Tárnoki Márk rendezésében színre vitték Mary Shelley klasszikusát, a Frankensteint, Teremtmények címmel, és a Katona József Színház Kamrájánál nem találhattak volna jobb helyet az előadáshoz. Ha ennél nagyobb lenne a tér, elpárologna az a nyomasztó hangulat, ami pont olyan, akár azok a jégtömbök, melyek nem engedik tovább Robert Walton hajóját.
Amikor néztem az előadást, olyan érzésem volt, mintha Dan Simmons Terrorjában lennék, levegőhöz kellene jutni, de nincs menekvés. Valami van itt a teremben, ez biztos, és lehet egy őrülten nagy, vérengző medve vagy Frankenstein teremtménye, a legfőbb veszély és saját ellenségeink, talán mi magunk vagyunk.
Le a kalappal a darab színpadra álmodói előtt, mert bebizonyították, hogy tekintélyes – sokszor indokolt – színpadi kellékek nélkül, a fénnyel és a hangokkal is ugyanolyan tökéletes hatást lehet elérni, mint a felépített díszletekkel. A nyomasztó érzés pedig nemhogy nem szűnik, fokozatosan épül, sarjad, a nyugalom olyan távol szökik tőlünk, mint a túlélés esélye az Északi-tengeren. Szinte azt érezzük, mi is ott vagyunk Robert Walton (Elek Ferenc) hajóskapitány matrózai közt (Bezerédi Zoltán, Szécsi Bence, Tóth Zsófia), amikor élet-halál közt lebegve, feltűnik egy férfi, akinek lázálmos mondataiból csak találgathatunk arról, mit is szándékozik mondani egy teremtményről, akit meg kell ölnie.
Ezután visszarepülünk az időben, és szép lassan kiderül, hogy ki is ő, és kit (mit) is keres. Bányai Kelemen Barna nagyon jól hozza annak a kicsit mindig ideges, a tudásvágy megtestesítésének fokozott izgalmában élő tudósnak a figuráját (Victor Frankenstein), aki azzal a hivatástudattal él, hogy teremteni hivatott, de a felfedezésben rejlő ismeretlenség involválta félelem árnyékában. De teremteni kell, az elismertségnek önmagunkban és másokban is az a fokmérője, hogy tárgyiasítani, kézzel foghatóvá tudjuk tenni ezt a hivatástudatot, már-már hitvallást. Igen ám, de ezek után azt képviselnünk is kell. Vagy kellene. Talán a mű egyik legnagyobb kérdése az, hogy hol a határ személy és tárgy között, és milyen nézőpontok szerint definiáljuk őket. Milyen nézőpontok szerint definiáljuk önmagunk. Mert ha másért, másokért felelősek vagyunk, fel kell adnunk az öncélúságnak saját létezésünk igazolta prioritását.
Rába Roland játéka a Teremtmény szerepében annyira naturalisztikus és nyers (persze ezt követeli maga a szerep is), hogy a maga jelenvalóságával rögtön nekünk szegezi a kérdést: állat vagy ember, és hogy kezeljük? De fel kell tennünk ezt a kérdést? Jobbak vagyunk-e nála, bármilyen teremtménynél, egy velünk hasonlatosan létező entitásnál, ha egy szimpla kérdéssel már magunk alá becsüljük? És amikor megtörténik a tragédia, a tragédiát éppen nem az okozza-e, mi hogyan viszonyulunk, viszonyultunk ezekhez a kérdésekhez?
Itt a Kamrában, ebben a másfél órában mindenki érezheti azt a végességet, amit egy teremtmény, születésével magában tartogat. Mert a teremtő szerepét játszani csak ideig, óráig lehet. És azt se felejtsük el: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve…
Az előadás színlapja ezen a linken megtekinthető.
A borítóképen Bányai Kelemen Barna és Rába Roland. Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház