204 éve történt, hogy Bonaparte Napóleon megérkezett a dél-atlanti Szent Ilona-szigetre, ahol megkezdte haláláig tartó száműzetését.
Kísérjük el utolsó útjára, minekutána megismertük. Mintha előttünk játszódott volna le az az élet, melynél sem változatosabb, sem tanulságosabb nincs a világtörténelemben. Élete történetének utolsó fejezete kezdődött a Northumberland fedélzetén. Hosszú, kínos fejezet. Ellenségei azt mondották, hogy a bűnhődés, az igazságos történelem azt mondja: a teljesen meg nem érdemelt tragikum.
Napóleon élete a drezdai napokig egy csodálatos éposz a tizenkilencedik évszázadban; s Waterlootól a szentilonaszigeti sírig egy holtra sebzett titán szomorú, kínos és hosszú haldoklása.
Míg Európa fejedelmei a száz nap izgalmai után megkönnyebbülten lélegzettek fel, s azt mondották, most már nyugton alhatunk, mert az angol vigyáz a fogolyra, addig Napóleont vitte a nagy vízikoporsó a sziklatemető felé. A habok csapkodták a sziklákat, a hajó hosszú ezüst barázdát hasított a tengerben, s Napóleon ott állott a hajó fedélzetén, nézett a távolba.
Mit keresett a távolban? A múltat látta, amely ijesztően nagy árnyakat vetett a jövőbe.
Elvonult előtte a múlt minden dicsőségével, káprázatos reménységeivel, tömérdek munkájával s megrendítő csalódásaival. A romok felett álló óriás nem mert a jövőbe nézni. Nem volt reá nézve jövő.
Körülötte hideg angol arcok, akik vele szemben kötelességet teljesítenek, »Bonaparte tábornok«-ot őrizik, hogy meg ne szökjék, s megint el ne rabolja Európa álmát. Az angol porkoláb, ő maga pedig rab. Egy világrésznek a rabja.
»Bonaparte tábornok« – ezt a címet hagyták meg, a »császár« címet elvették tőle. Azért vették el, hogy fájjon neki, mert a rabot meg kell alázni, amiképpen ő megalázta az országokat és királyokat. Az első tűszúrás volt ez, melynek keserűségét érezte Napóleon. Hiába mondotta, hogy neki mindegy, azért mégis fájt, mert igazságtalanság volt, s az igazságtalanságnál semmi sem szokott jobban fájni az embereknek.
Lakásul egy háromszobás házat jelöltek ki a rabnak, kisérőit, az utolsó hív embereket elválasztották tőle. Ez is szándékos volt. Ne lehessen állandóan együtt az ő embereivel. Maga a sziget egyike volt a legegészségtelenebb éghajlatú szigeteknek. Állandó csapadék, nedves, rossz levegő. Az egészséges ember is szenvedett ez alatt az éghajlat alatt, hát még akiben már akkor egy örökölt betegség első jelei: a májbaj – mások szerint a gyomorrák – tünetei kezdettek jelentkezni.
A táplálék sem volt megfelelő. Napóleon mindig egyszerű volt az étkezésben, de hozzászokott ahhoz a konyhához, s most az angol konyha főztére szorították. Nem ízlett neki, nem is volt jó.
Emiatt is panaszkodott, de nem volt, aki panaszát meghallgassa. A rabok nem panaszkodhatnak, vagy ha panaszkodnak, még rosszabb sorsuk lesz, mert egészen ki vannak szolgáltatva porkolábjaiknak.
Napoleon néha kilovagolt, de mert állandóan egy angol tiszt kisérte, ez pedig nem tetszett neki, úgy kerülhette csak ki, hogy lemondott erről a szórakozásról is.
Lemondani apránkint mindenről: ez várt reá.
Bennmaradt szobájában, olvasott, mindig csak olvasott. A rémítő hosszú napok így teltek el.
A semmittevés irtózata szállotta meg. Mindig dolgozott az agya, s ime, most arra volt kárhoztatva, hogy önmagát eméssze. Ez a tétlenség őrlötte meg egykor csodás energiáját.
Életszükség volt reánézve a munka, s a rabélet ettől fosztotta meg. Elba szigetén mindjárt első nap munkát keresett és talált, Szent-Ilona szigetén minden lépésre egyik vagy másik porkolábjával találkozott, s ez olyan lelki diszgusztióval töltötte el, hogy inkább ki sem mozdult a szobájából, csak őket ne lássa.
A tizenegyedik hónapban új kormányzó jött a szigetre: Sir Hudson Lowe.
Ez az ember rút arcával s arcának megfelelő természetével még rettenetesebbé tette a rab életét. Még szigorúbb intézkedésekkel kesergette Napóleont.
Panaszkodott, hogy a »tábornok« ellátása több pénzbe kerül, mint amennyit a kormány megszabott, sürgette Napóleont, hogy gondoskodjék a hiány fedezetéről, vagy elégedjék meg egyszerübb ellátással. Napóleon long-voodi lakását – mert ide költöztették át a rabot – nagy deszkakerítéssel vétette körül, nem azért, hogy a széltől megóvja, hanem azért, hogy a környezettől még jobban elzárja.
A napnak minden órájában zaklatta, kémekkel vétette körül, megtiltotta neki, hogy a sziget lakóival szóba álljon, elzavarta mellőle hű emberét, Las Cases grófot, majd orvosának, O’Mearának is távozni kellett.
Napóleon pedig akkor már beteg volt. Többet feküdt az ágyban, mint fenn volt.
A beteg ember iránt sem érzett Hudson Lowe szánalmat. Angol katonáival betört a házba, s látni akarta, hogy otthon van-e. Nem szökött-e meg?
