Bayer Ilona tévéhíradós ikon a híradózás aranykorából, rádiós, újságíró, műsorvezető, a kultúra minden létező ágának patrónusa, akinek életében fontos szerepe van a 3-as számnak. 3 felnőtt gyerek büszke édesanyja, 3 unoka örömtől sugárzó nagymamája, 3 könyv írója. Élete a pörgés, hite a szeretet. Ars poetikáját Ibsentől kölcsönözte: „Ki győzve világot fog át, de közben elveszíti önmagát, diadala olyan szomorú, mint meghasadt fejen a koszorú.”
Az Anyós lettem Japánban – Hétköznapok a Felkelő Nap országában című új könyvét két évvel ezelőtt kezdte írni személyes tapasztalatai alapján, majd élményeit interjúkkal, kultúrtörténeti és társadalomismereti anyagokkal és csodálatos fotókkal egészítette ki. Izgalmas, értékes és átfogó kötet született. A könyv tisztelgés a Magyar-Japán diplomáciai kapcsolatok felvételének 150. évfordulója előtt is.
A szerző előszava (részlet):
„Induljunk nagy útra a Felkelő Nap országába! Hogy könyvem végére érvén ne csak a néhány szavas sztereotípiák jussanak eszükbe, mint gésák, szamurájok, szaké, műszaki csodák, hanem az is, vajon mi segített a japán népnek abban, hogy a II. világháború legnagyobb veszteseként mára a világ harmadik legfejlettebb országa lehessen az övék.”
FEJEZET A KÖNYVBŐL
A „lebegő világ” szerelmespárjai
avagy
A japán Káma-Szútra
A 80-as évek közepén történt, hogy Japánból hazatérő ismerősünk bőröndjében lapuló albuma némi fennakadást okozott a vámnál. A szépséges fametszetek ugyanis erősen erotikus tartalmú jeleneteket ábrázoltak. A tulajdonos csak úgy kaphatta vissza a könyvét, ha minden egyes lapon ott, nyomban kisatírozták az ominózus testrészeket. Honnan is hallhattak volna a vám szigorú őrei arról, hogy a 17-19. század között virágzó japán művészeti stílus, az ukijo-e (a lebegő világ képe) sungái nem keleti pornólapok. Mesterei fametszeteken és festményeken örökítették meg a női szépséget, a kabuki színészeket, a szumó birkózókat, a történelmi eseményeket, de regéket, tájakat, az állat- és növényvilágot, a hétköznapi élet megannyi jelenetét, beleértve az erotikát is. Természeti népek lévén náluk nem voltak meghökkentőek ezek az ábrázolások. A sungák közkedveltek voltak, hatalmas mennyiségben készültek. Az Edo-kor minden társadalmi csoportja élvezte. Egyes kutatók szerit az összes valaha készült fanyomat-mennyiség mintegy egyharmada sunga lehetett.
A sunga szó „tavaszi képet” jelent. A tavasz a szexualitás és szerelem szimbóluma a japán művészetben. De a szó a kínai 12 tekercs-együttesnek a japán olvasata, ami azt a 12 szexuális pózt ábrázolja, amit a mindenkori koronahercegnek el kellett végeznie a jin-jang egyensúlya érdekében. Japánban kevés kivételtől eltekintve az ukijo-e irányzat minden művésze készített sungát, többek között a leghíresebbek, Utamaro, Hokuszai és Hirosige is. A fametszeteket nem gépi, hanem kézi technikával nyomtatták, így csodálatos színekben, utánozhatatlan színátmenetekben pompáztak ezek az alkotások. Számos Edo-kori forrás létezik, amely arra utal, hogy a sungákat a nők és a férfiak egyaránt élvezték. Gazdag menyasszonyoknál ezek a könyvek a kelengye részét képezték. Szerencsét hozó talizmánokként kezelték őket, melyek elősegítik a házastársak intimitását, a termékenységet és összességében a ház sikerét. Ugyanezen forrásokból az is kiderül, hogy a sungák szexuális tankönyvként is szolgáltak a fiatal, tapasztalatlan feleségek, párok, lányok és fiúk számára. Magasrangú szamuráj klánokban szokás volt nászajándékként adni, az új páncélba pedig az elkészítés utolsó aktusaként egy-egy sungát helyeztek. Ebben az esetben is talizmánként szolgáltak, erősítették és védték a katonákat a csatamezőn. A sungák védelmező erejét nem csak a szamurájok használták, hanem a kereskedők is, akik a raktáraikban e könyvekkel próbálták megóvni az épületet a tűztől. Ha meg akarnánk becsülni azok számát, akik sungákat olvastak, nem állhatnánk meg csak azoknál, akik ilyen könyveket vettek. Az Edo-korban (1603 és 1868) ugyanis gyakori volt a könyvek kölcsönzése, akár barátoktól, akár könyvkölcsönző hálózatokból. Ilyen kölcsönzőkből Edo-ban (a mai Tokió) 656, Oszakában pedig 300 működött.
Sunga nyugati szemmel
A nyugati ember számára a sunga ábrázolása az eltúlzott méretű nemi szervekkel szokatlan és talán ijesztő is. Ezt Francis Hall feljegyzései alapján is láthatjuk, aki 1859-es Japánban tett látogatása alkalmával megdöbbenten tapasztalta a japánok szexuális nyíltságát. Egy házlátogatás közben ugyanis, a vendéglátó házaspár minden habozás nélkül szépen becsomagolt sungákat vett elő a fiókból. Ők kicsit sem érezték a képeket merésznek. Sokkal inkább úgy tekintettek rájuk, mint valami igazán értékes, nagy becsben tartott dologra, amit gondosan meg kell őrizni, és feltétlenül meg kell mutatni a becses vendégnek. Hall azonban úgy gondolt ezekre, mint: “…bizonyítéka ezen emberek züllött ízlésének”.
A japánok viszont hozzászoktak az ilyen látványhoz, hiszen sokszor találkoznak nagyméretű szexuális szimbólumokkal pl. termékenység fesztiválokon, sintoista templomokban, ahol méretes falloszok, s egyebek is előfordulnak. Akkoriban a szex egy nagyon is természetes tevékenységnek számított, aminek űzése inkább volt dicséretes, mintsem elítélendő. Éppen ezért a korai erotikus műveket nyílt és részletes, de mindképpen művészi szexuális útmutatókként kell tekintenünk.
Szerző: Bayer Ilona, Szerkesztő: Osváth Sarolta, Design: Gábor Enikő, Japán szaklektor: dr. Vihar Judit. Kiadó: Csigó Malom Kulturális és Művészeti Központ Alapítvány, 2019.
Bayer Ilona a Füzet új fotó és videó pályázatának közönségdíjas nyertese részére is felajánlott egy példányt könyvéből. A részletekért kattints felhívásunkra!