„Látszik, hogy ki az, aki komolyan gondolja” – Interjú Szakadáti-Póka Vanesszával

A zenészélet napos oldaláról mindannyiunknak bőven van elképzelése, de a nehézségekkel kikövezett, siker felé vezető útról talán kevésbé. Mégsem egy zenekart vagy énekest kerestem fel, hogy meséljen ezekről, mivel kíváncsiságom olyan témákat is érintett, amelyek átfogóbb rálátást igényelnek a szektorra. Szakadáti-Póka Vanessa az egyik legelismertebb hazai zenészképző, a Kőbányai Zenei Stúdió tanára, számos ismert és feltörekvő zenész, együttes menedzsere, a Művészetek Völgyében a Kőbánya Udvar felelős programszervezője. A kommunikáció és médiatudomány alapszakon végzett pr/marketing szakember az arts and business képzést követően állt be az édesapja, Póka Egon és Dr. Gyimesi László által alapított kőbányai zenesuli oktatói csapatának sorába. Hozzá fordultam kérdéseimmel, ő pedig magán és szakmai szempontok alapján véleményezett és mesélt mindenről, ami a színpadon és a reflektorok mögött zajlik.

Te nem vagy zenész, mégis jól ismered kívül-belül a szakmát, ahogy a Művészetek Völgyét is indulása óta látogatod. Nagyon mozgalmas és különleges gyerekkorod lehetett.

A Völgy mindig fontos szerepet játszott az életemben. Édesapám és Hobo (Földes László) miatt a kezdetektől itt voltam, mondhatni, ebben a fesztivál-állapotban nőttem fel. A sokak által irigyelt életformát azonban közel sem annyira könnyű dolog megélni bizonyos tekintetben, hiszen minden másképp „igazi”. Amikor más pihen, kikapcsol, mi akkor dolgozunk – jobban mondva, akkor is. S amíg másnak extázis a tömegben koncerten tombolni, nekem inkább a backstageből az. Ennek az életformának vannak előnyei és árnyoldalai is. Mondom ezt úgy, hogy imádom az apukámat és ezt az életet. Ő az én példaképem, a hősöm.

A név pedig kötelez. Nem egyszer kaptam meg (pedig én nem is zenész vagyok, csak köztük mozgok): „Persze, neked könnyű volt bekerülni a szakmába, könnyebb érvényesülni.” Én meg úgy élem meg, hogy inkább nehezebb dolgom volt és van, hiszen duplán kell bizonyítanom, hogy jól csinálom és érdemes vagyok a pozícióra. A zenészcsaládba való születés másik vetülete viszont okkal lehet irigylésre méltó; olyan szabadságot és biztonságot kaptam ebben a közegben, ami szerintem az én korosztályomnak nem adatott meg. A szüleim az első pillanattól önállóságra neveltek. Meggyőződésem, hogy a nyitott természetem és az értékrendem is a rendhagyó életformából fakad. A kislányomnak is hasonlót szeretnék átadni.

A nyolcvanas-kilencvenes években azért teljesen más szellemiség uralkodott a zenésztársadalomban, mint ma. Szerinted, ha a szakmát nézzük, melyek a legkiugróbb különbségek a két kort tekintve?

Az biztos, hogy a tehetségkutatók, amik lassan 20 éve, hogy bejöttek, nagyon furcsa változást hoztak magukkal. Az emberek hirtelen nagyon sok mindenkit megismertek, de közben egyvalamit nem láttak: a zenészt. És azt sem látták, hogy a tehetségkutatóból kikerült embereket hogyan és milyen körülmények között viszik tovább egy ping-pong asztalra. Ha a szüleim időszakát nézem, nem volt könnyű dolguk, mert tényleg az volt, hogy vagy támogattak központi szinten, vagy nem, de attól függetlenül a közönséghez mégis eljutottak a dalok, az emberek ott voltak a koncerteken. Erről az időszakról beszélünk akkor is, amikor azt mondjuk, hogy ha te este hétkor szerepeltél a tévében, másnap már az egész ország tudta, hogy ki vagy. Ma, amikor megszámlálhatatlan mennyiségű csatorna, social média és olyan platformok léteznek, amiket átlátni sem lehet, nemhogy nehéz kivívni a figyelmet, országos ismertségre szert tenni, hanem irgalmatlan meló eljutni a saját közönséghez és megtartani a figyelmüket. Viszont épp ezeknek a platformoknak hála, ma már nem lehetetlen.