Ez emberi brutalitásnak ilyen példája az új orvosnak, Antomarchinak méltó felháborodását is megszólaltatta: »Mocskos lélek kell ahhoz, hogy valaki még a haldokló iránt se érezzen
szánalmat.«
Napoleon viselkedése Szent-Ilona szigetén megerősít minket abban az ítéletünkben, hogy ez a rendkívüli ember a sorsnak minden változásában hű maradt önmagához. Törhetetlen akarata még akkor is, mikor teste már rom volt, s a halálnak jegyese, nem puhult meg. Egy kérő szava nem volt soha porkolábjaihoz. Mindvégig gazságnak minősítette azt, hogy őt fogolynak nevezik, s magát a sziget kormányzóját gyakran a legszenvedélyesebb hévvel támadta meg, s bukását nem tekintette olyan nagy szerencsétlenségnek, mint azt, hogy éppen ezt az embert küldötték kinzójának. Nyilatkozatai mind az önérzetes ember vádjai, s nem a megtört ember siralmai. Viselkedése körülötte levő hivei iránt végtelenül megható. Még most is gondoskodni akar róluk. A halált várja, megnyugvással fogadja, s a világtörténelem ítéletére bízza sorsát, mert »eljön az idő, mikor az embereket semmi sem fogja jobban foglalkoztatni, mint az, hogy nekem igazságot szolgáltassanak«.
1819 augusztusában megírta végrendeletét, s ezzel kapcsolatosan a következő levelet intézte Bertrandhoz:
»Kedves Bertrandom, elküldöm Önnek sajátkezüleg írt végrendeletemet, hogy halálom
után mindazt, ami Szent-Ilona szigetén az én tulajdonom, követelhesse. Következőképpen ossza szét:
Ékszereim egyik felét adja az Ön feleségének, másik felét Montholonnénak, Montholonnak adjon 50.000 frankot, Marchandnak szintén 50 ezret, Saint Denisnek 20.000-et,
Noverratnak 20 ezret, Pierronnak 20.000-et, Archambaultnak 20 ezret, Gentilininek
10.000-et, a maga számára tartson meg 120.000-et; ez összesen 300.000 frankot tesz ki.
Ennyi jelenleg itt a vagyonom. Ezüstnemüimet, fegyvereimet, porcellánomat, könyveimet, melyeken a császári címer van, s minden olyan ingóságomat, melyeknek véleménye szerint fiam egykor hasznát veheti, tegye el az ő számára. Átadom önnek kézirataimat. Előbb azonban ne nyomassa ki, míg azokat a könyveket nem nézte meg, melyekhez én itt nem juthattam. Ma este egy levelet adok át Önnek, amely Lefitte-hoz (bankárjához) szól, s melyben hatmillió frankról szóló rendelkezésemet tartalmazza.«
A végrendelkezésben is a mindenre tekintettel levő, háladatos ember szólal meg; a jó gazda, aki számon tartja, mije van, s megemlékezik azokról, akik erre érdemessé váltak.
A pusztító kór most már rohamosabban végezhette munkáját, mert a körülmények kedveztek a munkának. Szent-Ilona szigetének gyilkos levegője, a környezetnek a lelki depressziót tápláló viselkedése hozzájárultak a vég siettetéséhez.
1821 május 3-án Napóleon meggyónt, 5-én az agónia beállott, s estefelé »Bonaparte tábornok« halálát konstatálhatta Hudson Lowe.
A futárok vitték a hírt előbb Angliába, onnan a világ minden részébe.
Ő maga pedig megtért hőstársaihoz, akik már vártak reá, akiknek a Gondviselés dicsőbb halált szánt, mint neki, a hadvezérnek.
Ott feküdt szenvedésének néma tanuján, a tábori vaságyon. Holttestét azzal a szürke köpenyeggel borították le, amely vele volt diadalmas csatáiban. Akkor egy-két órára takarója volt a »legjobb katonának«, s most halotti szemfödele a császárnak egy rideg szikla szigeten, melyet a közömbös tenger hullámai csapkodtak.
E hullámcsapkodás volt ravatalánál a sírbeszéd:
»Mindennek vége lesz… Egy marék por marad a testből, de az emlékezet virraszt a nagyok felett. A nemzedék, mely félt tőled, szintén ilyen marék porrá válik, s a másik nemzedék keresni fogja sírodat, hogy a maradékport hazavigye, s templomot emeljen föléje. Az emlékezet megtisztul a salaktól, s a kortársak rágalma nem tudja a glóriafényt elhomályosítani, amely Napoleont, a küzdő emberiség e titáni képviselőjét övezi; erényeivel és emberi gyarlóságával egyetemben kell őt tekinteni. A vértenger, mely nyomában egész Európát elborította, termékenyítő is volt, s a teremtő munka, amely az utána következő félszázadban megindult, nagyobb dicsérete neki, mint mindazok a csataterek, amelyek a párisi győzelmi ívre vannak felvésve.«
*
Napoleon élete minden emberi képzeletet fölülmúló méretekben tünteti fel az egyén küzdelmét, diadalát, bukását: az akarat törhetetlenségében, a szándék szigorú következetességében, s a soha meg nem tagadott emberi érzelmek őszinteségében. Aki benne csak a szertelent keresi, az nem igyekezett őt megérteni; bukásában az olvasónak éppen olyan részvéte kiséri, mint a tragédiák hőseit, diadalaiban ugyanaz a bámulat, mely az éposz hőseit, csalódásaiban reáismerünk a magunk csalódásaira, s ennek az emberi közösségnek az érzése hoz minket Napoleonhoz közel.
Ember volt ő is, lényéhez tartozott mindnyájunk emberi gyarlósága.
Forrás: mek.hu