A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot s halhatatlanná teszi a valóságot.
Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész, vagyis Zseni, aki a feladatot meg is képes oldani. A feladat az, hogy az emberi faj tulajdonságát ki kell domborítani, s az Isteni rendeltetés szerint ki kell fejleszteni.
A fejlődés a kinyilatkoztatás alapján történik – nem kell habozni, a napokat nem szabad számlálni, hanem a kinyilatkoztatásban feltétlenül kell bízni.
Ha te szereted a földet, ember, s Istenre gondolsz, amikor kapálsz, a palánta téged felismer – szeretettel gondol reád, mert őbenne is él az Isten. Nyújts táplálékot a fejlődő kis lénynek, növény-állatvilági egyednek s az gyönyörűségedre fejlődni fog – nyújts táplálékot a vadállatnak, mely éhezik s az hozzád simulni fog. Nyújts táplálékot nagy hóban a madaraknak s a világ minden részéből hozzád ellátogatnak, fára telepszenek le s neked csicseregve hálálkodnak. Nyújts táplálékot a vagyontalan szegénynek, ez el fog ismerni téged Isteni tekintélynek.
Az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindenkivel és mindennel szemben. Az ember fejlődése ezen a földön egyenletes, a fiatal évek csapongó, szélsőséges ismeretgyűjtése után következik a pihenő kor, amely eltarthat 100 évig. A pihenő kor bölcselői azok az irányadó szellemi munkások, akik saját átélt tapasztalataikon okulva megfigyelésből szélesebb körű látáshoz jutottak, vagy távoli világrészeket beutaztak, így tudásukat nagyobb élettapasztalattal gazdagították. Ők azok, a hivatott egyének, akik nemcsak a saját háztartásukban, énjükben az egyszerű, de tökéletes egyensúlyt minden körülménnyel szemben fenn tudják tartani, ők azok a tanácsadók is, akik érdektelenül és nesztelenül másnak példával tudnak szolgálni. Ők azok a megbízható (egyéni) képességek, akik egy nagy berendezkedésnél, üzemnél, állami háztartásnál feltűnés nélkül kiváló szolgálatot tehetnek, mint érdektelen kiforrott energiák, mert a közömbös vonalon haladva érzik azt a felelősséget, amivel a társadalom ítélőszékének tartoznak. Ők azok, akik kötelesek az átélt életet feltárni, a következő növendékek fejlődését elősegíteni és oly példákkal gazdagítani, amelyek nem a mindennapi életből, hanem a sors megpróbáltatásaiból és saját keserves tapasztalataikból eredtek a világrendünk fenntartása és tovább fejlesztése céljából. Ha tehát: ők azok, kik a lélek és az érzés parancsolta tapasztalattal magukban, adott esetben helyt állanak és a tömegeknek jó példát szolgálnak, kötelességüknek eleget tettek, mert mi vagyunk azok, akik a szokások tömkelegében, a szokások befolyása alatt önmagunkkal is küzdelemben élünk. Az önküzdelem rendkívüli elhatározást igényel, rendkívüli energiát követel abban a tudatban, hogy ezt így kívánja az Isten világfenntartó szelleme, amelyhez csatlakozik az ember tiszta érzelme.
Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük. Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra. A képesség nemcsak az embernél nyilvánul meg, hanem az állatoknál, a madaraknál, a rovaroknál is érvényesül. A madaraknál a képesség a fészek előállításában és rendkívüli éneklő tehetségben mutatkozik s némely fajnál a tudás is oly nagymérvű, mint pl. a harkályoknál, hogy azt a fáradtságos munkát, amely egy kis madár szorgalmában rejlik, csodálattal kell szemlélnünk, mert csak így érthető meg a világteremtő világrendje, ha az egységes fajtulajdonságoknak meg van szabva a különböző résztulajdonsága. Nem kisebb figyelmet érdemelnek a szorgalmas hangyák, a kis mérnökök s a mézelő méhek államalkotásai és a darazsak fajtulajdonságai. Tovább menve az adott képesség megfigyelésében a házi egérnél bukkanunk csodálatos energiára: tájékozottsága, kitartása, s a tervbevett munkának ellenállhatatlan keresztülvitelében. Az egér képes pici fogaival a földszintről az V. emeletre a falat átfúrni, ép úgy mint a tengeri kagyló, mely bele furakodik a nagy kősziklába, ő is átfúrja magát az éléskamrába. Rendeltetéséből él a vidéki szemétdombon a lármázó verébsereg, nem kívánkozva magános verébnek a városba. Megelégedett mosollyal tekint mind a kettő a tavasz megújhodása és a fajtulajdonságoknak folytatására. Ez úgy, mint a tavaszi gyopár, az ibolya s a rózsa. A nagy műnek megszámlálhatatlan múltja van, egy nagy szellem szülte szunnyadó állapotban, utána mosollyal ébredt, látva a sok szépet álmában, amit valóra váltania kellett. A mű a mostani alakjában hasonló egy nagyarányú tájképhez, amelyen a mester sokáig elmélyedhetett, a mű eredeti arányait fokozatosan fejlesztette ki, épp úgy, mint egy nagyarányú plein air* festmény, amelynek nincsenek előtanulmányai, hanem csak a kezdetnek van folytatása, mely a mű nagy zsenialitásában domborodik ki. E rendszerben, ahol a fajok és a fajtulajdonságok domborodnak ki, minden egyed csak az adott képességgel fejlődhet ki. A művön tehát azt látjuk, hogy az élőlényeknek szaporodási kényszert adott a végzet, mely a párzással befejeződik. A hernyó 42 napi fejlődéssel gubóvá válik, s a pille ideális életben gyönyörködik. De gyönyörködik a cinke is, amikor pondró után kutat, a harkály is, amikor a fa üregébe behatol. De gyönyörrel végzi munkáját a mézelő méh, amikor messziről hozza a méhkasba élelmét, de gyönyörben él a kis ibolya és gyönyörben fejlődik a hatezeréves cédrusfa. S ha mi emberi képzelődéssel a rózsán a pillangót enyelegni látjuk, a cédrusfán a fülemülét énekelni halljuk, ezzel a világ rendszerét csodáljuk és a teremtőt hallgatagon magasztaljuk.