Ha már social media: olykor a legnagyobbaktól is hallom, hogy ők kezelik a hivatalos oldalaikat, személyesen válaszolnak a kommentekre. Mint mondták, máskülönben személytelen az egész, amit észrevesznek a rajongók. Ezen meglepődtem, bevallom, azt hittem, ma már általános, hogy erre külön ember van.

Az instára jellemzőbb, hogy maguk kezelik:kevesebb beállítás, kevesebb macera. Kiraknak egy hangulatfotót (ha akarják, van hozzá leírás, ha akarják nincs, elég 2 emoticon) és kész. Ez a világhírű sztárok esetében is így működik. Jó példa erre Beyoncé, aki van, hogy hetekig nem posztol, aztán minden szöveg nélkül egy komplett galériát kipakol és lebénítja a netet. Ezt mindenki meg tudja saját kezűleg csinálni – és a közönség el is várja. A mai világban, amikor mindenki 0-24-ban aktív és push notification van beállítva a #hashtagekre, egy zenekar/zenész egyszerűen így tudja megtartani a közvetlen rajongói kapcsolatot. Az insta feed, a storyk olyan backstage pillanatokat, plusz élményeket tudnak adni a rajongóknak, mint előtte semmi. Sokkal könnyebb a kezünkben tartani az irányítást, és határvonalat húzni, hogy meddig láthatnak be, mit mutatok meg, mennyire engedem be őket az intim terembe, illetve, hogy hol van az a határ, amit már megtartok magamnak, a családomnak.

https://www.instagram.com/p/B19Ivm9HfNT/

És mi a helyzet a Facebookkal?

A Facebook azért más tészta, ott sokkal több mindenre kell figyelni; sokkal megszerkesztettebbek, szebbek a képek, pontosabbak a videók. A szöveg könnyen lehet személyes, így olyan, mintha mindezt a művész csinálná. Ami így is van, csak épp lehet, hogy már egy hónapja be van időzítve a poszt, fel van építve a kommunikáció, terv szerint halad a hirdetési stratégia is. Sokszor adminok szűrik a kommenteket, mert egyszerűen el se tudjuk képzelni, hogy a kommentek, üzenetek olvasása és reagálása mennyi időt, energiát emészt fel – különös tekintettel például a bántóbbakra, mert sajnos akadnak olyanok is szép számmal.
Pár évvel ezelőtt, még az insta igazi áttörése előtt, Lenny Kravitz posztolt példaértékűen. Egyrészt minden koncerten lefotózta a közönségét a színpadról. Nem ilyen selfies változatban, hanem emlék gyanánt. S a koncert után, a mesés koncertfotók mellett, ezeket is feltöltötte, személyes köszönő üzenettel és taggelték be rajta magukat az emberek. Imádták, és persze tök érthető, hiszen milyen közvetlen, kedves gesztus ez, nem? És így nem csak az adott 1-1 emberhez ér el, hanem annak összes Facebook ismerőséhez, ami azért egy szép nagy szám lesz a végén. Illetve ugyanígy Lenny tartott havi 1 élő Q+A sessiont és tényleg minden kérdésre válaszolt, ami vélhetően több asszisztens erős közreműködésével jöhetett létre. Szóval, egy szó, mint száz: igen, a legmenőbb zenészek is benne vannak, róluk szól, de nem ők maguk kezelik a felületeket. Ez is, ugyanúgy, mint az egész marketing folyamat, akkor tud átütően jól működni, ha a művész üzenete, személyisége határozza meg, arra alapozva dolgozzák ki.

Már sikeres zenészekről beszélünk most. De hogy addig eljusson egy kezdő, arra létezik általános érvényű recept? 

Ez egy sok összetevős folyamat. Az nyilván elengedhetetlen, hogy legyen tehetség az emberben, de fontos, hogy meglegyen benne az a plusz, amit nem lehet megfogalmazni sem pontosan. Annyira érdekes, hogy vannak zenészek, akik felmennek a színpadra, bármit is játszanak, leveszik a lábukról a közönséget, még ismeretlenül is. Ők valamilyen egészen különleges rezgéseken képesek átadni lelkük pillanatnyi állapotát, az üzenetet – még ha nem is saját számot játszanak. Ám a tehetség önmagában kevés, ha szorgalom nem párosul hozzá. A fiataloknak meg kell tapasztalniuk, hogy senki más nem fogja helyettük megcsinálni. Az a baj, hogy ebben az instant világban nehezebb átlátni, mekkora munka van a teljesítmény mögött. Azt sem tudják, hogy útközben sok kudarc és pofon is eltalálja a művészt. De nem szabad feladni. Rengeteg minden történik addig, hogy valaki rendes fénnyel, rendes hanggal, rendes gázsival, rendes stábbal álljon fel a színpadra. Eszelősen nagyot kell menni, dolgozni, gyakorolni, megtanulni kiállni saját magáért.
Fontos, hogy tudják képviselni az érdekeiket, ismeretük legyen arról, hogy milyen pontjai vannak egy szerződésnek, vagy, hogy miként tudnak utat törni a kommunikációs zaj világában; mik azok a marketing- és pr eszközök, amiket kreatívan magukra szabhatnak.

