Élt egyszer az Óperencián túl egy ezüsthajú király, Nád és Berek osztatlan tulajdonosa,minden,ami a rózsahegyen túl esett, az övé volt, még a madarak is, még a sóhajok is, a kút vize is, az eső is.Oda gyűlt minden évben az okosok apraja nagyja, hálaünnepre, a Nagy Holdfordulón, mert ott termett a legédesebb szőlő, ott folyt a legvörösebb bor, s hajnalig tartott a vigadalom.Volt az esüsthajú királynak egyetlenegy lánya, aki olyan szép volt és halovány, mint a hold ha fogyóba fordul, olyan megkapóan sejtelmes tekintettel,hogy a farkasok is meghátráltak előle, a vének is beleremegtek, az asszonyok is keresztet vetettek.Ez a lány olyan de olyan szép volt, hogy halk sóhaj szállt fel az emberek ajkairól, ha ő elsétált mellettük, a szó is lassabban fogyott, ha ő tett fel kérdéseket, s a nap is lágyabban sütött,ha bőréhez ért. A királylány szép volt, igen szép, s igen fiatal – így hát még kérő a közelébe nem jöhetett. Naphosszat őrizte dajkája, szelíd aggodalommal figyelve minden mozdulatát: ahogy virágokat szakított, ahogy a forrásból vizet ivott, ahogy szarvasokat simogatott, s ahogy aludni tért. Még kerek egy év következett a leány kiházasításáig, s igencsak örültek ennek az évnek, mert volt egy hiba a leányon: illemtelenül vette a levegőt, rossz nyelvek szerint egyenesen horkolt, s nem tudott megmaradni mellette a macska sem.Mikor álomszép szemét reggel kinyitotta,csak dajkája volt mellette, senki más, s aggodalmas arccal hozta elé a teáját. – tudta,így senki királyfi kezébe nem adható – azt mondták, átok ül rajta szépségéért :Egy rút boszorkány tette rá az átkot, még újszülott korában, puszta látványa miatt.Volt is szomorúság a király fejében, próbált minden varázslatot: javasasszonyt hivatott, gyógyfüveket fozott, teliholdas éjszakán meztelenül fürdőztette, mindhiába. Az angyalarcú gyermek úgy horkolt,mintha arra lett volna születve. Kelt is a hír az udvarban hamarosan, hogy a királykisasszony el van átkozva. Tán még szakálla is van? – kérdezték gúnyos mosollyal az udvari kofák, összenevetve.A király egyre inkább aggódni kezdett.Ki viszi tovább a trónt? Hogyan lehet tovább?Még egy év maradt,ám az is kíméletlenül szállt, s mit volt mit tenni, eljött a lánykérés ideje is.A királylányt régi szokás szerint körbevezették talpig fehér selyemruhában, melyben úgy szikrázott,mint a legfehérebb hó, s az udvar lakói rajtafelejtették pillantásukat.Csodáló tekintetek kereszttüzében sétált végig az angyalarcú leány a főutcán, harmadnapig, a szokások szerint, de kérő nem akadt.Azaz hogy akadt volna, például a sóvidéki mocsárkirály siket fia, de az olyan riasztó látvány volt,hogy a király maga dobta ki. A többi szerelmes király ifjakat apjuk akár erőszakkal is otthon tartotta,ha kell, vasláncra verve,mondván, így is enyhébb pokol az,mit egy elátkozott leány mellett kellene kiállniuk, a világ szégyenére.Mígnem egyszercsak fekete boríték érkezett: a Hollóerdei királyságból jött, aranypecsét fedte,s három óráig tartott kinyitni azt:Egy herceg levele volt, s a királyleányt messze földre hívta :oda,ahol farkasok üvöltenek, s varjak kárognak, az átok oda nem ér el,de a hang sem.Ment is a király a lányával három napig fekete hintón, hatalmas lovassereggel, megilletődve: ugyan ki kéreti oda a lányát.Mikor megérkeztek, a leány levetette fekete palástját, s hófehér arccal kereste kérőjét mindenki ámulatára.Csak a szeme érdekel – mondta, semmi más, mert a lelke elmondja nekem, mi a célja velem.Engem is a lelked érdekel Galambom, engem hollófekete hajam miatt száműztek ide, a világ legszebbik végére. Boldogan élhetsz mellettem egész életen át,ha a szívedben csend van van, és nyugalom,s egyutt horkolhatunk napestig,boldogságban.A Fekete herceg büszkén megrázta hollófekete haját, s vele együtt lerázta az átkokat,rosszalló tekinteteket, s boldogan vonultak el kis fekete palotájukba..
A botrány lecsendesedett, mert házassaguk hosszú volt, és boldog.
A horkolós királylány tehát öreg királyné lett, s férjével kacagós gyermekeket nemzett,kiket nem vizsgálhattak vásott fülek, ártó szemek: szabadon, kibontott hajjal szaladhattak a szélnek, s többé senki sem mondhatta meg, mi a boldogság.