves Naotot, akit eddig csak fényképeken és skype-on láthattam. Születésétől égető kín volt kivárni az első személyes találkozást. Ugyanakkor némi aggodalom is vegyült az utazás lázába. Az az év ugyanis a megszokottnál is több természeti katasztrófával sújtotta az azokban amúgy sem szűkölködő szigetországot. Indulásunk előtt, szeptember közepén, egészen pontosan 17-én nagy erejű tájfun csapott le Japán délnyugati partjaira, komoly fennakadásokat okozva a közlekedésben. Az azévi viharszezon 18. tájfunja heves esőzések és óránkénti közel 180 kilométeres széllökések kíséretében két napig tarolt, mígnem Oroszország felé nem vette útját. A nagy mennyiségű csapadék miatt fennállt az árvizek és a földcsuszamlások veszélye is. A repülőtereken már az első napon 640 járatot töröltek, súlyos gondok lassították a vasúti közlekedést is. A A süvítő szél 9 méteres hullámokat korbácsolt a partmenti városokban.
Petra megnyugtatott: – Mami, ne aggódj, minden rendben lesz. Mi már hozzászoktunk ehhez, éppúgy, mint a földrengésekhez. Persze, az egyiket alig érezzük, a másik meg tényleg súlyos, de tudjuk, mikor, mit kell csinálni. Nem lesz baj, meglátod.
Magam is hajlottam erre, hisz többször is riogatott az előrejelzés, de ottlétemkor eddig mindig szerencsésen elkerülte Kobét. Eddigi utazásaim mindig őszre estek, Japánban ugyanis az az évszak a legkellemesebb. Nincs már döglesztő hőség, nem fulladozik az ember az őrült páratartalomban, az eső is ritka vendég, viszont simogató napsütés deríti az ember lelkét. Utazáshoz, turistáskodáshoz a legideálisabb. Volt. De 2017-ben már érezhetően ott is megbolondult az időjárás. Nem volt nap, hogy ne esett volna. Nem volt vészes, csak állandó, így alaposan röghöz kötött bennünket. Gyerekkorom óta utálom a vizes, csapzott külsőt, pláne, ha széllel házasodik… Ilyenkor rizikós elindulni, egy kisbabával különösen. Hiába az esernyő, elázik az ember egy idő után, aztán meg -jobb esetben- jön a nátha. Buszozni is kellemetlen, ha mindenhol csurog, meg csöpög. Na, de egy hónap alatt már csak-csak lesz egy kicsit derűsebb idő is – gondoltam. Hát, nem volt. Nagy kirándulásokról, afféle turistáskodó nézelődésről szó sem lehetett. Így csak a munkámhoz feltétlenül szükséges programokat iktattuk be. Az interjúkat a különböző városokban élő riportalanyokkal, az Oszakai Egyetemre szervezett előadásomat, amelyre Szofi fotósként kísért el. Hazautazásunk előtt aztán ízelítőt kaptunk a japánoknak már megszokott természeti jelenségből, a tájfunból. Figyeltük a tévében a híreket, akkor még volt lehetőségem az itthoniakat értesíteni a fejleményekről.
Facebook bejegyzés
„Japan 2017” — Kobe-shi, Hyogo, Japan környékén.
2017. október 22., 3:06
Szurkoljatok! TÁJFUN KÖZELEG!!! Éjszaka már szélvihar zörgette az ablakokat, erős eső követte. Délután 5-re jósolták, hogy eléri Kobét. A tévécsatornákon most csak ezzel foglalkoznak. Rémítő képek a felkorbácsolt tengerről. Eddig több, mint 300 repülőjáratot töröltek, az időseket biztonságos szállásokra szállítják. Piros riasztás van érvényben, kimenni nem tanácsos. Lehet, két napig is be leszünk zárva…
Bayer Ilona: aggódik.
2017. október 22., 9:12
Most araszolgat az utcánkban a hangosbemondó autó. Felszólítja az időseket, HALADÉKTALANUL MENJENEK AZ ÓVÓHELYEKRE, ahol biztonságban lesznek. Egy hegy közepén lakunk, a talaj nagyon laza. A hetek óta tartó, ma már erős esőzés miatt bármikor megcsúszhat a hegy. Mi a tető alatti szinten lakunk, és nagyon drukkolunk. Majd jelentkezem!
Eddig a helyzetjelentés. A rémálom nem sokkal ezután következett. Az egyre erősödő szél a bezárt fa ablaktáblákat úgy zörgette, mintha papírból lettek volna. A zaj csak fokozódott, vércse vijjogáshoz hasonló becsapódásokat hallottunk. Úgy éreztük, a szomszéd házak menten ránk dőlnek. Valamit rásodort a vihar a tetőnkre, akkora robajjal, mintha a fejünkre szakadna a mennyezet. A takarót a fejünkre húzva remegtünk. Az éjszaka sötétje minden felerősít, zaj, félelmet egyaránt. A bezártság, az a nyomasztó érzés, hogy nem tudsz kifutni, nincs hová menekülni, igazi pánikhangulatot teremtett. Szofi percenként kérdezte, -Anya, ugye nem halunk meg? Ugye nem halunk meg?? Meg kellett nyugtatnom. Nem érezhette, hogy én mennyire félek. Órákon keresztül mantráztam, – semmi baj, ne félj, nem lesz semmi baj. Miközben attól tartottam, mindjárt földrengés is lesz. Olyan iszonyú robajok robbantak ránk, amilyet még soha életünkben nem tapasztaltunk. Néha csendesült, majd újabb roham következett. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, megindult alattunk a föld, s menten ránk dőlnek a falak. Belefáradtunk tán a félelembe, vagy csitult az égiháború, de valahogy elaludtunk.
A reggel békés derűvel köszöntött ránk. – Nincsenek nagy károk – nyugtázza a helyzetet Kazu- úgy látom, a tetőn van csak némi javítani való. Az éjszaki dörgedelmek után alig hittünk a szemünknek…
Olvass bele a könyv egy másik fejezetébe:
Bayer Ilona: Anyós lettem Japánban – Hétköznapok a Felkelő Nap országában – Könyvajánló
Szerző: Bayer Ilona, Szerkesztő: Osváth Sarolta, Design: Gábor Enikő, Japán szaklektor: dr. Vihar Judit. Kiadó: Csigó Malom Kulturális és Művészeti Központ Alapítvány, 2019.