Nyilván előnyt jelent, hogy te régóta, napi szinten élesben is gyakorlod ezeket a feladatokat.

A zenesulis tanítás mellett sokat dolgoztam Hobo és a Póka Egon Experience mellett, akikről máig azt gondolom, hogy egészen elképesztő, amit a magyar zenetörténelemben véghez vittek. Azok a dalok, a szövegek, amik 20 évvel ezelőtt jelentősek voltak, ma is élnek. Laci máig aktív rockzenész, szerző, színházi előadóművész. Kell neki a szervezési segítség, de az ő generációjuknál azt mondani, hogy menedzser, az nem állja meg a helyét. Ők már „készen vannak”. Tudják, mit érnek, ismerik a gyökereiket. Ez lenne a feladat, eddig eljutni egy mai, fiatal zenésznek. De ezt egyedül már nem tudják, mert annyira sokrétű feladatokkal kell szembenézniük. Folyamatosan, szisztematikusan jelen kell lenni a közösségi média összes felületén, és egyáltalán nem mindegy, hogyan.

Mire gondolsz pontosan?

Nem elég jelen lenni a Facebookon, az Instán és a Youtube-on, tudatos építkezésre van szükség. A marketing segítség ahhoz, hogy az, ami te vagy, amit te képviselsz, amit te üzenni szeretnél, azt segítsen becsomagolni és eljuttatni a célközönséghez. Sosem szabadna, hogy a marketing irányítson, hogy a művész ahhoz igazítsa magát. A marketing segítség, hogy Te magad eljuthass másokhoz. Másrészt, a közönséget nem lehet átverni. Persze, egy rövid ideig megeszik a maszlagot, kell ez a varázslat is, de amikor fent vagy a színpadon, és az nem a tied, azt meg fogja érezni. A színpadon meztelen a zenész, mert csak úgy tudja átadni a lelke leglényegét. Arra viszont a mai világban nagyon-nagyon kell vigyázni, hogy meg ne sérüljön. Ezért is kell egy csapat. Ha a művész nem tud csak a zenére és az írásra koncentrálni, mert másra is kiemelt figyelmet kell fordítania, akkor nagyon el tudnak tolódni az arányok. Továbbá fontos lenne ismernie magát a zenésznek. Amikor elindul, így is-úgy is jönnek majd a különböző kihívások, a különböző lehetőségek – és mindennek ára van –, és akkor tudnia kell azt, hogy neki mennyi fér bele. Mert nem azzal van a baj, hogy valaki elmegy egy tehetségkutatóba, hanem azzal, hogy fogalma sincs arról, mi történik vele. Viszont, ha meg tudod fogalmazni, hogy ki vagy te, mik az értékeid, tudod, hogy kihez tudsz fordulni, ha segítség kell, az mindig jól jön. Például, amikor olyan szituációba kerülsz, hogy olyan szerepbe próbálnak belebújtatni, amit idegennek érzel.

Kell, hogy egy menedzser tudjon azonosulni a zenésszel, vagy még inkább az ő üzenetével, zenéjével? Vagy egy profi anélkül is sikerre tudja vinni a bandát?

Szerintem másképp nem lehet. De biztos vagyok benne, hogy van az a szint, ahol ez már nem számít, például a nagyobb ügynökségeknél, a kiadóknál.

Hogy határoznád meg a Kőbányai Stúdiót? Mit jelent a magyar zenei életben?

Kőbánya összeköt. Én azt látom, azt tapasztalom már onnantól kezdve, hogy az első évfolyam elindult, hogy a tanárok nagyon odafigyelnek arra, hogy ne a klasszikus tanár-diák viszony legyen, mert teljesen más az üzenet. Az egyik legfontosabb cél, hogy olyan zenész kerüljön ki az iskola falain kívül, aki meri megtalálni a saját hangját, amit csak rengeteg gyakorlással, kitartással és akarattal lehet elérni. Ami Kőbányát még különlegessé teszi, hogy összeköti az ismeretlen ismerősöket is. Azt látom, hogy ezek a gyerekek (és itt 30-40 éves emberekre is gondolok) amikor egy zenekarba keresnek embert, egymásra találnak. Ha két zenészről kiderül, hogy az iskola a közös pont, az egy olyan védelmet, egységet ad, amire bátran tudnak építkezni.