Nem így él a mai kultúrember, akit a természettől elszakított tömeglakásokba belekényszerítünk, éhezve, fázva súlyos munkával agyon gyötörjük. Tessék ennek a kialakulásnak az agyongyötört, elcsigázott embert a gyönyörűség elé vinni. Ő ott nem fogja a természetet csodálni, nem fogja a teremtő erőt hallgatag magasztalni, hanem szidni és káromkodni fogja. Szidni fogja a kormányokat, a vallásközvetítő papokat, az iskolákat és mindent, ami útjában állt boldogulásának. A boldogulást elsősorban az anyagi javakban kell keresni, azok segélyével az új életet kiépíteni. E vállalkozásban a jogot, a teret, az eszközöket jól meg kell választani, a megélhetést biztosítani. Minden attól függ, mily mértékben van az emberiség alkotó erővel megáldva ebben a modern kultúrának címzett világban. Az ember művelődik önön magától, ha világtapasztalásra indul. Kifejleszteni önmagunkban kultúrát csak az esetben lehet, ha ez felsőbb helyről megadatott neki. A verebet hiába küldjük a fülemülemesterhez, ő megmarad szemetesnek. De a magános verebet hiába figyelmeztetjük, hogy a zöld ligetben a fülemüle hangversenyez, arra ő nem kíváncsi, mert Isten adta képességgel saját örömére a magányos sziklákon ő is hangversenyez. Nem szükséges, hogy minden veréb daloljon, vagy minden leány kornyikáljon, de kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére. Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az igazat, a szépet s önmagát. Így élnek a fajok, országok és világrészek, vagy talán az egész világ egy gondolattal, vagy érzéssel van teli. Keresi önmagát és az Istenbe vetett bizalmát. Az Isten megközelítésére feltétlenül szükséges, hogy az embernek tiszta legyen az érzése, befolyástalan a gondolatmenete. E befolyás alól való mentesítés, mely anyagi – az önbizalom, mely az adott képességből származott alkotó erőben nyilvánul meg. A befolyástalan elme ép úgy, mint az isteni lángész a teremtő erőben keresi és találja meg életének a halhatatlanságát. Az isteni zseni teremtő erővel hozza létre az anyagot, az emberi zseni ebbe az anyagba pedig beleleheli a valóságot. Egy alkotást meg kell becsülni, éppúgy, mint minden virágot, minden kőzetet, minden állatot sajátságos fajtulajdonsága szerint kell szemlélni. Más a rendeltetése a márványnak, más az opálnak, rubintnak és az eperfának, más az ibolyának, gyöngyvirágnak és a rózsának, más a barack, a tölgy és a cédrusfának. Más a hangyának, más a méhnek, más a hernyónak, mint a pillének. Más a veréb, mint a fülemülének, más a cinke, harkály, mint a kacsa vagy a libának. Más rendeltetése van a szalonkának, a fürj, a fogoly vagy házi tyúknak, a fácánnak. Más rendeltetésben él az elefánt, látjuk mellette a tigrist és az oroszlánt. Más rendeltetésben él az eszkimó, mint az egyenlítő alatt lakó, más a magyar, mint az angol, a francia és a német, más az orosz, a lengyel, a cseh, a szerb, a román, mint a görög, az örmény. Mindezeknek elkülönülve fajtulajdonságban kell fejlődnie. A fajtulajdonság fejlődését megakasztani, vagy elpusztítani nem lehet. De ha amalganírozzuk*, foncsorozzuk, akkor az aranyat a higanynak áldozzuk fel, ha pedig párosítjuk, akkor a szamárból, lóból mulyát látunk, beoltás útján a fa nemesebb gyümölcsöt terem, de a magja csak vadoncot nevel.
A világon mindennek megvan a maga határa, fajtulajdonsága, kiinduló pontja.
Forrás/teljes könyv: mek.oszk.hu
Borítókép: csontvary.com
A 102 éve született zseni életéről Menyhárt László írt könyvet, amit korábban oldalunkon ajánlottunk: