Mióta beköltöztünk, ott áll. Kint az erkélyen, a kis üvegasztalon, senki hozzá sem nyúlt. Miért is piszkáltuk volna? Én se dohányzom, te se dohányzol. Dohányoztál. (Kicsit nehéz még a múlt idő.) Bár gyakran mondtad, hogy partidohányos vagy, és bulikban néha elszívsz pár szálat.
Itthonra viszont maradt az e-cigi. Annak legalább jó volt az illata. A csokis volt a kedvencem. A kisebbik készülék még mindig itt van a szekrényben, a nagyobbikat a szüleid magukkal vitték. Az előbbit se rám való tekintettel hagyták itt, ők sem figyelhettek mindenre. Nekünk napokig tartott kipakolni és belakni a helyet, ők két óra alatt mindent, amit találtak, bőröndökbe dobálták, és már itt se voltak. Mintha te se lettél volna itt. Soha.
Most mindkét ruhásszekrényt én használom. Hát, legalább elférek. Ezzel vigasztalom magam.
Azon gondolkodom, hogy én is kipróbálom az e-cigit. Csakhogy újra láthassam a párafelhőket. Hiányoznak. Bár nyilván a valódi cigarettának más a hangulata. És akkor a hamutartót is használnám valamire. Pillantásra se méltatom, mikor kimegyek felsöpörni az erkélyt, de valahol mélyen érzem, hogy az is hiányozni fog, mikor eljön az én két órám, hogy összepakoljam a cuccaim, és kiköltözzek. Majd, valamikor.