Azt hittem, az lesz a válaszod, hogy a Kőbányai zenesuli az a hely, ahol a zenei ambíciókkal érkező diák megkapja egyáltalán a lehetőséget.

Nyilván megadjuk a lehetőséget, de azzal nem mindenki tud élni. Van egy felvételink, de egy 15 perces blokkban nem lehet megmutatni mindent. Sok éve van egy gólyatáborunk, egy hét, amit végig kell zenélniük. Itt kapnak feladatokat, és persze szabadabb programok is vannak, de ez idő alatt a tanárok is meglátják, ki hol tart. Ha valaki él a lehetőséggel, rengeteget ki tud venni ebből az iskolából. Ezt nagyon nehéz elmondani a 18 éves fiataloknak, akik egy szigorúbb iskolarendszerből belecsöppennek egy olyan szisztémába, ahol egy kicsit el van engedve a kezük, ahol látszólag nincs házi feladat. Pedig van, mert folyamatos a számonkérés és elengedhetetlen a gyakorlás, csak nem pont úgy, mint az addigi rendszerben megszokták. Sőt, sokaknak nagyon új az a helyzet, hogy bizony egy-egy emberen múlik az egész csapat munkája, sikere vagy nehézsége. Emiatt bele is szoktak punnyadni. Látszik, ki az, aki azt gondolja, ez az egész egy buli, és ki az, aki komolyan végig fogja tolni.

Azok a zenekarok, akik Kapolcson, a Kőbánya Színpadán fellépnek, már valószínű, hogy jó úton haladnak. Mi alapján válogatod ki a színpadi fellépőket?

3 éve született meg bennem az ötlet, hogy ott a Kőbánya Zenei Stúdió, és annyi a jó zenekar, simán meg tudnék tölteni egy egész fesztivált. Felhívtam a Völgy vezetőit, hogy mi lenne, ha lenne egy új udvar. Nyitottak voltak az ötletre. Megkerestem a kőbányai önkormányzatot is, akik szintén nyitott szívvel és füllel álltak a projekt mellé. Tehát az ötletem abszolút támogatásra talált minden oldalról. Azután már könnyű volt a munka. Novemberre általában már kész a következő évi program. A meghívott fellépőket illetően csak két kikötés van: minőségi élőzenét játszanak, illetve, hogy Kőbányához kapcsolódjanak – és hogy még ne játszanak a nagyszínpadon. Az első év kirobbanó sikerrel zárult, a legjobb színpadnak választottak meg minket, ami nem várt nehézségeket okozott, ugyanis csak ősszel kezdtem el hívogatni a következő évre tervezett zenekarokat, akiket közben a többi udvar már el is csalogatott, mert nálunk olyan jók voltak. Tulajdonképpen ez egy jó dolog, hiszen ez az egész lényege, hogy azok a zenekarok, akik már bejutottak, segítsenek azoknak, akik tehetségesek, de a hírnév még nem érte utol őket. Így beemeljük őket a fesztivál körforgásba.

Friss kőbányásokat is be szoktál válogatni? Ha igen, mi alapján döntesz?

Igen, igyekszem minden évben teret adni a fiataloknak is – de nincs könnyű dolgom, mert hamar hírük megy, így többször a Hangfoglaló Udvarral kell egyezkednem, hogy ki jöhetne mégis hozzám. Az újonc csapatoknál azt nézem, hogy illenek-e a fesztivál jellegébe, hogy az adott nap fellépői mennyire passzolnak hozzájuk, hiszen ez nem elhanyagolható szempont, rengeteget jelent egy jól összeválogatott napi program, sokkal több emberhez juthatnak el így.
Amire nagyon büszke vagyok, hogy itt felkonferálják egymást a zenekarok, figyelnek egymásra és a koncertek előtt/után tiszta öregdiák találkozó hangulat van a backstageben, és sokszor jönnek meghallgatni egymás koncertjeit. A Kőbánya Udvar egy találkozó pont. Amit mi ott csinálunk, egy misszió, ami a Kőbányai Stúdióhoz egy abszolút passzoló feladat.