Azelőtt a reggel előtt talán százszor is megkértem édesanyámat, hogy otthon maradhassak. Hivatkoztam a tömérdek leckére, ami az íróasztalomon várt, a karácsonyi vásárra, ahova a barátaim hívtak, sőt még az esedékes nagytakarítást is felemlegettem. Az ünnepek előtt pont szükséges lenne, csúsztam térden állva anyám előtt, de ő csak huncutul nevetett rajtam. Ugyan hogy is pucolhatna ablakot és moshatna egy nyolcéves lány. Dacosan vettem hát tudomásul, hogy minden próbálkozásommal egy újabb falba ütköztem, így megfogadtam, hogy egy szót sem fogok szólni a hétvége során.
Akkoriban még keményebb telek voltak, reggelente a gyerekek csúszkálhattak a jégen, a szülők pedig szidták az Úristent a méteres havak miatt. Mi is nehezen jutottunk el abba a messzi-messzi faluba. A közútkezelők el sem indultak arra a hókotrókkal, mondván a falusi öregeknek úgysem számít, ha lakhelyükön ragadnak pár napra, fontosabb volt a városlakók szabad járása. Így kellett megállnunk félúton – mert utunkat állta egy magas hótorlasz -, megszegve ígéretünket, hogy még pirkadat előtt odaérünk. A rokonok nem restelkedtek, szinte azonnal a segítségünkre siettek, mintha előre tudták volna, hogy a hó utunkat állja majd, és már lapátolták is el az akadályt előlünk.
A nagymamám bátyja peckes lépésekkel járkált fel-alá az udvaron, ő otthon maradt, nem jött a többiekkel segíteni nekünk. Felszegett állal, kihúzott háttal, félszegen pillantva konstatálta az egyórás késésünket. A mínuszok ellenére is csak egy nadrágot és barna-kockás inget viselt, ahogy mindig, hiszen mottója volt, hogy a pálinka úgyis melegen tartja. Az autóból kiszállva édesanyám még hátba veregetett, jelezve, hogy figyel és számít az együttműködésemre. A rokonok ricsajt csaptak, mindenki üdvözölte egymást, repkedtek a levegőben a csípős megjegyzések, de azokat meleg kézfogások követték.
Erőt vettem magamon, de azért édesanyám kezét szorongatva indultam meg a nagymamám bátyja felé. Szeme dermesztően villant a ködös félhomályban.
– Jó reggelt, Bátyja! Elnézést a késés miatt, de nem számoltunk ekkora hóval – szabadkozott neki anyám, szinte meghajolva előtte. Nem értettem a miértjét, de benne is végifutott a félelem.
– Idén is a kislány is legyen kint – dörmögte a volt TSZ-elnök, kimondva a végítéletemet.
Riadtan néztem anyámra, ráztam a fejem ahogy csak tudtam. Láttam a sajnálatot a szemében, de ő sem mondhatott ellent. A hátsó udvar felé taszigált, ahol a család férfitagjai már megkezdték a koccintások sorozatát. Megmakacsoltam magam, közéjük sem mentem. Anya zavartan próbálta magyarázni modortalanságom okát. A család szigorú pillantásokat vetett felém.
Nem is törődtem velük, csak az udvaron álló fatákolmányra tudtam figyelni, aminek tetejét vastagon belepte a hó. A malac röfögött az ólban, be-be szippantotta a fagyos decemberi levegőt, de amikor ketten bementek hozzá a társaságból visítani kezdett. Perceken át abba sem hagyta. Fájt a fülemnek a sírás, mégsem fordultam el, tétlenül néztem a szenvedés perceit. A többiek tenni-venni kezdtek, mosták, forrázták, megégették. Én tőlük pár méterre dermedten álltam, minden segítségemet megtagadva tőlük. Órákon át csak bámultam és dideregtem, amíg sötétedni nem kezdett.
A nagymamám bátyja egy hatalmas vájlingot nyomott a kezembe, és arra kért, hogy vigyem be a konyhába, adjam oda a nagymamámnak. Az edénybe belenézve dermedt arcomat láttam visszatükröződni a disznó vérén. Akaratlanul is eszembe jutottak azok a képek a hittan-könyvből, ahol a keresztről lenéző Jézus vére vöröslik a szögek körül. A vájlingot ledobva futottam a ház felé, ő pedig dühödten utánam.
– Neked aztán nem hoz ajándékot idén a kis Jézus! – remegett a szája, kiábrándító cefreszag ömlött belőle. Arcomon pofon csattant.
Felemeltem a fejemet, hogy belenézhessek abba a sok álmatlanságot okozott idős szempárba. Minden bátorságomat összeszedve, szívből igazat adva magamnak formáltam a szavakat:
– Nem baj, nekem majd a nagy Jézus hoz!
Így teltek falun azok a régi karácsonyok. Én pedig azóta sem a kis Jézus ajándékait, hanem a nagy Jézus csodáit várom.