„Nincs semmi elrejtve,
ami nyilvánosságra ne kerülne,
s titok, ami ki ne tudódna.
Amit sötétben mondtok,
világos nappal hallják majd,
és amit a zárt falak közt fülbe súgtok,
azt a háztetőkről fogják hirdetni.”
Lukács 12, 2-3
A mindennapok túléléséhez alapvető szükséglet a ránk zúduló töménytelen mennyiségű információ szűrésének a képessége. Ez persze szubjektív kategória, de a felesleges és mesterségesen gerjesztett hírek, a valós és valótlan állítások sűrűjében könnyen elveszhet az ember. A média által irányított gondolatformálás ereje veszélyes, bár a tömegek irányításának mindig is megvolt a megfelelő platformja. Még a legeldugottabb helyen, médiumok nélkül is működnek a közösségre ható erők, a szavak és tettek általi következmények, amelyeket, mióta világ a világ, fegyverként használnak egymás ellen az emberek.
Az ártó szóbeszédtől a felépített életeket porrá zúzó hírnévrombolásig foglalkozik a témával Bőhm Kornél kríziskommunikátor Karaktergyilkosság – Lejáratás a gúnynévtől az álhírig című, hamarosan megjelenő könyvében. A HVG Könyvek Kiadó kötetének szerzőjével interjú is készült oldalunkon:
Karaktergyilkosság által megsemmisítve – Interjú Bőhm Kornél kríziskommunikációs szakértővel
Fülszöveg:
A lejáratás, a személyes reputáció sárba döngölésére tett kísérlet nem újkori „találmány”. A karaktergyilkosság közel egyidős az emberiséggel, Egyiptomtól az ókori Görögországon át az antik Rómáig a hatalomra törő ellenfelek eszköze volt, és az is maradt napjainkban is. Ugyanakkor a hitelfosztásnak nem kizárólag ismert emberek, politikusok lehetnek áldozatai. A lejáratás jelen van a hétköznapokban, a gazdasági életben, munkahelyeken, a családban, szűkebb és tágabb közösségeinkben.
Az olvasmányos kötetből megismerhetjük nemcsak a karaktergyilkosság hatásmechanizmusát, de azt is, hogyan lehet hatékonyan küzdeni a lejáratás ellen. A szerző az egyes történelmi korok jellegzetes esetein vezet végig egészen a legfrissebb közéleti botrányokig, magánéleti párhuzamokig, a reputáció helyreállítására megtehető lépésekig.
Részlet a könyvből
Majomparádé
Kínunkban morbid játékkal szórakoztattuk egymást az egyik ügyfelemmel, akinek a vállalata fennállása legnagyobb válságát élte át. Bármilyen ügyben született döntés, mi azt negatív hangvételű szalagcímstílusban jelentettük be a másiknak. Akár olyan „hatalmas horderejű” eseményeket is, mint hogy lemegyünk a kávézóba, tudtunk úgy fogalmazni, mintha a cég éppen egy újabb égbe kiáltó botránnyal bukott volna le. Némi – nem is olyan sok – gyakorlással olyan tökélyre fejlesztettük ezt a képességet, hogy a különböző lapok és portálok eltérő stílusában is tudtunk leleplező headline-okat írni – akár a mosdóba menésről vagy az ebédrendelésről.
Ennek az ártatlan és tragikomikus önszórakoztatásnak volt azonban több tanulsága is. Ami kézenfekvő: minden információ, bármely esemény vagy akármilyen megnyilatkozás kifordítható, az eredeti szándékokkal homlokegyenesen ellentétesen tálalható.
Egy másik következtetés viszont talán kevésbé szúr szemet. Mégpedig az, hogy mi tudjuk legjobban – és szerencsés esetben egyedül – azt, hogy minket mivel lehetne támadni. Ha más nem is, mi pontosan tudjuk, hol van az Achilles-sarkunk, hol és mivel vagyunk sebezhetőek. Híresnek kell hozzá lenni? Szó sincs róla. Igaz, a hírérték függ az ismertségtől, de mindnyájunknak megvan az a szűkebb vagy tágabb köre, amelyen belül érzékeny
lehet valamilyen stikli, kínos szituáció kitudódása. „Nem dobja vissza a méreten aluli halakat a szabad idejében pecázgató banki tisztviselő.” „Nem hagyott névjegyet a meghúzott kocsi szélvédőjén az ügyetlenül parkoló fodrász.” „Rendszeresen a műanyagos kukába dobja a papírszemetét a szórakozott gépészmérnök.”
Nem valószínű, hogy ezekből lennének a legütősebb szalagcímek, de talán megvilágítják, mire gondolok, amikor azt állítom: mindnyájan tudunk sorolni a saját életünkből olyan momentumokat, amelyekre finoman szólva sem vagyunk büszkék.
Sőt örülünk, hogy csak mi, vagy a legmegbízhatóbb barátaink ismerik ezeket a titkokat.
Minél nagyobb persze valakinek az ismertsége, annál nagyobb a tét, és már a kisebb súlyú ügyek is bombaként tudnak robbanni. De a karaktergyilkosság, a lejáratás sajnos (vagy szerencsére) korántsem csak a celebek, a politikusok, az ismert sportolók, a művészek vagy a tudósok problémája, hanem valamennyiünké: aki dolgozik vagy nem, boltba vagy szórakozni jár, családja van, jelen van a közösségi médiában, aki egészséges, aki beteg, aki felelős beosztásban van, vagy felelőtlen. Nagyon hasonlóan tudunk felsóhajtani mindannyian: de jó, hogy ezt nem
tudja senki…