Huseyin Tabak írta és rendezte a korrajznak is kiváló német-osztrák alkotást, amit az október első napjaiban megrendezésre kerülő Szemrevaló Filmfesztivál utolsó vetítésén láthattunk a Művész Moziban. Az immár kilencedik alkalommal jelentkező eseményre most is német nyelvterületről származó friss filmekkel készültek a Budapesti Goethe Intézet szervezői. Ezek közül is meghatározó élmény volt számomra a Gipsy Queen, amire, remélem, hogy a magyar közönség szélesebb körben is jegyet válthat majd a mozikban. Egy nagyon komoly szocio-lelet, amely érzelmesen mesél minden mozzanatában a diszkriminációról, migrációról, munkaerőpiaci helyzetről, de legfőképp az anyaságról.
A valóságot – őszintén és hitelesen – sokféleképpen fel lehet dolgozni, a mozivászonra lehet álmodni. A legegyszerűbbnek a dokufilm műfaja tűnik, pedig nem feltétlenül az a könnyebb út. Mégsem véletlen, hogy a roma boxolónő története után, a moziból kijövet Bogdán Árpád tavaly bemutatott Gettó Balboa című fekete-fehér szuper munkája eszembe jutott. A filmben bemutatott, a „Szelídek tanodájában” bajnokká érett főhős kétségtelen, hogy nagy utat tett meg edzője segítségével, de nem tudnám letagadni, hogy a két gyerekét egyedül nevelő (szintén roma és szintén boxoló) fiatal nő hányatott sorsa most még jobban betalált nálam.
Nem az a fajta sportfilm, amit eddig megszokhattunk, ugyanis erősen érintve vannak benne olyan létező társadalmi problémák, amiket lehet, nem is biztos, hogy látni szeretnénk. Dráma a javából. Korunk drámája, amit a fantasztikus dramaturg és Alina Serban, a főszereplőt alakító, Romániában született, roma származású színésznő tett emlékezetes mozivá. A művésznő a romák vándoréletét és mindennapos problémáit saját bőrén tapasztalta meg: nyolcévesen szülei elveszítették lakásukat, a nyomornegyedbe voltak kénytelenek meghúzódni. Édesanyja börtönbe került, ő maga pedig gyermekotthonba. Sokáig írt naplót, feljegyzéseiből később előadásokat tartott. A színművészeti egyetem mesterképzését már a Londoni Királyi Akadémia dráma szakán végezte. Ma pedig ő az egyik legtehetségesebb roma származású színésznő és forgatókönyvíró. Tehát, amikor azt mondom, hogy hiteles volt a film, akkor erre is utalok. Játékánál bizonyára sokat nyomott a latban, hogy kívül-belül ismeri övéi helyzetét, a társadalmi beidegződéseket, a német viszonyokat.
Teljes átéléssel játszhatta Alit, a büszke, bátor, hagyománytisztelő, gyermekeit egyedül nevelő anyát, a született harcost. A történet szerint a fiatal roma nő Hamburgban él két gyermekével és egy német lánnyal, aki nélkül esélye sem lett volna lakást bérelni. Ali egykor ifjúsági ökölvívó bajnok volt. Apja gyerekkora óta edzette, benne látta a cigányság felemelkedését. Világbajnokot akart nevelni belőle, aki kitörhet a nyomorúságos körülményeik közül. Miután azonban Ali fiatalon megszökött szerelmével, apja kitagadta. Ahogy a cigányoknál szokás: szenvedélyesen, ellentmondást nem tűrve.
Pedig csak az volt a bűne, hogy megpróbált nő lenni. Boldog akart lenni, normális életet élni. Ebben a világban azonban, ez úgy tűnik, nem működik. Főleg nem egy roma nőnek, aki ráadásul egyedül neveli a gyerekeit. A leányregényeket nem a hozzá hasonlóknak találták ki. Miután teljesen magára marad, nem számíthat sem gyermekei apjára, sem a saját családjára. A sors úgy alakítja, hogy visszatérhet (vagy vissza kell térnie) a ringbe – képletesen és igazából, fizikailag is. A feladat: térdeplő, kolduló helyzetből felállni, büszkén. Mindezt két kisgyerekkel, minden képesítés és jó nyelvtudás nélkül egy olyan közegben, ahol egyedül csak a kemény fizikai munkára van esélye. Dolgozik is ő, két férfi helyett is az építkezéseken, amikor alkalmi munkákat kénytelen vállalni. Meg akarja mutatni, hogy helyt tud állni. Ő tényleg akar dolgozni. Kétszer jobban, mint a férfiak. A gyerekeiért. Ahogy csak egy anya képes küzdeni.
Boxzsáknak használják – szimbolikusan és a szorítóban is. És ő bevállalja. Mindent bevállal, hogy ki tudja fizetni a lakbért, hogy ételt tudjon rakni az asztalra, hogy a gyerekek iskolába járhassanak. De meddig lehet ezt ép ésszel és fizikailag bírni?
