Megkérdőjelezhetetlenül pozitív jelenség, hogy egyre több ember érdeklődik a kortárs művészetek iránt, ez reményre adhat okot – mind az alkotók, mind a magyar társadalom kulturális állapotát tekintve. A vizuális kultúra, a képzőművészetek sokkal erősebb reflektorfényt érdemelnének. Ezt ismerte és karolta fel Bánki Ákos képzőművész, kurátor, a Latarka alapítója, a Resident Art művészeti ügynökség kurátora és Schneller János művészettörténész, kurátor, a Resident Art alapítója, akik idén már másodszor vittek egy izgalmas színt a hazai kulturális életbe a több generációt, sokféle stílust és műfajt felvonultató GARTEN kortárs művészeti fesztivállal. A Balaton északi partján, a Veszprémtől alig 15 kilométerre fekvő Lovason látogattam meg a képzőművészeti bázist, ahol rangos szakemberek részvételével zajló programok, filmvetítések, előadások marasztalják augusztus 22-ig a vizuális ingerekre érzékeny látogatót, és ahol bármikor el lehet csípni egy jóízű beszélgetésre a rendezvény ötletgazdáit. Én most Bánki Ákost kérdeztem a kezdetekről és a jelenről, de szó esett a célokról és a további tervekről is.
Hogyan indult, honnan fejlődött ki a hiánypótló kezdeményezés, amelynek minden művészetkedvelő őszintén örülhet? Mi volt az eredeti koncepció, amiből végül megszületett a GARTEN?
Amit itt látsz, az tulajdonképpen már valamilyen formában létezett az Andrássy úton működő mű-VÉSZ Pince utódjában, a Latarka Galériában is. Hasonlóképpen dinamikus, nyitott, a művészetek közti átjárókat felismerő, újfajta párbeszédet kezdeményező, sikeres vállalkozás volt. Egyfajta bázis volt a hely, ahol egyéni és csoportos hazai és nemzetközi kiállításokon adtunk kortárs művészeknek lehetőséget a bemutatkozásra. Egy-egy megnyitón általában minimum 100-200 ember volt jelen. Nem szenvedtünk művészhiányban, helyette minden évben bővült, változott az kínálat. Társrendezvényeket is tartottunk, aminek következtében nemcsak képzőművészek, hanem színészek, filmesek is részét képezték a törzsközönségnek. Itt született meg a kortárs alkotások értékesítési kommunikációja egy spontán kocsmabeszélgetés után 2013-ban.
Nevezetesen?
Folyamatos beszédtéma volt egy vizualitásra érzékeny társaságban – ahol az a korosztály volt jelen, akinek már volt egy kis félretett pénze -, hogy mennyibe kerül egy kortárs műalkotás? Ez mindig nehéz téma. Egyszer visszakérdeztem: te mennyit adnál egy képért? Volt egy csaj, aki azt mondta, egy csizma árát rááldozna. Ezen elgondolkodtam. Akkor hazafelé tartva már ki is találtam, hogy ha ez így működik, akkor így lesz tálalva. Felhívtam az összes haver művészt, hogy 30.000-ért adjanak képeket. Az ár fix volt, csak válogatnunk kellett, ami nagy munka volt. A végére szét volt tapétázva a hely, 150 művész képe lógott a falon.
És működött a „csizma ára” modell, mint hívószó?
Nagyon betalált. Mondjuk az elején inkább buli volt a vásár, ahol vásárolgattak, aztán a második évben 50, a harmadik évben pedig már 100 képet eladtunk. Akkor már katalógust is csináltunk, online kampányt toltunk. Hagyományt teremtettünk, amit minden évben vártak a művészek és a vásárlók is. Ahogy az évek teltek, úgy éreztem egy helyben topogunk, változtatni kellene a struktúrán, nyitni más csatornák felé. Végül külső körülmények miatt megszűnt a Latarka Galéria, és úgy éreztem itt az ideje valami mást csinálnom. Akkor találkoztam Schneller Jánossal, a Resident Art Budapest alapítójával, aki túl azon, hogy kereskedelmi magángalériát működtetett az Andrássy út másik oldalán, városi sétáival maga is missziót teljesített a kortárs művészet népszerűsítése terén.
