A minap találkoztam egy nagyon jó kis írással a „jófiúságról” a Facebookon. Egyik férfiismerősöm tollából származtak az okosan és őszintén megfogalmazott sorok, amik annyira elnyerték tetszésemet, hogy – az író engedélyével – itt is megosztom veletek.
Vantulek Zsolttól, a Points of You hazai alapítójától, Mindfulness coachtól idézek tehát néhány olyan gondolatot, ami szerintem nagyon sok férfit, s ezáltal nőt, kapcsolatot is érint:
„Azt gondolom, beszélhetek nyugodtan a jófiúságról, mert nagyon hosszú ideig kimaxoltam a dolgot. Fiatalon is, aztán később is, a negyvenes éveim elején.
Én is afféle jófiú voltam, különösen párkapcsolatban mindig igyekeztem minden jól csinálni, mégsem kaptam cserébe semmit, amit szerintem megérdemeltem volna. Én voltam a tipikus „érzékeny new age-es spiri srác”, s még büszke is voltam magamra. Azt hittem, én vagyok az egyik legjobb srác, akivel bárki valaha találkozhat. Mégsem voltam boldog. Sőt.
Szerencsére egy ideje már nagyon nem így működöm. Sőt. Rengeteg tapasztalás, tanulás, véres verítékes munka (ami még bőven tart) után látom, hogy működtem régen, hogy működöm most, és át tudom adni ezt a tudást és tapasztalatot azoknak, akiket érdekel, a Férfi Reloaded képzésben.
A szösszenet tehát.
A több évtizedes társadalmi változások, és a tradicionális családi formában bekövetkezett hatalmas eltolódások olyan férfitípust hoztak létre, amely arra van kondicionálva, hogy másoktól várja az elismerést.
Ők a jófiúk.
Mindenhol ott vannak.
Ő az a rokon, aki hagyja, hogy a felesége irányítsa. Ő az a haver, aki bármit megtesz bárkiért, de akinek az élete romokban hever.
Ő az a srác, aki megőrjíti a feleségét vagy a barátnőjét azzal, hogy annyira fél a konfliktustól, hogy soha semmi nem oldódik meg.
Ő az a főnök, aki az egyik embernek azt mondja, amit az hallani akar, majd épp az ellenkezőjét, amikor valaki más kedvében akar járni.
Ő az a férfi, aki hagyja, hogy átgázoljanak rajta, mert nem akar bonyodalmat okozni.
Ő az a srác, akire lehet számítani, aki soha nem mond nemet, de soha nem mondaná meg, ha nem lenne kedve segíteni.
Ő az a férfi, akinek úgy tűnik, hogy minden rendben az életével, egészen addig, amíg egy napon csinál valamit, amivel az egészet lerombolja.
A jófiúk azzal foglalkoznak, hogy jól nézzenek ki, és „helyesen” cselekedjenek. Akkor boldogok, ha másokat boldoggá tesznek. Kerülik a konfliktust, mint a tüzet, s bármire képesek, nehogy bosszantsanak másokat. A jófiúk általában véve békések és nagylelkűek. A jófiúknak különösen fontos, hogy a nőket boldoggá tegyék, s mások legyenek, mint a többi férfi. Dióhéjban, a jófiúk abban hisznek, hogy ha jók, adnak és gondoskodók, cserébe boldogok, elégedettek lesznek és szeretik majd őket, megkapják amire szükségük van, és problémáktól mentes életük lesz. Ez a „megpróbálok jó lenni” dolog általában azzal jár, hogy kiküszöbölnek vagy elrejtenek bizonyos dolgokat magukról (a hibáikat, szükségleteiket, érzelmeiket, stb.) és olyanok lesznek, amit szerintük mások akarnak tőlük (jószívűek, segítőkészek, békések, stb.).
Túl jól hangzik, hogy igaz legyen? Hát az is.
Az elmúlt években számtalan frusztrált és sértődött jófiúval találkoztam a praxisomban és a magánéletben. Ezek a passzívan mások kedvében járó férfiak hiábavalóan küszködnek, hogy megéljék a boldogságot, melyre kétségbeesetten vágynak, s úgy gondolják, megérdemlik. Ez a frusztráció abból a tényből táplálkozik, hogy a jófiúk egy mítoszban hisznek.
Ez a mítosz a lényege annak, amit „jófiú szindrómának” hívunk. A jófiú szindróma azt a hitet jelenti, hogy ha a jófiúk „jók”, akkor majd szeretni fogják őket, megkapják amire vágynak és problémáktól mentes életet élhetnek. Amikor pedig ez a stratégia nem hozza a kívánt eredményeket—ahogy általában nem hozza—a jófiúk legtöbbször csak még jobban próbálkoznak ugyanazzal. A tehetetlenség és a sértődöttség érzése miatt, amit ez a minta elkerülhetetlenül eredményez, a jófiúkra gyakran mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy jók. (R.A.Glover)
Fontos azonban, hogy ez a téma sem fekete-fehér, a jófiú „ellentéte” nem a rosszfiú, a cél nem az, hogy pszichopata alfahímeket képezzünk.
A rossz hír, hogy eleve kell egyfajta tökösség ahhoz, hogy valaki legalább saját maga előtt felismerje, beleálljon abba, hogy hát bizony, lehetne jobb is az élete, a nőkkel való helyzete, és ha ez megvan, onnantól kemény munka kell, hogy változzon a helyzet.
A jó hír, hogy viszonylag belátható időn belül lehetséges átfordítani a dolgot és olyan életet kezdeni élni, amilyet szeretnénk, rengeteg izgalmas nővel körülöttünk, akikkel minőségileg tudunk kapcsolódni.
……
Ismerősen hangzik? Ismertek hasonló férfit? Szerintetek hogy van ez?”