Az egész film egy gyönyörű szimbólum, ami megmutatja, hogy életünk nagy meccsét nem egy mérkőzésben vívjuk. Minden nap új kihívást hoz. Vannak nagy menetek és lazábbak, és mindig jön a következő. Tétmeccseket játszunk: a munkahelyünkön, a tanárokkal, a gyerekek iskolájában, az utcán, mindenhol. És nem a nyerés öröme miatt kell ezeket megnyerni, hanem a túlélésért. Alinak legalábbis mindenképp.
Ő mindannak a megtestesítője, amivel ma egy nőnek, egy romának, egy egyedülálló szülőnek meg kell küzdeni. Ez, a három az egyben, egy nagyon erős kombó, amit csak egy igazi hősnő képes nyerésre vinni. És ő, Ali hol el tud hajolni, hol keményen beleáll.
A történetből nem sok minden derül ki gyermekeinek apjáról, de nem is lényeges az a szál. Egy ilyen küzdőnek, mint amilyen az ő karaktere, kevés férfi „kihívója” akadna amúgy is. Ez amolyan természeti törvényszerűség, ami a való életben is érvényes.
A magánéleti vívódások helyett, szó szerint át kell verekednie magát a mindennapokon. Az jutott eszembe a film vége felé, hogy nem lehet mindenki Ali. Nem születik mindenki hősnőnek, bajnoknak, küzdő típusnak. Azokkal, akiket nem edzettek, mi történik? A kérdés költői, a választ láthatjuk a szegénynegyedekben, anyaotthonokban, és olyan helyeken, ahova nem szívesen járunk egyedül… A gyökerek, amit a hátizsákban magunkkal cipelünk gyerekkorunkból, áldást és nyomorúságot is jelenthetnek.
Nem születhet mindenki Alinak. Mégis izgulunk. Mi történik, ha egyszer csak feladja? Vajon hányadik menetben, élete melyik stádiumában, kilátástalan helyzetében dobja be a törölközőt? Nem, egy anya ilyet nem csinál, hacsak a nyomás alatt össze nem roppan, amíg a külső körülmények be nem darálják. De önként semmiképp. Nem is engedheti el magát egy pillanatra sem, amíg a felelősség egyedül rá hárul. Nincs ideje lelkizni. Ki van kapcsolva, el van felejtve a női oldala. A család az egyetlen, ami értelmet ad életének. Ali sztorija és a valóság, a hétköznapi hősnőké összemosódik…
A füstös éjszakai élet és az ökölvívói klub légkörét is jól át tudta adni a film, aminek kulcsfigurája Tanne, a kiöregedett, egykor komoly sportsikereket magáénak tudó boxoló. Az őt alakító Tobias Moretti arca nem igazán, de a neve ismerősen csengett. Rá kellett keresnem, honnan. Alapos rácsodálkozásom volt: a korábban Rex felügyelőként világhírnevet szerzett osztrák sztár felett alaposan eljárt az idő – igaz, játszani most is tud. A focistasérót is bevállaló, önutálattal küzdő alkoholista klubtulajdonost formáló Moretti elnyerte a legjobb férfi színésznek járó díjat Ausztriában a szereppel. A filmnek nem mellékesen magyar vonatkozása is van: a zenéjét Varga Judit szerezte, mely szépen, harmonikusan simul a csöppet sem könnyed történetbe.
Egy a rendezővel készült beszélgetésből kiderült, hogy Tabak már régóta érdeklődött az ökölvívás iránt. A sportághoz szükséges testi adottságok és a mozgásforma kifejező mivolta lenyűgözte. Elárulta, először férfiban gondolkodott, egy-két évig „cipelte” is magában a filmtervet, de nem működött: „Nem volt benne elég érzelem.” Amint rájött, hogy női főszereplővel csúcsra járódhatna az érzelmi vonal, az egész sztori készre íródott a fejében.
„Szeretem, ha nyers a dolog, ha autentikus… Olyat akartam elmesélni, ami nagyon közel áll a valósághoz.” – fogalmazott Tabak. Azt gondolom, hogy a filmben ez sikerült, akár a roma kultúrát, a migrációs problémakört, vagy a munkaerőpiaci helyzetet veszem, még ha csak a felszínt is kapargatta a rendező.
Számomra azonban feltétlenül az anyai vonal győzött. Ha Alinak nincsenek gyermekei, sokkal gyengébb a sztori. És akkor is, ha mondjuk német nő. Az ütések, a vér, az izzadtság pedig csak még jobban érzékeltették, hogy test és lélek nem választható külön. Hogy nem véletlenül születtünk erre a világra fizikai testben. Sokszor fájdalmas, de szembe kell nézni a valósággal.
Huseyin Tabak valósága egyszerre reményteli és aggasztó; szenvedélyes és szeretettel teli, ugyanakkor kőkemény és kijózanítóan személytelen. Az utolsó pillanatig ebben az állapotban hintáztat bennünket, nézőket, lezáratlanul hagyva a film végét, észrevétlenül, mintegy ránk bízva a döntést: Ali talpon marad? És ha nekünk kellene helytállni, vajon mi meg tudnánk csinálni?