Kitaláltuk, hogy bérlünk egy nagy kiállítóteret, a képek árát pedig 30 ezer forintról felemeljük 50 ezer és 100 ezer forintra. Az új kiállítóhely, és a bátrabb árfekvésű művek miatt máris komolyabban kezdtek tekinteni a kezdeményezésre a szakmán és a gyűjtői körökön belül is. Sokan belátták, hogy a kezdeményezésünk nemhogy leveri az árakat, hanem segít a kortárs művészet árképzését a piacon. És még egy újítást bevezettünk: újra feltettük a grafika műfaját a gyűjtők térképére. Olyan nagynevű – és éppen ezért drága – művészektől is vásárolhatnak nálunk jó áron, aláírt, sorszámozott grafikát, mint Fehér László. Ilyen azelőtt nem volt jellemző a piacon.
Tavaly újabb mérföldkőhöz érkeztünk, amikor családias hangulatban megnyitottuk a GARTEN kortárs művészeti vásárt nyáron itt, Lovason. Már elsőre meglepődtünk, milyen nagy az igény a hasonló megmozdulásra. Nagy potenciált láttunk benne, az idei másodikra már tudatosabban készültünk. A szervezés, a támogatás, a programok sokszínűsége, az egész, komoly előkészületi munkákkal telt. A grafikákkal együtt közel 130 művész alkotásait állítottuk ki, szakmai programok, tárlatvezetések, vizuális művészetek, filmvetítések, színházi előadások kaptak helyet a programkínálatban.
A kiállított kortárs műtárgyak roppant változatosak műfajilag és minden tekintetben. Hogyan történt a szelekció? Elhangzott, hogy a Balaton körüli alkotók hangsúlyosan vannak jelen, de nyilván nem ez volt a fő kiválasztási szempont, ami mennyire nevezhető szubjektívnak?
Nyilván szubjektív. Folyamatosan figyeljük, mi történik a kiállítóterekben. Nem tudunk elmenni mindenhova, de a virtuális terekben közzétett alkotásokat így is megtaláljuk. Kiemelten fontos szerepe van a felfedezésben az Instagramnak, ideális platform minden vizuális művész számára, amit ki is használnak. Jellemzően ránk írnak, beajánlanak munkákat, ismernek, keresnek bennünket, tudják, hogy mivel foglalkozunk. Sokakat nem ismertük személyesen, de ha olyat találunk, ráírunk.
Azt gondoltam volna, lévén, hogy kis országról beszélünk, nagyjából mindenki ismer mindenkit ebben az ágazatban. Viszont ha a számokat nézzük, a 100-130 művész, akit kiválasztottatok, töredékét képezheti a mai kortárs képzőművészeknek. Mennyire jellemző sértődés, ha valaki nem kerül be a válogatásba.
Biztosan van ilyen, ez kikerülhetetlen, ha belegondolsz. Mindenkit nem lehet egy szubjektív válogatásban kiemelni. Viszont mindig megnézünk mindenkit, akit ajánlanak vagy saját maga jelentkezik, és visszaírunk. Jánosnak és nekem is küldenek portfóliókat, és nem mindegyik talál be. Bár az ízlésünk nem is közös, abból még sosem volt vita, hogy bevegyünk vagy se valakitől képet, legfeljebb abból, hogy melyik legyen az. És akkor érvelünk, megbeszéljük. Ha visszautasítunk valakit, általában egyszerre mondjuk ki, hogy nem. Előfordult olyan is, hogy valakit évekig nem kerestünk meg, és akkor elkezdett olyan sorozatot csinálni, hogy azt mondtuk, ez tök érdekes, és beemeltük.
Úgy hiszem, egyfajta felelősség lehet, hogy mit raktok ki. Aki idejön, az olyan alkotásokat lát, ami benneteket, a ti látásmódotokat tükrözi, rátok hagyatkozik; bízik bennetek, hogy amit megvesz, azzal nem lőhet mellé.
Ez a fesztivál rólunk szól, már amennyire szólhat, és minket tükröz bizonyos tekintetben. Csak azért, mert valamit el lehetne adni, nem vesszük be, ha nem tetszik. Itt van két lelkes szakember – mert azok vagyunk, hiszen ebben élünk, ebben mozgunk -, akik a nevüket adják a mai kortárs képzőművészet jelenségeihez, hogy mire, kikre érdemes figyelni. Ilyen értelemben igen, lehet mondani, hogy felelősség. Ezért is fontos, hogy olyan esetek is előfordulnak, hogy pontosan tudjuk, azt a képet biztos nem adjuk el, de mivel nagyon tetszik, bevesszük.
Itt jön az a pont, hogy nem műértőként, de a vizuális művészetek lelkes rajongójaként megkérdezem, lehet, hogy átlagemberként előbb megveszem a giccset vagy egy jobban beazonosítható mondanivalóval bíró alkotást, mint egy szakértő által „jónak” minősített műtárgyat? Hol tart a képzőművészeti vásárlói kultúrája ma Magyarországon?
Ezért az árért nem lehet rosszul dönteni. Pontosan azért állítottuk fel ezt a két árkategóriát, hogy akinek pénztárcája engedi, de még sohasem vásárolt képzőművészetet, itt saját ízlésére hagyatkozva tudjon dönteni. A vásárlónak elsősorban magát kell ismernie, magában kell bíznia: azzal a képpel, amit itt megvásárol, együtt tud élni hosszú távon? A saját ízlésbe vetett bizalom az első lépés. A többi pedig úgyis jön magától. Ma már az ember számtalan forrásból ismerkedhet a művészettel, képezheti magát, szerezhet mélyebb ismereteket. Többek között a Gartennek is része egy szakmai program, mely tárlatvezetésekből, pódiumbeszélgetésekből, képzőművészeti tematikájú filmekből áll. Rengeteg információhoz hozzá lehet jutni programjaink által.
Nagyon tetszett a programelemek között a Gyűjtők női- illetve férfi szemmel meghirdetett pódiumbeszélgetésetek, amelynek során megismerkedhetett a látogató a műgyűjtők gondolkodásával. Jómagam csak a két férfi meghívott érdekes gondolatait ismerhettem meg a téma kapcsán, de nyilván ahány gyűjtő, annyiféle. Bárkit elkaphat a szenvedély, ez a különös hobbi? Vagy kell hozzá szépérzék, esetleg más fontos tulajdonság?
Az említett meghívott vendégeink is elkezdték valahol. A gyűjtemény mindig egy képpel kezdődik. Sok ember szereti a képzőművészetet, mi nekik adjuk meg itt, három héten keresztül és a budapesti galériában egész évben, hogy mindig egy kicsit közelebb kerüljenek hozzá, még többet, még intenzívebben legyen része az életüknek. Az első saját műtárggyal történő találkozás sokféle módon történhet. Rengeteg elsőképes fordul meg nálunk, a hozzánk betérő látogatók mintegy hetven százalékát saccolnám annak. Ők azok, akik hallották, hogy itt megfizethető áron lehet venni képeket. Mi pedig örülünk, hogy elindult, elterjedt egy ilyen fajta igény a harminc pluszosok körében. Ők azok, akik aztán nagy eséllyel visszatérnek. Persze, az is lehet, hogy a második után abbahagyják, de akkor is belekóstoltak, értéket szereztek.
Említettél egy bizonyos korosztályt, amelyik egzisztenciálisan már viszonylag biztos alapokon áll, és mondjuk a fészekrakás kapcsán játszhat fontos tényezőt – és persze vonzódik a vizuális művészetekhez.
Általános szituáció, hogy van egy lakásod, amit tök jól berendezel bútorokkal. Na és mi marad utoljára? Mindig a fal. Arra kerül fel a legtöbb esetben egy poszter, aminek közel az áráért már nálunk is találsz egy kortárs műalkotást. Ami időben, korban ma van. És akkor nem egy New York poszter adja a dizájnt, amiből több millió van a világon. Ráadásul az egész elindíthat egy érdeklődést – megtörténik a „küszöbátlépés”. Ezek a vevők (leendő műgyűjtők) elkezdenek élő kortárs műtárgyakat nézegetni, esetleg eljárnak kiállításokra, vagy csak azt a művészt bekövetik az Instán. Elkezdik szeretni ezt az egészet – műkedvelők lesznek. A maguk határain belül elkezdik azt a határt feszegetni. Valahogy így kezdődik szerintem a szakmán kívülieknél kapcsolódás, amit találkozások és beszélgetések követnek.
Azt hiszem, most mondtad ki, ami számomra a legértékesebb abból, amit a Resident Art és a GARTEN képvisel. Hogy ide nemcsak művészek járnak, hanem az átlagember. Esélyét látom, hogy a kortárs képzőművészet „elefáncsonttornya” és a fogékony szakmán kívüliek között eddig hiányzó híd, az a bizonyos csatorna kézzel foghatóvá váljon – túllépve a főváros és az elérhetetlen kategória túlmisztifikált keretein.
Anno amikor elkezdtem, ez volt a fix ideám, és hogy csak el kell kezdeni. Persze, itt nem az a cél, hogy a haverok cserélgessenek egymás között, és az is alapvető félreértés volt egyesek részéről, hogy lenyomjuk az árat. Arról van szó, hogy attól a művésztől, akitől egymillió forintért lenne nagy kép, akinek a műtermében azért akad kis kép vagy vázlat, valami, amitől meg tud válni ebben a kategóriában. Ez a lényeg: egy nagynevű kortárs művésztől elérhető áron műtárgyat vásárolhatsz rajtunk keresztül. De persze vannak kiemelt tételek.
Szerintem van még itt egy érdekes téma: sokan úgy gondolnak egy műtárgy megvásárlására, mint befektetésre. Ezzel szemben pont a mai pódiumbeszélgetésen is elhangzott a műgyűjtő szájából, hogy ez mennyire nem így van. Idézem:”Ez egy személyes történet, intim dolog…”
Ez nem zsákbamacska. Ha megveszel 50 ezer forintért egy képet, azt nem azért kell megvenni, mert 20 év múlva házat fogsz belőle venni. Hanem, mert ez egy csizma ára, ami egy idő után elkopik, megunod, kidobod. De azt a képet megszereted. Ott van, veled él. Ha ránézel, nem a pénzt látod benne, annál sokkal többet. Nem egy tucat termék, csak egy van belőle és a tied. Mi nem értékpapír árusok vagyunk. Ha megveszel egy képet, azt magadnak veszed. Azért, mert tetszik. Szó szerint behelyezed az életed terébe; az életed része lesz, amit minden nap nézel.
Ha pedig az érem másik oldalát nézem? Milyen érzés az alkotónak, amikor az ő munkáját kiválasztják?
Tök jó. Egy fontos visszaigazolása annak, hogy amit csinálok, az valakinek közvetít, ad valamit. Lehet, hogy nem azt, mint nekem, de érzékenyen reagál rá, és befogadja az életébe. Sokszor nem tudod, hogy ki miért választ ki egy képet. A legtöbbször nincs személyes találkozás (mondjuk itt Lovason azért van rá esély), nincs a művész a galériában. Ez nem feltétlenül rossz, azt gondolom.
Rendkívül aktívak vagytok a közösségi média felületein és minden létező csatornán, talán nem áll messze a valóságtól, hogy – koronavírus ide, óvatos prognózisok oda – nagyot szólt a GARTEN. Mi az, ami még hátravan, és hol tudok mondjuk szeptembertől kortárs műtárgyat venni, ha sikerül megfertőződnöm a családias hangulatú, mégis profi módon tálalt nyári bázisotokon?
Legközelebb decemberben jelentkezünk majd a Resident Art Fair keretében egy hasonlóan széles kínálattal. Ez lesz a harmadik karácsonyi vásárunk, amelyet szintén Schneller János kurátor társammal rendezünk. Addig is művészettel védekezünk…
Képek forrása: Resident Art Budapest Facebook oldala